Nem keresem Aegeus-t három napig. Éjjel-nappal nyitva a fagylaltozó és Carabellat se látogatom meg. Mind elmehetnek a fenébe.
Azért mégis találkozunk. Az első nap után befut délután két gombóc fagylaltra. Épp az ajtóban váltják egymást Vitoval, aki mostanság kamaszos esetlenségével hosszan itt maradozik még akkor is mikor már kezébe adtam a tölcsért. Aegeus oda se figyel a kilépő fiúra, de az alaposan végig méri.
Hidegen kiszolgálom. Egy puncs és egy barack.
- Azt mondtad semmit se keresel itt – szegezem neki a kérdést ahogy fizet és összeér a kezünk. Toffi a lába körül sündörög, ő nyugodtan kimutathatja mennyire örül, hogy látja.
Azt ígérted nekem adod a nyarad, az örökkét nem kaphatom meg, de a nyaradat igenis kérem!
- Nem is keresek itt semmit. Tavasszal eldöntöttem Olaszországba jövök nyaralni. Ez az első önálló nyaralásom. Aztán Luba felajánlotta jöjjek ide. Nem lesz itt egész nyáron, de azt mondta tetszene nekem a környék – megdörgöli meg borostáját szabad kezével – nem vagyok olyan bátor, mint te. Úgy gondoltam, ha legalább egy ismerős rám tud nézni néha jobban elboldogulok.
Sietősen lenyalja a tölcséren végig csorduló fagylaltot mikor befejezi.
Csípőre tett kézzel mérlegelem a hallottakat. Persze, hogy nem vagy olyan, mint én, akarom neki mondani.
A világgá menés csak a filmekben hangzik olyan jól. A legtöbb esetben folyton beázott zoknit, padon alvást és éhséget jelent.
- A lényeg – folytatja mikor az összes lecsöppenő cseppet feltakarította – Luba meghívott minket a házába. Vacsora, beszélgetés és ott alvás. Fönt lakik a hegyoldalban, felvisz minket kocsival délután.
- Engem is?
- Külön téged is. Jössz?
- Persze.
Ezután egy kicsit felengedek, mert azért tényleg nagyon hiányzott Aegeus. Carabella epés szavai egyfolytában körülöttem zsonganak és akaratlanul is keresem Aegeusben azt a vadállatot, akit a lány sejtetett.
Vágyok is rá, hogy megtaláljam és egy kicsit csalódott is lennék, ha igaz volna.

Lubanak pezsgőszínű sportkocsija van, olyan drága játékszer, ami nem alkalmas emberek szállítására. A magányos emberek kedvenc kiegészítője. Legalább van hátsó ülés, ahova Toffi, én és legnagyobb megelégedésemre Aegeus is ül.
Neki a legfájdalmasabb ez a nagyon alacsony és szűk kocsi. Akár egy matchboxba akarnál beültetni egy plüss medvét. Toffit az ölembe veszem és valahogy a férfi is úgy hajtogatja magát, hogy elférjünk. Forrónak érzem ott, ahol az oldalaink összepréselődnek.
Ahogy felfele hajtunk Luba és Aegeus mesélni kezdenek nekem. Megtudom, hogy egy orvosi konferencián találkoztak.
Már tudtam, hogy Thetis-t egy különösen agresszív tumor áttét ölte meg. Először megette a szemét majd évekkel később visszatért, hogy az agyát is felfalja. Ennek már tíz éve.
Aegeus a gyászt csak úgy tudta feldolgozni, ha megpróbálta megérteni mi is vette el tőle az asszonyt.
Ezért kezdett el orvosi konferenciákra járni, olvasni az újságjaikat, és még pár egyetemi órára is beült az ismeretségi körének hála. Furcsának találtam ezt. Mert bármennyit tudott meg, vagy bármivel is áll elő a tudomány Thetis nem fog visszajönni. Hát nem fájdalmasabb így?
Megismered a gyilkost, de azt már sose tudod legyőzni.
Luba elmeséli, hogy az egyik ilyen konferenciát egy luxus hotelben tartották és a résztvevők visszaéltek az ingyen italfogyasztással. A végén ketten együtt segítettek rendet tenni a bárban miután mindenki delíriumban elcsoszogott.
Innen jött a barátságuk.
Különös véletlen. Vajon az ő találkozásuk is el volt rendeltetve?
Ezt hangosan is megkérdezem. Aegeus azonnal rávágja magabiztosan, hogy természetesen és Luba kacagva bólogat a volánnál.
- Aegeus a spiritiszta kettőnk közül – mondja – de olyan jó érzéke van hozzá, hogy ha ő mondja bármit elhiszek.
Ezzel egyet tudok érteni.

Luba otthona egyike a pasztell kastélyoknak. Barack színű két emeletes háza szerencsére messze esik Carabellatól olyannyira, hogy még az odavezető utat se lehet innen látni. A sötét cserepes tető mellett magas pálmafaszerű fák állnak és ugyan nincs medence a gyep és a virágok tökéletes rendben állnak. Luba a kertészről és a bejárónőről mesél, azokról az alkalmazottakról, akik sokkal több időt töltenek itt, mint ő.
Azt hiszem Luba csak azért vette meg ezt a házat mert olyan, mint a tökéletes mediterrán villa, igazi filmbe illő darab.
A házban besötétítettek mielőtt megérkeztünk volna. Az ablakok szélein mégis be-be süt a délutáni Nap hosszú csíkokat festve a kőre. Bőr bútorok és minimalista kellékekkel van tele pakolva a ház. Agyi röntgenfelvételek a falakon festmények helyet, csupa kék és fekete furcsa képsorozat.
Ízléstelen.
Luba papuccsal kínál minket, de amint megérzem a talpam alatt a fel forrósodott követ inkább visszautasítom. Átmozgatom a lábujjaim amíg a sarkam erősen a földhöz nyomom. Luba széles mozdulatokkal félig odafigyelve magyaráz a házról inkább illendőségből mintsem büszkeségből és gyors körbevezetést tart. Az emeleten fogunk aludni vastag matracos drága ágyakban és már előre tudom nehéz lesz megállni nem átszökni Aegeushoz.
Mikor a tágas amerikai konyhához érünk már érzem a vacsora fűszeres illatát.
Találkozásunk óta először Luba kissé zavarban van. Fecsegni kezd arról, hogy sose volt igazán otthon a konyhában, de azért nem főz pocsékan. Csak éppen sose sikerült igazán belemerülnie az olasz konyhába.
Nézzük el hát neki, ha az orosz és olasz gasztronómia szerelemgyereke lesz ma terítéken.
Ezt mind nekem mondja inkább, ami pedig engem hoz zavarba. Lehet úgy gondolja olasz lévén én is osztozom a kollektív tudatban, amit a nemzetiségünk a Mammánk tejéből szopott ki, ha főzésről van szó. A külföldiek szemében legalábbis.
Amíg ő magyaráz Aegeus kis tálkába vizet enged Toffinak. A macska lassan lefetyel a vízből és mikor felemeli a fejét némi víz csöppen le szakálláról. Hálásan dörgölődzik a férfi vádlijának beletörölve a vizet a nadrágjába. Mindez cseppet se zavarja Aegeust csak megsimogatja az állatot.
Ezután jöhet az aperitif. Ebben Luba már sokkal magabiztosabb. Beáll a kis bárpultja mögé olajzöld selyem ingében, ami alól élesen villan ki kulcscsontja és finom arany nyaklánca. Ha bármikor máskor találkozunk biztosan belezúgok. A hanyag tartásába vagy ahogy a csípőjét kitolja egy lassú mozdulattal.
Nem vagyok hülye tudom, hogy nekem teszi a szépet nem Aegeusnek.
A koktélok csilingelve, zizegve kikerülnek a kezei közül. A hűvösen gyöngyöző mohitot jól esik magamhoz venni.
Ők ketten apperol spitzet isznak, ami az én ízlésemnek túl keserű tud lenni.
A menta íze a szájpadlásomat bizsergeti és Luba igazán nem spórolta ki a rumot. A nyakamhoz nyomom a hideg poharat, hogy lehűtsön. A nő int, hogy menjünk ki a kertbe és ott igyuk meg az italokat. A bárpultra előre kikészített tálcát Aegeus kezébe nyomja rajta a kikészített nassolnivalókkal. Mogyoró, tonhalas és szalámis szendvics falatok, chips és szőlő fürtökben hagyva. Luba tényleg mindent elkövetett, hogy kellemes legyen a vendégeskedésünk és az odafigyelésétől csak még inkább megkedvelem. Kicsit olyan, mint Aegeus. Nem is. Olyan mintha Aegeus mamája lenne. A kellemes harmónia köztük irigylésre méltó. A régi és édes barátságuk teszi olyan kellemessé a velük létet. Nem kirekesztőek csak lerí róluk milyen fontosak egymás számára.
Luba felhúzza a reluxát és kinyitja a kertbe vezető üvegajtót. Először látom valódi színeikben a ház részleteit. A sok bézs és barna árnyalat kellemes a szemnek, a lakberendező tényleg keményen dolgozhatott.
Ahogy kifele haladunk megakad a szemem az ajtó melletti komód tetején. Kíváncsian megállok jobban szemügyre venni a bekeretezett fotót. Egy öreg polaroid kép emlékfátyolos színeivel díszes aranykeretben. Első ránézésre túl drága egy ilyen eldobható fényképnek. Egy fiatal nő ül rajta ölében kisbabával, fekete fényes hajú mindkettő látszólag rokonok. A kisbaba oldalra néz valami elterelhette a figyelmét mikor villant a vaku. A nő viszont a kamerába mosolyog arcán lángoló pírral. Szép arcú, vagy az érzései teszik azzá. A mély szerelem csillog a szemeiben mégis valahogy zavarosak akár az eső utáni ég.
- Ő ott Dunya és Sergey – majdnem kilöttyintem az italomat mikor a nő megszólal mellettem. Luba fájó nosztalgiával mosolyog le a képre ahogy kezébe veszi. Végig húzza ujját a kép mentén áthaladva mindkét arcon.
Ilyen közelről már jobban látszik rajta a kor. A megereszkedett bőr a nyakán és a kis májfoltok a kézfején a kidagadó vénák között. Szép asszony, igazi büszke tartású és a kora is egyike ékességének. Szabad kezét a hátamra teszi és lassú mozdulattal végig simít rajta egészen le a szoknyám végéig. Ujjaival egy ideig játszik a ruhám szélével míg végül ujjaival a combomba markol. Semmi durvaság vagy különösebb játékosság nincs benne. Egyszerű jeladás.
- A családod? – kérdem tovább figyelve profilját merev arccal. Visszateszi a képet a helyére ujjai pedig elhagyják combom és csak utána válaszol.
- Egykor azok voltak – sóhajt fel – az én imádott Dunyám. Az én imádott kisfiammal – felvont szemöldökkel mosolyog mintha magát is meglepné ahogy folytatja – bár igaza lenne Aegeusnek a Sorssal kapcsolatban. Akkor talán nem fájna úgy milyen rövid idő adatott meg nekünk. Akkor nem érezném magam hibásnak a gyávaságom miatt.
Lemondóan megrázza a fejét és kisétál a kertbe, ahol a nyár és a napfény fogadja. Egy utolsó búcsúpillantást küldök a képnek és az időbe fagyott alakoknak rajta. Milyen rég lehetett ez? Lehet ma már Sergey idősebb is mint én.
Luba őt látja Aegeusben vajon?

Nem sokáig italozunk, Luba túl izgatott, hogy végre felszolgálhassa a vacsorát. Azt meséli, olyan rég nem főzött, hogy maga is kíváncsi vajon megy-e még neki egyáltalán.
Oda-vissza futkos a ház és a kert aljában felállított asztal között és mikor felajánljuk a segítségünket legyint csupán. Csontos bokája villog a fű és bő nadrágjának szára között miközben kapkodja a lábát. Új koktélokat kever ki és elkezdődik az étkezés.
Azt mondta az orosz és az olasz konyha szerelemgyerekét tálalja én mégis inkább úgy látom két nagyon távoli unokatestvérként valahogy egy asztalra keveredtek.
Elsőként sűrű és telepakolt leves jön. A zöldség és a hús rengetegétől épp csak megtudom tippelni a lének a színét. Az első falat után döbbenten turkálni kezdek benne.
De hisz ez savanyú!
Aztán csípős lesz majd csöppnyit sós és az első falatot több mint értetlenül nyelem le. A többiek nevetnek rajtam és Luba elmeséli ez egy orosz káposztaleves. A neve szoljanka.
Valójában finom, ha az ember túl van az első sokkon és olyan laktató hogyha az Aegeusszel való piknikek nem edzettek volna meg ki is feküdnék tőle. Mert ebben a levesben minden van az olajbogyótól a sertés lapockán át a savanyú káposztáig.
Rájövök tényleg a legjobb döntés itt aludni, mert képtelen lennék hazasétálni ilyen tele hassal.
A következő már igazi olasz fogás és itt már megmutatkozik Luba hiányos főzőtudománya.
Egy ilyen nehéz első fogást tengergyümölcse tészta követ. A kagyló és a polip rágós és halízű húsa nem a legokosabb választás a savanyított leves után. Az első falatnál megrémülök, hogy romlott a hal, de csak az előző étel fantomízét érzem a számban.
Nem tesszük szóvá persze. Aegeus és én felváltva dicsérjük a nő ételeit és a munkahelyi sikereivel ellentétben ezt piros fülekkel fogadja. Remek háziasszony az apróbb bökkenők ellenére is. Ugyan úgy szed Toffinak is szintén egy szebb kistányérba abból, amit ő is megehet és ki hozatott egy hangszórót, hogy jazzt hallgassunk. Direkt az egyik lombos fa árnyékába állította az asztalt is.
A legjobbak pedig a történetei. Mindenhova elvetődött és olybá tűnt a világnak számára sincsenek titkai. Épp csak a világűrben nem járt. Aztán beszél a pácienseiről, akik mind ezerszínű emberek voltak és szerencsére a legtöbben sikerült segítenie. Aegeus a tanulmányairól mesél, a diákjairól, akik a mai napig rendszeresen látogatják vagy legalább írnak neki.
Mikor Luba megtudja hogyan élek csillogó szemekkel kezd faggatni miket láttam és a túlélésem titkait.
Kicsit olyanok vagyunk, mint a szakállas viccek. A görög, az orosz és az olasz leültek vacsorázni. A görög elmeséli, hogy megteremtette a világot. Az orosz, hogy megváltoztatta azt. Az olasz pedig, hogy mindebből semmit se vett észre. Mert így van. A politika és a világhírek hozzám sose jutnak el. Számomra nem számít ki a miniszterelnök és Pakisztán csak egy messzi mesevilág a szememben. Csupa fontos dolog örökösen a horizontomon ragadva.
Luba törött nyelvű olasza és a világdöntögető dolgok kettőssége oly annyira tetszik, hogy fel se fedem valamicskét tudok oroszul.
A desszert felénél rájövök mi olyan vonzó Lubovban, mi az, amitől Aegeusre emlékeztet.
A szenvedélye.
Olyanok akár a méhek, két duruzsoló bolond. Okos dolgokról beszélnek, súlyos témákról. Én mindezekről semmit se tudok igazán ezért elmagyarázzák nekem teljes odaadással. A szürkületben leragadni készek a szemeim míg számomra ismeretlen világukról mesélnek. Az én pici világom rohamosan tágulni kényszerül történeteik hatására.

Luba felveti, hogy üljünk fel a teraszra hadd lássuk az utolsó szeletét a nap által csókolt égnek mielőtt aludni tér. A fedett terasz a házhoz erősített kiszögellésként olyan, mint egy párkány. Ismét csak Carabella házát keresem, de a fák továbbra is óvják őt.
Valamivel hűvösebb van már ezért mikor Aegeus a zizegő nádkanapéra ül és Toffi csatlakozik hozzá én is melléjük ülök. A kanapé mögötti hatalmas virágos bokor körbe ölel minket. A fejem fölött összekoccannak a sárga virágok szitáló sziromesővé válva. Luba mosolyogva ül le velünk szemben miután vörösbort öntött mindenkinek. A lenti kertben felkapcsolódnak a földbe szúrt lámpák szétszórt világítótornyokként. A szúnyogok éhesen zümmögnek a fülembe és folyton el kell őket hessentenem.
Felhúzom a térdeim és átkarolom a férfi karját álmoskásan felkarjának döntve fejem. Aegeus szelíd mosollyal feltolja szemüvegét a homlokára majd karját jobb lábamon átvetve biztosan megfogja a vádlimat. Ha a nőt zavarja is a bensőséges elrendeződésünk nem mutatja.
Anyukásan mosolyog borospohara mögül engedékenyen. Tetszik a kettőjük közti tisztelet a másik feltétlen elfogadása. Aegeus engem is tisztel pusztán azért, aki vagyok. Lubat viszont a tanultabbak, a bölcsebbeknek járó tisztelettel szemléli, őt pedig a szeretet tiszteletével ajándékozzák meg cserébe.
- Mi a kutatásod? – kérdem csöndesen mire a nő felemeli állát kíváncsian – amivel foglalkozol Rómában – magyarázom.
- A kutatásaim a prozopagnóziára vonatkoznak, ami a szakterületem. Egy idegi sérülés miatt az emberek képtelenek felismerni mások vagy akár a saját arcukat is. Mikor találkoznak az ismerőseikkel a hangjukról, frizurájukról vagy más szembeötlő külső jegyeikről ismerik meg őket, nem az arcvonásaikról. Ez az arcvakság több más idegrendszeri betegségnél megjelenik, mint például az Alzheimernél vagy más demenciával járó betegségeknél.
Bosszúsan megrázom a fejem. Nem szakzsargonra és ilyenekre vagyok kíváncsi. Nem azt akarom hallani, amit egy előadáson is elmondana vagy azt, amit kiolvashatnék egy könyvből. Engem az érzései érdekelnek. Mutasd a szenvedélyed!
- De miért? – kérdem nyűgösen ahogy Toffi szokott nyávogni, ha túl lassan nyitom ki a konzervét. Aegeus békítőleg megveregeti a vádlimat és erre szorosabban ölelem magamhoz karját.
Luba sóhajtva hátra dől székén mire az panaszosan nyekereg. Csupasz lábfejét felteszi combjára és a feje fölött logó virágos kaspóra néz.
- Amikor a Szovjet Unióban megkaptam a képesítésemet az eredeti érdeklődésem az idegi gyengeség volt. Dolgoztam is intézetben és kezeltem a pácienseket – felsejlik előttem a zavaros szemű asszony és összeszorítom a szám – abban reménykedtem mi a szovjet zászló alatt felavatott orvosok majd megtaláljuk a megoldást. Hisz világvezető szakemberek vagyunk ugye? Amikor szembe kellett néznem a saját képességeim határával megrettentem – billegeti a bort poharában és csak a hullámzó italt nézni – ezért mikor megláttam, hogy a felettünk csüngő vörös burok lassan repedezik úgy döntöttem elmegyek. Egy csapat másik orvossal elszöktünk és mikor elhagytuk az országhatárt úgy váltunk szét, hogy még csak egymásra se néztünk. Még évekig próbáltam hinni a saját orvosi fontosságomban, vagy legalább találni egy új területet. Körbe jártam a világot. Elvetődtem természetesen Amerikába is. Nem érdekes? Mi európaiak, ha le akarunk lépni mindig nyugatnak futunk. Miért nem soha keletre? Kivéve a te drága barátod – mosolyog Aegeusre és a férfi ujjai leheletnyivel erősebben nyomodnak a bőrömnek – a Katrina hurrikán után mentem oda, önkéntes segítőként a sérültek ellátására. A romokban heverő várostól egy jó órára lévő kisvárosban szálltam meg. Nem sokat voltam valójában ott, ha tehettem a kórháznak használt épületben aludtam. Egy nap mikor valahogy szabadnapom volt elindultam bejárni azt a ronda kisvárost. Vicces még a nevére se emlékszem a helynek. De emlékszem a gyomrot ülő érzésre az utcáin. Mintha éppen két történés között lenne ragadva – homlokát ráncolva keresi a szavakat – és ott találkoztam önmagammal. A világ végén találkoztam saját magammal.
Végigfut rajtam a hideg. Nem éppen a szavaitól, hanem az őszinte zavarodottságtól Lubov arcán. Félig elrejtem arcomat Aegeus ingujja mögött. Megnyugtatóan simogatja a vádlim továbbra is és ez valóban ad némi biztonságérzetet. Amíg itt van nem lehet baj, emlékeztetem magam.
- Még nem mesélted soha – mondja csöndesen a férfi a borba kóstolva. Luba a körmeivel karistolja a poharának szélét míg végig járatja szemét a teraszon. Egyedül Toffi nyugodt, ő Aegeus másik oldalán fekszik el, karmait újra és újra belevájva a bútorba örökösen pattogó hanggal. Ő már látta a túlvilágot és ezért ilyen bátor. Még van tartalékba hét élete.
- Az emberek bolondnak szoktak tartani érte – rágja a szája szélét. Muszáj közbe vágnom.
- Zavar, ha rágyújtok? – szólalok fel. Luba feláll ropogó térdekkel és az egyik ablakpárkányról levesz egy üveghamutartót. Visszafele leteszi az asztalkára és int, hogy most már nyugodtan megtehetem.
- Tudod mit? Adj nekem is egyet kérlek – szólal meg ahogy visszaül. A ruhám zsebéből kihalászom a dobozom és a gyújtóm. Először Lubanak adok egy szálat és mikor a foga közé veszi önként meggyújtom neki. Ezután megkínálom Aegeust is. Fáradt szemekkel elgondolkodik rajta és döbbenetemre ő is kivesz egyet.
- Már rég leszoktam – meséli – abba hagytam mikor Thetis teherbe esett Aris-szal.
A neve hallatára az asszony szelleme sóhajtozva ereszkedik ránk esti szellőként. Fel akarom bosszantani.
Tessék, ha nem tetszik, amit csinálok állíts meg, kísérts álmomban!
A számba veszek én is egy szálat és meggyújtom. Az ujjaim úgy kúsznak a férfi arcára akárha festményt érintenék.
Az enyém vagy, ugye?
Összeérintem a cigarettáink végét, erre a furcsa átvitt csókra. Zavar Thetis? Féltékeny vagy? Légy bármily szép vagy erős nálam van az előny. Élek és lélegzem. Én a mostban vagyok, te pedig örökösen a múltban ragadva szuszogsz.
Aegeus engedi a tettem, még mosolyog is azzal a csak nekem való mosolyával. Azt hiszi játszom vagy azt akarja hinni. Képzelj kismacskának mit bánom én.
Mikor visszarendeződünk az előbbi ülő helyzetünkben feltűnik Luba csöndessége. Arcát a város felé fordítja és annak elmosódott fényeit figyeli. Innen csak egy halom pontocska, távoliak és jelentéktelenek. Mégis azt hiszem a szemei azt a másik világvégi várost látják most benne.
Remegnek az ujjai a cigaretta körül miközben kifújja a füstöt, hogy belekezdjen. Arca beleveszik a cigaretta füstfelhőjébe ahogy beszélni kezd.
- Egy kávéházban futottunk össze. Az egész elkerülhető lett volna, ha nem bámulok be örökösen minden ablakon. Azóta le is szoktam róla. Régen minden kis nyíláson belestem, ez lehet valami szovjet közhobbinak is nevezni akár. Meglesni mások életét.
Benéztem ennek a nyugat-európainak maszkírozott kávéháznak a hatalmas ablakán. Azt gondoltam magamat látom, ő is kifele nézett éppen. De ahogy tovább haladtam az ő arca ott maradt én pedig megláttam az igazi tükörképem.
Fiatalabb, mint én, ez volt az első gondolatom. Csak utána zuhant rám a felismerés milyen különös is ez. A másik nő elmosolyodott és egy furcsa zsigert szorító félelem villant át rajtam. A torkomban volt a szívem. Egész életemben azt hallgattam van valami felkavaró a mosolyomban, a fogaim túl kutyaszerűek. Még az anyám is azt mondogatta mindig:
Lubochka amíg zárva tartod a szád addig nem rémül meg senki!
Rájöttem igazuk van. Még akkor is ezen gondolkodtam, -leginkább azon milyen kellemetlen, hogy anyámnak igaza volt - mikor beléptem a kávézóba és odasétáltam a másik énhez.
Kérlek képzeljetek el most jóval fiatalabban. Ő kereken harminc volt én pedig kereken negyven. Nem voltunk tökéletes hasonmások persze, az életmódjaink más-más nyomokat hagytak rajtunk. Ő olyan feminin volt ruhában, magassarkúban és teljes sminkben én meg úgy öltöztem akkoriban, mint egy lecsúszott író. És ekkor jött a legnagyobb meglepetés. Siket volt. Egy szót se hallott, de elég jól olvasott szájról és tudott beszélni. Bemutatkoztunk egymásnak és a neve Pandora volt.
Olyan érzésem támadt a múltbeli önmagamat látom, pedig ez nem így volt. Csak nagyon szentimentális lettem attól a tíz évtől, amivel előrébb jártam. Azt hittem a találkozásunk lényege, hogy én tanácsot adjak neki. Meg is kérdeztem tőle.
„Nem érzed furcsának tíz évvel öregebben látni magad?" Ő erre megrázta a fejét mosolyogva.
„Különös ajándék ez" válaszolta „Mert én sose fogom megélni a negyvenet". Ez természetesen meglepett. Azt hittem beteg, rögtön felhoztam, hogy orvos vagyok és segíthetek. Nem szimpátiából egyszerűen úgy éreztem muszáj. Erre kinevetett.
„Nem, nem. Ez csak egy megérzés."
Ekkor egy ideig csöndben voltunk. Nem tudtam mit kérdezzek tőle olyan sok minden volt a fejemben. Egy mi lett volna, ha... lehetőség. Aztán ő kérdezett.
„ Mi az amiért élsz?" emlékszem szén fekete kávét ivott. Szokatlannak sőt egész illetlen kérdésnek tartottam. Ezt igazán nem szokás megkérdezni. Régen azt mondtam volna, hogy nomen est omen azaz nevemben a végzetem. Lubov, a szerelemhajhász. De akkor már sajnos jó tizenegy éve a szívemet Dunyanál hagytam Oroszországban. Ezért kapásból visszakérdeztem.
„Hogy jól szórakozzak" mondta minden gondolkodás nélkül. Nem azt mondta, hogy boldog legyen, csak azt, hogy sose unatkozzon. Ez visszatetszően önzőnek tűnt és már megint vigyorgott. Nagyon felidegesített akkor. Teljesen elöntött a düh mert a saját önzőségemet tükrözte.
„Hát akkor én meg azért, hogy másoknak jó legyen! Így majd kiegyenlítjük a számlát." csaptam az asztalra. Összefűzte ujjait az asztallapon és alaposan megnézett. Észrevettem a hajszálvékony hegeket a halántékától szerte futva a rengeteg smink alatt. Hiú volt, ismét csak valami olyan dolog, amit nagyon régóta elnyomtam magamban. Úgy gondoltam az intellektuális emberek nem adhatnak túl sokat a külsőségekre, mert attól felszínesek lesznek.
„Akkor végre kéne csinálnod valamit" kezdte lassan két kezével mérleget játszva „Mert én rengeteg szörnyűséget tettem már" tette egészen le bal kezét „Te pedig mást se csinálsz csak futkosol" húzta össze szemét ahogy a jobb kezét felemelte „szedd össze magad Lubov vagy a Túlvilágon az adósom maradsz."
Őrült volt, azt hiszem. Annak kellett lennie. Összepakoltam és remegő térdekkel kifutottam a kávézóból. A szállásomig rohantam, ahol kikaptam egy nagy üveg whiskyt a hűtőmből és részegedésig ittam magam, hogy el tudjak aludni.
De másnap is ez a nő járt a fejemben, és az utána való napokon is. Nem maradhatok az adósa, ez visszhangzott a fejemben.
Ha nem nézek be azon az ablakon elsétáltam volna és sose találkozom vele. Az egész incidens sok apró kis történésből tevődött össze. A tíz év, a smink és a frizura különbség ellenére is felismerhetőek voltunk egymás számára. Még egy halom anyajegye is volt, amik nekem nincsenek és mégis! A csontozat, a száj, de még a hajtövünk is identikus volt! Utána sokáig kívántam bár ne ismertem volna fel. Innen jött az arcvakság, a hóbortos álmodozásból bárcsak én is az lennék! Nem túl nemes ok egy kutatáshoz.
Szégyentől égő pírral mosolyog a végén mintha valami rendkívül kínos emléket idézne fel. Nem értem a zavarát én több mint rémült lennék, ha találkoznék valakivel, aki úgy néz ki, mint én és akkor még meg se szólalt. Egy már kissé szikkadt szalámis szendvicset rágcsálok ahogy figyelem, amint az utolsó slukkját szívja a cigarettából. Szörnyű remegése csak erősödött a történet alatt és most a büszke nagyasszony kisgyerekké törpült. Szívem szerint felállnék és magamhoz vonnám megsimogatva tompa fényű barna haját. Ez viszont azt jelentené el kell engednem Aegeust pedig még most is kis majomként csimpaszkodom rajta.
- Lehet Próteusz az alakváltó jós isten látogatott meg? – kérdi felém billentve fejét a férfi így álla finoman neki ütődik a fejem tetejének. A cigarettája a vége felé jár és nagyon szeretném, ha még egyre rágyújtana. Ő az én védelmezőm. Megállítaná ezt a gonosz Lubov képű látomást, ha ide merne jönni.
- Inkább maga volt az Ördög – rázza meg fejét a nő. Az Ördög említésére még erősebben fogom Aegeust, ha lehetne belé olvadnék. Fognám a bordaketreceit és két kézzel feltépném őket akár egy pinceajtót és belemásznék a hordó mellkasába, hogy körbe gömbölyödjek a szíve körül ahogy Toffi teszi a plüsslabdájával a lusta délutánokon.
- De talán elég ennyi rémmese mára – mosolyog remegő szájszéllel Luba – néz csak Medeara. Halálra rémítettük. Menjünk aludni.