És eltelt két hét.
Ezalatt átestünk Lazzaroval a szörnyen hamisnak érződő telefonbeszélgetésünkön, amiben megkér vigyázzak a fagylaltozóra. Rá néhány napra megjelent a boltban pár rendőr és cinkosan rám vigyorogtak ahogy átadtam a rendelésüket. Hirtelen az új kis kedvenc lettem és igazán nem tudom, hogy kéne állnom ehhez. Mert ez az egész távol van az izgalmastól őszintén.
Fel-fel megyek Carabellahoz, aki módszeresen levegőnek néz. Elvétve beszélgetünk, ami épp csak fizikai fájdalmat nem okoz neki. A baba viszont kedvel és ha ébren van mikor távozom még integet is nekem. Ezt az anyja grimaszolva elfordított arccal fogadja ahányszor megesik.
A legtöbb nap igazából nem is gondolok rájuk. A tudatom peremén léteznek csak, és annyi időt szentelek rájuk, mint a fagylaltozóra.
A szívemet és az eszemet teljes egészében Aegeus uralja.
Ahogy megkaptam a piknik kosarat előállt az ötlettel, hogy járjunk el piknikezni. Még sose piknikeztem senkivel, ez olyan igazi romantikus filmes fordulat, amire csak a szívem legmélyén vágytam.
Ez lett az új életcélom. A tökéletes piknik hozzávalók összegyűjtése. Nem vagyok túlságosan otthon a főzésben, de azért egy ősszel egy borászatban dolgoztam így, ha nem is értek a konkrét ételkészítéshez tudom melyik bor mihez illik.

Két kellemes rózsaszín roséval, sajtokkal és húsokkal pakolom meg a kosarat. Mindig a legszebb legkerekebb gyümölcsöket választom ki neki. Olyanokat, mint amilyeneket a festők festettek meg a csendéleteikben. Épp csak nem lebegek a boldogságtól mikor beléjük harap és látom rajta, hogy ízlik neki.
A boltba nem hozhatom be Toffit ezért egyedül a saját ítélőképességemre vagyok bízva. Pedig éles és okos kis orra fontos lenne a tökéletes alapanyagok kiválasztásához. De Aegeus azt mondta engedelmeskednünk kell a józan ész szerint állított szabályoknak a kellemes együttélés érdekében.
Ezért engedek.
Két hatalmas telepakolt szatyorral lépek ki a kora délutáni napsütésbe. A fagylaltozót csak ebéd utánig tartottam nyitva, hogy szabad legyen a délutánom.
Körbe nézek, de nem látom Toffit. Általában a kisbolt lépcsőjének a tövében szokott elfeküdni, ahol sütkérezhet a napfényben. Nem aggódok igazán, megesik, hogy elunja magát és elmegy sétálni.
- Toffi! – kiáltom – Christopher!
Egy nagyon rövid és halk nyávogást hallok meg. A hang irányába indulok meg. Ahogy leugrándozok a lépcsőfokokról a zacskók hangosan zizegnek és összeütődik a két rosés üveg.
A bolt mellett magas kőfal húzódik, aminek túloldalán az egyik közpark van. Hatalmas lombos fái áthajolnak a tetején örökös tűlevél esővel záporozva a járókelőket.
Mandulafenyő, mondta Aegeus mikor megismerkedtünk egy ugyan ilyen fára.
A kőfal tetejéről egy árulkodó fekete farkinca lóg le. Valamivel hátrébb kell mennem, hogy fellássak a fal tetejére.
Bizony ott is van Toffi, de nem egyedül. Egy nagy vörös macskával ölelkeznek egymás felé fordulva, mint két kis dióbél. Csinos cica, gondolom ahogy pislogva letekint rám sárga szemeivel.
- Összeilletek, – mosolygok rájuk – de mennünk kell Toffi – és Toffi megszaglássza barátja arcát még búcsúzoul. Némi mérlegeléssel, de sikeresen leugrik a falról majd várakozóan rám néz mintha eddig én várattam volna meg őt.
- Szia! – köszönök el a barátjától, aki tovább folytatja a napozást. Azzal elindulunk haza.

A caprese elkészítése nem egy nehéz feladat. A fagylaltozó kis konyhája jól felszerelt és amíg én összekészítem a piknikhez valókat Toffi a virágos kanapén terül el. Csak akkor jön oda hozzám mikor a füstölt sonkákat kezdem feltekergetni, hogy fogpiszkálóval átszúrjam őket. A tészta még fő a tésztasalátához, de a két kis konténer már kimosva, víztől csillogva pihen a pult másik oldalán. A rosék behűtve.
Azt hiszem szeretek a konyhában ügyeskedni. Elmerengeni amíg a kezem dolgozik. Az utóbbi időben annyi ételt kóstoltam meg, hogy kiderült mit nem szeretek.
A datolya és a büdös sajtok nehezen ülnek a számban és enyhe émelygéssel bele kell őket köpnöm a szalvétámba.
Aegeus nem mérges, ha nem ízlik valami. Ő nagyon szereti a datolyát és a rémes szagú sajtokat is. Nem hinném van olyan, amit nem szeret. De egy ekkora test jóllakatásához talán nem is lehet válogatós az ember.
Azért izgalmas. Felnőve nem éltünk olyan jól, hogy igazán válogassak vagy olyan sok féle ízt kipróbáljak. Ezért hálás vagyok Lazzaronak, hogy úgy használhatom a bolti kasszát, mint a pénztárcámat. Nem mintha visszaélnék vele. Csak ételt veszek belőle. Még Toffi-t is saját pénzből oltattam be, hogy egészséges maradjon. Nem leszek az adósa senkinek.
A piknikkosarat megtöltöm mikor végzek mindennel és a Carabellanak félre tett adagot a hűtőbe teszem. Ma este őt is meglátogatom, a tündérkastélya lett az új zarándok helyem mióta Thetis uralja a tengert.
Arra gondolok, hogy hamarosan találkozom Aegeus-szel és mosolyognom kell. Még a lábujjaim is lúdbőrösek, hogy újra látom pedig szinte majdnem minden nap találkozunk.

Aegeus-be szerelmes a világ is. A nap enyhébben süt, a virágok felé hajolnak és a szél is megszelídül a közelében. Mindannyian csak azért vagyunk, hogy elhitessük vele a világunk csodaszép. Hogy az, amit teremtett tökéletes és valóban az, de csak amíg a szeme ellát. Utána minden megreped, megsavanyodik és ahol a fényessége nem ér el ott pöndörödik föl a szenny.
A kiterített pokrócra pakolunk ki mindent míg mi már alig férünk fel rá. Aegeus konyha híján az étteremből hoz süteményt desszertnek és limonádét meg Toffinak halkonzervet. Ő hozza az evőeszközöket, tányérokat és más hozzávalókat is. Felbontjuk az első üveg rosét és bár mindkettő itt van általában egy üveget iszunk csak meg. De tetszik a boldog bizalom, hogy lehet annyit leszünk itt a másikat is elfogyasztjuk.
- „Mulass, igyál s a mái napot mindig is tartsd magadénak, mert sorsé a többi nap"! – emeli magasra poharát és koccintunk – Euripidész – mondja miután felhajtotta a felét. Aegeus nagyon jól bírja az italt, én a piknikek végén mindig kicsit spicces vagyok, rajta viszont meg se látszik. Pedig szeretném, ha egy picikét védtelen lenne. Nem azért, hogy visszaéljek vele, csak hogy lássam ahogy pír fut végig az arcán és a térdeink összekoccanjanak egy szórakozott pillanatban.
- Ő írta meg a történetét a régmúlt Medeajanak – folytatja amíg én a tányérokra pakolom az ételeket. Hümmögve figyelek és megkérem folytassa ott, ahol abbahagytuk a történetet. Most a fényes napsütésben a magasra csapott fűben talán elég bátor leszek hallani. Toffi pillangókra vadászik fekete testét újra és újra elnyeli a zöld tenger. Egy különösen hideg szellő megborzongat, de erősen megszorítom a villámat és bekapok egy darabka tésztát.
Túl főztem. A francba.
Mielőtt szabadkozhatnék a rosszul sikerült tészta miatt Aegeus mesélni kezd.

Iason és Medea elindultak vissza a férfi otthonába. Utuk során megálltak Medea nagynénjénél a boszorkány istennőnél Kirkénél, hogy megtisztítsa őket a bűneiktől. De Medeanak másokat is meg kellett ölnie, hogy segítse a hőst. Mert a nő, ez a végzetes boszorkány asszony a szerelemét vérrel etette.
Mikor végre eljutottak Iolcos városába a király, Pelias nem akarta átadni az aranygyapjúval visszatérő Iasonnak a trónját pedig őt illette volna.
Hát Medea erről is gondoskodott. A király lányainak azt ígérte, hogy képes fiatallá tenni az apjukat varázslatával. Ezért a lányok követve utasításait feldarabolták és ezzel megölték apjukat a nő terve szerint. Az egész város gyűlöletre lobbant irántuk és kitaszítottá váltak.
Medea és Iason elmenekültek Korinthoszra, ahol a király befogadta őket. És ők évekig nem ontottak vért, vagyis Medea nem ontott Iasonért. Mígnem egy nap Iason, hogy végre megkaphasson egy trónt legyen az bármely földé el akarta venni Kreón király lányát. Medea a fájdalomtól őrülté válva bosszúra szomjazott. Ismét az az életre éhes lyuk kinyílt a mellkasában.
Látszólag beleegyezett az elválásukba és a két fiával ajándékokat küldött a királynak és lányának a nász ünneplésére, és hogy a gyermekeket befogadják. Csakhogy boszorkányfortéllyal megmérgezte a koronát és palástot. Kreón és a lánya belehaltak a méregbe.
Az utolsó csapása Medeanak Iason felé a saját vérük kioltása volt.
Meggyilkolta a saját gyermekeit.
A kifosztott Iason haragjától Héliosz sárkány szekere mentette meg az asszonyt és Medea elmenekült.

Itt ismét meg kell állnia. Addig dörzsöltem Carmen vérpöttyeit míg épp csak ki nem radíroztam őt a létezésből amíg mesélt. Most újra szeretem őt azzal a fajta szerelemmel, amit inkább csak én álmodok mintsem érzek. Mégse tud megmenteni Jason emlékétől.
Gyűlölöm.
Remegő kezekkel takarom el az arcom, de inkább a körmeimmel tépném fel a bőrt. Lerántanám magamról ezt a rettenetet, ami be börtönzi az izzást a zsigereimben. Kikaparnám a szemem és megetetném a démonokkal, ha azzal elérhetném a Pokolban ő szenvedjen a legjobban. Leszaggatnám a húsom és hagynám, hogy maga az Ördög egyen belőlem csak büntesse meg őt.
- Nem volt hős – remegem ki a szavakat mélyen az ajkamba harapva – nem volt hős.
- A hősök azok, akik felfele fordítják arcukat és az istenekre mernek nézni – mondja bocsánatkérően – a hősök tragédiaszülött emberek.
- Olyanok, mint a pestis. Magukban hordozzák a tragédiát. Nem tragédia szülöttek, tragédia szülők – el kell vennem ezt a keserű ízt. Egy marék koktélparadicsomot nyomok a számba.
Aegeus leveszi rólam tekintetét és az ég felé fordul. A nyári ég lehetetlen kéksége terül el fölöttünk felhőtlenül.
- Medea felszabadult a bűbáj alól mikor az isteneknek tett esküjüket Iason megszegte. De, aki ilyen sokáig él a szerelemben a biztos halálba zuhan, ha kiesik belőle. Ekkor látta a maguk mögött hagyott utat, amit ő festett mások vérével. Medea felszabadította magát őrületében mindentől, ami hozzá kötötte.
- Eszköz volt csupán – vágom rá teli szájjal.
- És itt tévedtek. Medeara sok minden mondható. Boszorkány, barbár, feleség, segítő. De mindenekelőtt Medea saját maga. Seneca Medea-ja nem fél a Sorstól. Ő maga mondja: „Mindig legyűrtem mindenestül a sorsomat."
- De te hiszel a Sorsban – mondom lassan miután lenyeltem az ételt. A paradicsom édeskés íze betömi egy kis időre a szívem sebeit.
- Igen – mosolyog le rám és a remegésem lassan elmarad, ismét érzem a nyár melegét – ettől olyan csodálatraméltó Medea. Nem a tettei. Az ereje.
Felállok és a lábaim elgémberedve a sok üléstől sajgón megfeszülnek. Ez egy tanmese Medearól a Medea lányoknak.
Nem eszköz, nem eltiporható, a Sorssal hadba szálló. Hogy lehetnék én ilyen erős?
Azt hiszem még nem értem mitől Medea egy Medea.
A mögöttem lévő fára nézek, aminek árnyékában ebédelünk. Toffi a történet közben visszatért saját kis porcelántányérjához és a tonhalkonzervének levét nyalogatja föl.
Aegeus neki is ugyan olyan tányért hozott, mint amiből mi is eszünk és nem az olcsó konzervet választotta, hanem a kedvencét. Mert Aegeus minden földi lénynek ugyan annyi figyelmet ad.
Nem tudom az ő istenei mit tudnának kezdeni egy olyan férfival, mint ő.
Akin nem fog a világ, a fájdalom és a hatalmuk.
Egy közülük.
Egy felettük.
Élesen megfordulok és a fához sietek. Minden hezitálás nélkül mászni kezdek rajta. A kezeim könnyen találnak kapaszkodót és a lábaim ütemesen jutnak feljebb és feljebb. Mire felülök az egyik hosszan kinyúló ágra már Aegeus is fölkelt és az ágam alá sétált. Most én vagyok magasabban csak a lábfejemig ér, ami kicsit szemtelennek tűnik innen fentről nézve. A feje tetején a forgójában csillognak az ezüst hajszálai.
Felmosolyog rám míg derekára teszi kezét. Most nagyon tanár bácsis épp csak nem szólal meg, hogy mindjárt vége a délutáni nagy szünetnek.
Felpillantok és a nap megvakít egy villanásra. A rét legvégén rozoga fakerítés utána szőlőskert és házak. Porcelánkastélyok pasztellszínekben, amik apró gyöngyei a vidéknek és végül a város terrakotta háztetőinek alföldje.
Mind-mind olyan sok és hatalmas én pedig csak egy egészen apró Medea vagyok, aki odakucorodhatott Isten lábához mert szépen kértem.
Megfordulok, hogy háttal legyek a férfinek. Betűröm a szoknyám szegélyeit, hogy ne hulljon a nyakamba majd egy bátor lélegzetvétellel fogom és hátra dőlök. Aegeus nem kiált fel, de biztosan kitárja karjait, hogy ha leesnék azonnal elkapjon.
Most fejjel lefelé, de szemben találjuk magunkat. Rám mosolyog és látom a kis ráncait megbújni a szája sarkán, a homlokán és a szemei szélén. Mindet egyesével csókolnám meg és megkérném mesélje el őket nekem. Elég a tragédia szülő hősökből inkább mond el nekem milyen volt megteremteni a világot.
Mesélj milyen volt mikor a tenger Thetis-é vált és beleszerettél, mikor ketten elfoglaltátok a levendulák országát. Meséld el milyen volt a világ mielőtt léteztem, és hogy ugyan olyan magányos voltál-e, mint én mielőtt nem tudtad létezem.
Vagy te mindig is tudtad?
Igen, azt hiszem előtted nincsenek titkai a világnak.
- Igazán jó mászó vagy – kacagja szavai ellenére egy pillanatra se eresztve le karjait, hogy elkaphasson – gyerekként szerettem én is fára mászni. Csak sajnos kevés akkora fa van, ami ma már elbír.
Nem tűnik semmi se valósnak így a feje tetejére állítva. Ezért kezdek el beszélni. A halott gyerekek lehetnek az okai.
- A mamám tériszonyos. Ezért mindig én másztam fel a létrára, hogy letakarítsam a magas helyeket. Utána a fára mászás már semmiség volt – kicsit szúr az emlék mégis folytatom – a mama mindig úgy keringett a létre körül jajongva, hogy néha heccből ilyeneket csináltam. Aztán ha lejöttem össze-vissza csókolt. Azt hiszem azért csináltam valójában.
- Ejnye, – nevet fel Aegeus – az én fiam is csinált hasonlókat. Elveszett az erdőben, vagy épp világgá ment, hogy az út szélén összeszedjem hazafele jövet.
Tudtam már ennek a fiúnak a létezéséről. Úgy csepegett bele Aegeus történeteibe akár a nyári zivatar. Amikor először mesélt róla kerestem a keserűséget, amit Thetis létre jötténél éreztem, de hiányzott. Aztán jöttek más emberek is. A szomszéd fiókák, akiket a szárnyai alatt nevelt. Egy kisfiú és egy kislány.
Akkor megértettem van egy fiú, aki Aegeus vérét viszi tovább. Remélem olyan, mint ő, épp csak egy cseppnyi színezettel az anyjából.
- Mi a neve? – kérdem elmosolyodva. Milyen nevet adtál annak, aki belőled van?
- Aristophanes. A legfényesebb – ismét tele van nevető ránccal és egy egészen kicsit mélyebb szerelembe esek vele – mesélj még a mamádról – kéri hirtelen. Hümmögők párat. Ez már nem olyan könnyű. Mert a mamám a világ legcsodásabb embere, olyan jó, hogy mikor meghal és felmegy a mennybe Isten oda fogja ültetni maga mellé Szűz Mária helyére. Utána ő lesz a Mennyek királynője kék palástban és fényességes glóriával.
- Nagyon nagyon szeretem őt – suttogom némi szomorúsággal – egy pici lakásban éltünk az Úrnak a kertjében mert bentlakásos takarítónő. Tudnod kell az én mamám a legkülönlegesebb anyuka a világon. Pici és tele van ősz hajszállal és tisztítószer illata van. Tele van élettel és néha mikor a kertben teregettünk táncoltunk a fehér lepedők között – a torkomban egyre nő a gombóc ahogy elérem azt a részt mikor az emberek elkezdik lenézni a mamámat – tudod ő kicsit egyszerű. Az ő világa sokkal érthetőbb, mint a miénk.
Aegeus hallgat, nem nevet és nem kérdez.
Engem is lenézel most, akarom kérdezni. Úgy gondolod én is ostoba vagyok mert az anyám gyermeke vagyok?
Pedig nem kell sajnálni a mamát. A mama erős és életvidám. A mama sokkal több mint az okos emberek. A mama kedves, és ő mindig is azt mondta az embernek csak egy dolognak kell lennie, ami a jóságosság. Mert Isten maga a jóság és ezért teremtette az embert a saját képére.
Aegeus tudtad? Ha nem lenne a mama te se lennél Isten.
- Azt hiszed én is hülye vagyok? – kérdem durván – hogy szánni való vagyok?!
Ki fogom egyenesíteni a lábam és fejjel a földnek fogok esni. Azonnal szörnyet halok ahogy paradicsom módjára széttoccsan a fejem és dől a vér egészen Aegeus drága cipőjéig. Aztán jajonghat és sírhat úgy fog az ölében tartani mintha épp csak megszülettem volna. Carabella meg éhen hal a babájával fönt a mauzóleumukban és az is a férfi lelkén fog száradni. Úgy bemocskollak, hogy Thetis undorodni fog tőled a másvilágon. Akkor érteni fogod.
- Jaj, Medea – leheli – soha. Én máson gondolkodom. Teljesen máson.
- Hm.
- Medea hol van most a mamád? Tudja, hogy itt vagy? Cara– az egész testem beleremeg a becenévbe – mi történt a mamáddal?
Már értem mi zavarja annyira. Szegény édes Aegeus, azt hiszed történt valami a mamámmal azért lettem ilyen? Hogy egy tragédia az, ami elüldözött hazulról? Drágám úgy sajnálom, hogy nem értettem meg elsőre.
Visszaülök az ágra majd egy fájdalmas puffanással leugrok a földre. Az egész lábamon végigfut a fájdalom a becsapódástól, mégis mindez nagyon messzinek és halandóinak érződik. Megfordulok és a még mindig aggodalmas zöld szemekbe nézek. Értem még sose aggódtak így.
Átölelem a derekát ő pedig a lapockámra teszi mindent gyógyító kezét.
- Semmi baj – mondom neki és homlokomat a mellkasának döntöm. Levendula és szeretet illata van. A ludakkal díszített mellénye nagyon puha, mint mikor délután elalszol a fűben.
- A mamával minden rendben van. Hiányozhatok neki, de szerintem a napok nagy részében azt hiszi csak elutaztam, hogy pár hét és visszajövök. Nem fáj neki semmi és nem is keres.
- Ne okozz fájdalmat.
Erre szorosabban fogom. Ne kérd ezt.
Nem tudom, hogy kell elkerülni a fájdalom okozást. Sose tanítottak meg rá. Kérlek taníts.
Ezért kérlek szeress tovább így gyengéden.
Azzal a szeretettel ahogy a virág szereti a méhet, a madár a szelet, a béka a tavirózsát. Mert egyik se létezik a másik nélkül és én se létezem nélküled.

Hazakísérem. Az étteremnél szoktunk el válni és néha megiszunk egy kávét, ha odaértünk a kellemes napsütésben.
Amikor ilyen szépen süt a nap kávét kell inni, mondja mindig és ez megmosolyogtat.
Már várom mikor mondja ismét ahogy a térre érünk. Ő viszi a kosarat és a saját hátizsákját is, szabad kezével pedig az enyémet fogja. Nem ez az első alkalom, hogy kézen fogva sétálunk. Furcsa ez a bensőségesség, főleg mert néha attól tartok nem lát lánynak. Úgy rendes igazi lánynak, akinek igenis nagy dolog tud lenni a kéz a kézben sétálás. Már ha számít neki az, aki megfogja. Toffi előttünk sétál, bundáján virágszirmokkal ékeskedve.
- Nahát! – szólal fel hirtelen megtorpanva. De még megállni sincs időm mert elenged és sietős léptekkel otthagy. Kapkodva követem őt egészen az étterem teraszáig, ahol megáll az egyik asztalnál.
Egy nő ül ott kezében kávéval és egy könyvel. A könyvet rögtön leteszi mikor meg pillantja Aegeus-t. Amikor odaérek végig mérem az asszonyt.
Öregebb, mint Aegeus, a finom ráncok hamar elárulják. A haja világos barna, amit férfiasan hátra fésült és napszemüveget tolt a homlokára. A kor a mellére és a combjára telepedett, bár még őriz valamicskét a karcsúságából ez még a bő fekete ingben is látszik, amire ezerszínű virágokat hímeztek. Kényelmes fehér nadrágjában és papucs cipőjében terpeszkedik el a széken. Ez a nő olyan, mint egy gigoló, gondolom keserűen ahogy belenézek méz színű szemeibe.
Ő rám vigyorog egy éles fogas vigyorral.
- Ki a kis barátnőd Aegeus? – sokkal erősebb az akcentusa, mint a férfinak. Ő is egy külföldi. Ez a szerencsétlen város ezen a nyáron idegenek titkos találkozóhelye lesz úgy tűnik.
- Bemutatom Medeat – a lapockámra teszi ismét a kezét és maga elé tol, hogy a nő jól láthasson – Medea ő itt Lubov Mikhailovna Karvasarska.
Üresen pislogok párat mire felfogom a csomó fura szó a mondata végén a nő neve. Szóval kelet-európai. A nő könnyedén kinyújtja felém a kezét, ujjain szikráznak a gyűrűk. Megrázom automatikusan.
- Hívj csak Lubanak – mondja majd Aegeus felé fordítja figyelmét – kérlek bocsáss meg, hogy megvárattalak. Az új kutatási eredményeket kellett ellenőriznem. Néha aggódom ezek az új rezidensek a saját nevüket se tudják leírni.
Savanyúan arra gondolok, hogy ha olyan nevük van, mint neki akkor nem csodálom. Aegeus keze még mindig a hátamon van és ez az egyedüli oka a szelídségemnek. Azért némi bosszúsággal felpillantok rá.
Ezt nem mondtad, erről a nőről nem beszéltél, akarom a szeme közé vágni. A férfi pedig pontosan tudja ezt jól.
- Remekül elvoltam igazán – cseveg tovább fesztelenül ennek ellenére – Luba bár már nyugdíjas rendszeresen részt vesz a Római Neurológiai Intézet kutatásaiban. A szakmája legkiemelkedőbb orvosa – meséli nekem.
A nő elnézően mosolyog a dicsérő szavakra, nem ad és nem vesz el belőlük. Csak azért is ridegen állok ezért hozzá. Legyen okosabb, mint én, vagy illjenek jobban össze Aegeus-szel nem számít. Mi akkor is lelki társak vagyunk.
Anima gemelle.

Ezután Aegeus kimondja a varázsszavakat, hogy igyunk meg egy kávét. Én mégis kibújok ez alól, elmotyogok valamit arról, hogy hagyom őket beszélgetni. Egészen Carabellaig futok zavaromban.
A királynő nem érdeklődik irántam, nem kérdi mégis mi bajom van. A továbbra is koszos kastélyának nappalijában ülünk a magunk által kikiáltott posztján. Én a kis íróasztalnál, ami az ablak alatt áll és valaki réges régen egy kisebb tornyot épített Alessandro Baricco olcsó kiadásaival, és amik mellett most Toffi fekszik.
Ő meg a sárga kanapén felhúzott lábakkal ölében a kitekeredve fekvő babával.
Meglepő, hogy nem kíváncsi. Egész nap itt van, ahol nincs áram, se semmi és még csak ki se takarít. Mégis mit csinál naphosszat? Egyik fehér csipkehalmából a másikba öltözik?
Kinézek a ház mögé nyíló ablakon, ami az erdőre tárul.
Este vajon elreteszeli félelmében? Nem aggódik, hogy egyszer mikor éjfélkor eloltja a gyertyákat és lefeküdni készül valaki ott fog állni a fák között? Megrázom a fejemet. Fölösleges rémeket képzelni mikor sokkal igazibb bajaim is vannak.
Nem tudom megállni, hogy ne fakadjak ki neki Lubov-ról. Meghallgat mert nincs hova menekülnie, sőt egészen figyelmesen teszi ütemesen veregetve a gyermeke hátát közben. Kibukik belőlem a keserűség, a félelem, hogy elvesztem a férfit. Az fog velem is történni, mint Korinthoszban Medeaval. Előáll egy jobb társsal és bele fogok őrülni.
- Ez az a professzor? Aki utánad érkezett? – kérdi álmos hangján félre billentve fejét. Akadozva rábólintok. Már el is felejtettem, hogy egykoron Carabella köztünk élt lent. Nem mindig volt ide bezárva. Túl hamar beleolvadt ennek a háznak a repedéseibe.
- Összejöttetek?
- Nem.
- De szerelmes vagy belé.
- Igen.
- És félsz, hogy az a vénasszony kikapja a karmaid közül?
- Carabella – nézek rá fáradtan – az a nő leszbikus. Úgy öltözik, mint egy gigoló. Nem a testétől félek, hanem a szellemétől.
Carabella hátravetett fejjel kacag. Hosszú szőke haja a földet súrolja és a gyerek nyűgösen mocorogni kezd a rázkódásra. Gúnyos és zajos. Be akarom fogni a fülem ettől a hangtól.
- Ostoba vagy – neveti – ez egy férfi. Sose fogja érdekelni mi van a szívedben vagy a szellemedben – obszcén módon széttárja felhúzott lábait. A szoknya épp csak elég lenge, hogy eltakarja őt és mégis a tejszínhab fehér combjai elő bukkannak.
- Ez itt a lényeg, és amíg ezt nem érted – veti fel az állát gögősen – addig még nem értesz semmit.
Sose volt gyönyörűbb és rondább. Él, valóban él, és ő maga a förtelem.

caprese - olasz étel mozzarellával, paradicsommal és olajbogyóval

"Mindig legyűrtem mindenestül a sorsomat" - Seneca: Medea (Kárpáty Csilla fordítás)

cara - Édesem (olasz)

Anima gemelle -Lelki társak (olasz)