Toffi nem boldog, hogy még több gyaloglásnak nézünk elébe. Lazzaro háza előtt állva miután a férfi bezárta az ajtót felé fordulok.
- Maradj itt, ha akarsz, visszafele felszedlek – mondom. De ő összehúzott szemekkel rám néz és farkát ellenkezve lengetni kezdi. Hálásan rámosolygok és elindulok a hegyre vezető úton Toffi pedig utánam kocog. Egy ideig még házak vesznek minket körül, amik hasonlóak Lazzaro otthonához. Szép mediterrán paloták ki tudja hány generációt felnevelve falaik között. Mennyire mások is ezek, mint a ház, ahol felnőttem.
De erre nem fogok gondolni.
Az út egyre rosszabb minőségű ahogy elhagyjuk a lakóövezetet és a termőföldek között vágunk fel. A szőlőlugasok uralják a hegy oldalát szaggatott kerítésükön könnyen bemászhatna bárki, de ahogy Carabellat úgy a szőlőket is védelmezi ez a város. Ez savanyú irigységgel tölt el. Az én városom nem hiányol engem cseppet se, ahogy a létezésemet úgy az eltűnésemet se vette észre.
Letérünk a betonútról és a meredekebb erdei ösvényre fordulunk. Erre kell lennie, ha jól emlékszem. A pöffeszkedésem ára ez, tudom jól, és mégis azért a cseppnyi hatalomért megérte. Csak hogy megmutathassam a férfinak nem szolga vagyok, hanem társ. Egyenlőek vagyunk ebben a játékban.
A hepehupás földút valóban egy házhoz vezet. Szerencsémre ahhoz amelyikhez tartok. Elburjánzott kert őrzi az épületet. Az elvadult rózsák ontják magukból az illatot ahogy az éjszakát hozó szélben lengetik rózsaszín fejüket. Pipacsok nyílnak a lábuknál és más még kisebb virágok. A házon felfut a borostyán, de azért látszik alatta mára megfakult sárga festése. Néhány üveg megrepedt, de egészen lakhatónak tűnik. A tücskök ciripelésével aláfestve olyan mintha elhagytam volna a mi világunkat és áttértem volna Carabella tündér birodalmába. Azt hiszem ennél tényleg nem találhattak jobb búvó helyet, mélyen a hegyen a magas fákkal eltakarva.
Toffinak csak a magasra tartott ide-oda billenő farkincája látszik ahogy átvágunk a kerten. Már igazán fáj a hátam a sok cipeléstől alig várom, hogy ledobhassam a táskám. A tornácon kint hagytak egy faszéket. amiről mára lepattogzott a kék festés, az ajtó mellett halomnyi megsárgult újság egymásra pakolva és néhány üres italos üveg.
- Nos, vajon itt is a hármas a szerencse szám? – kérdem a macskát a kezemben billegtetve a piknik kosarat. Igenlően néz rám.
Kopp. Kopp. Kopp.
Hátrébb lépek ezután mert azt akarom Carabellat teljes alakjában pillantsam meg. Látni akarom, hogy szégyelli-e magát vagy szomorú-e? Bármilyen érzelmet szívesen fogadok a márvány arcán. Hosszú, hosszú percek telnek el. A narancs fények lassan aludnak ki és már jön is az éjszaka.
A kilincs lenyomódik mégis és én szorosabban fogom a kosaram fülét. Carabella földig érő fehér csipkés ruhában, de mezítláb áll előttem. Haját a szokott felcsavart fonat helyett kiengedve viseli és az meglibben ahogy az esti szellő belekap. Egészen a derekáig ér. Az arca viszont üres, esetleg a szája konok szélén némi rosszallást tudok felfedezni. Hát ez lelombozó és ettől azonnal morcosabb leszek.
Nincs ezen a világon semmi, ami hathat rád tündérkirálynő?
Carabella szemei Toffira siklanak.
- Kié ez a macska? – kérdi álmosan és szemöldökeit összevonva.
- Senkié – mondom – a barátom.
- Akkor a tiéd.
- Nem. Talán én vagyok az övé. De ő semmiképp sem az enyém. Barátok vagyunk. Egyenlőek.
- Hmm -tárja ki teljesen az ajtót, hogy beléphessünk. Még sose beszéltünk ennyit. Ebből is látszik, hogy Toffi szerencsét hoz. A ház belül se tűnik jóval lakhatóbbnak. Az a fajta helynek tűnik, amit egykor a nyaralások emlékei feldíszítettek, de most, hogy senki se járt erre mindenki rájöhet milyen közönséges és koszos is ez a ház. A padló fája kopott a falakon pedig hatalmas repedések futnak szerteszét. Leteszem az ajtó mellé a táskám ott, ahol egész tisztának tűnik a föld.
Kétszárnyú faajtó vezet a tágas nappaliba, aminek ablakait a kertből láttam a másik oldalán pedig a mögötte lévő erdőre nyílik. Carabella erre vezet így a konyhának csak egy villanását látom törött csempés és búra nélküli csupasz izzós képéből.
A nappalinak megvan a bútorzata. Sárga fotelek és egy kanapé, komód a fal mellett és pár polcos szekrény rosszul tartott könyvekkel. Sehol egy fénykép a falon csak egy ócska festmény a tengerről a mész fehér vakolaton. Mindenen áll a por a talpaink nyomot hagynak a padlón. Nincs dohszag, de így is nehéz lélegezni. Igazán kitakaríthatott volna, ha már itt van vagy egy napja.
Carabella felé fordulok és a porszemcsés levegőben olyan, mint egy látomás. Itt felejtett szelleme a ház múltjának. Meg akarom kérdezni tőle itt töltötték-e a nyaraikat Lazzaroval és a szüleikkel. De ráébredek ezek a kérdések bőven várhatnak még. Sokkal izgalmasabb titkokat rejt ez a ház és felhős szemű úrnője. Belehallgatok a lakás csöndjébe és semmi se árulkodik arról az elrabolt kisbabáról, akiért ez az egész történt. Elrejthette előlem ezért tartott olyan sokáig kinyitnia az ajtót. Ez nem tetszik. Leülök az egyik poros sárga fotelbe mire kisebb porfelhő röppen föl. Nem vagyok finnyás, de ez nem egy kisgyereknek való hely. Toffi is átgondoltan lépeget a poros padlón mígnem felugrik inkább az ablakpárkányra és elfekszik a nap utolsó fénysugaraiban.
Keresztbe teszem lábaim míg a kosarat a magasba tartom. Carabella nem mozdul az ajtó mellől csak szemöldökei ereszkednek még lejjebb rosszallóan.
- Nekem van ennivalóm. Neked van egy történeted. Oszd meg vagy fogom és a földre hajítom az egészet – dalolom majd a végén elmosolyodom- meg táncot is járok rajta.
- Te mocskos állat- sziszegi Carabella és valahol a ház szívében valaki gőgicsélni kezd. Hát tényleg itt van! Nehezen palástolom az izgalmamat. Eddig magamnak se bevallva kételkedtem a történetben. A lány csak egy pillanatig hezitál, hogy a gyermekhez siessen-e, de végül velem marad inkább.
- Azt az ételt Lazzaro adta! Az nem a tiéd! - kell ki magából mire a plafon felé fordítom az arcom. A szemeim épp csak le nem gurulnak az orcáimon úgy forgatom őket. Mit tud ez? Ez a szép arcú könnyű életű lány. Kinek mihez van joga és kinek mije van. Egyszer követ el bűnt és csak mert joga és jó indítéka volt hozza rögtön azt hiszi igaza is van? Lassú mozdulatokkal lóbálom az étellel teli kosarat. Úgy követi tekintetével, hogy akár hipnotizálhatnám is. Kalkulál, számol és tervez, de ez mind fölösleges mert én nem a logika szerint cselekszem.
Aegeus mit mondana mit tegyek ebben a helyzetben?
- Te látod itt Lazzarot? - pillantok körbe - ne gondold azt, hogy sajnállak. Akar tiéd az a csecsemő akar nem, elloptad. És most mindenhol azt a hamvas barack pofádat fogják mutogatni – végül kegyesen leejtem a kosarat a mellettem lévő kanapéra – a kosarat kérem vissza. Lazzaro nekem adta.
Rám se néz csak elsiet a szoba másik oldalán lévő kisajtóhoz és eltűnik mögötte. Nem nézek hátra. Nem akarom, hogy tudja mennyire zavar ez az egész. Összefűzőm a karjaimat a mellkasomon és felsóhajtok. Miért nem esik jól a hatalom? Azt hittem egy Medea attól boldog, hogy ő uralja a helyzetet. De én csak egy ostoba zsarnok vagyok. Bárcsak ne érezném rémesen magam ahányszor visszaélek a hatalmammal. Másoknak olyan könnyen megy. Én túl jól ismerem az elnyomást, hogy képes legyek rá.
Ezek a gondolatok teljesen elszomorítanak. Ez a nap pocsék. Toffi biztatóan felnyávog a párkányon fekve. Igaza van, jobban kell próbálkoznom. Esetleg Carabella is lehetne a barátom úgy, mint Aegeus és Toffi. Három nappal ezelőtt még nevettem volna, hogy ez a barátság nyara lesz. Mégis eddig elsiklottam a legfontosabb igazságról Medeaval kapcsolatban: csak akkor gonosz, ha gonoszok vele.
A bal fülemhez nyúlok és végig húzom az ujjbegyem a cakkos vágáson, ahol egyenetlenül letépődött a puha hús. Régen mikor még friss volt újra és újra letéptem róla a vart, amíg apró vércseppek nem potyogtak a vállamra. Megnyugtató volt és most hiányzik az az érzés. Esetleg kilyukaszthatnám a fülem ismét ezúttal beljebb a fülkagylóm porcába szúrva a tűt. Felemás lenne, de legalább újra viselhetném a hamis jáde köveimet.
Carabella nyikorgó léptekkel érkezik vissza és mikor a vállam fölött hátra nézek rá belém szorul a levegő.
Hát itt vagy tényleg.
Olyan szőke a haja, mint az anyukájáé még a kerekded arcuk is hasonló ahogy a két dundi kis karjával átkarolja a nyakát. Arca pirosas és a haja kusza azt hiszem csak most ébredhetett. Nyűgös nyekergő hangokat hallat és elmosolyodom mert egy kisbabára mindig csak mosolyogni lehet. Ez egy édes ősi szokás csak azért, hogy elhitessük velük az emberekben van kedvesség és jóság.
A kislány a haját csavargatja, de valami bizalommal teli mosoly félét küld nekem. Egyedül Carabella néz rám még mindig idegenkedve, a szemében én vagyok a szükséges rossz.
- Mi a neve? – érdeklődöm majd sietve hozzá teszem – az igazi, amit te adtál neki.
Ez már hízeleg a királynőnek. Lassú léptekkel megkerüli a kanapét és leül rá. A gyermeket elfekteti az ölében és a hátát cirógatja. Furcsa így látni, ennyi érzelemmel. Ez más, mint a csöndes békés szeretet közte és Lazzaro között.
- Nem adtam neki nevet – feleli üres hangon – még.
- Akkor majd kitalálsz neki valamit – dőlök hátra – elmeséled akkor? – tudakolom, de békítőleg hozzáteszem – nem foglak elítélni.
Carabella felhorkant és undok kis fintorral rám villantja fogait.
- Nem érdekel a véleményed rólam amíg segítesz – emeli el a kutató kis ujjakat mellkasától – a történet egyszerű. Elmentem Nápolyba egyetemre. A tanárom kikezdett velem én meg belementem. Teherbe estem és nem tudtam elvetetni. A hitem nem engedte. Azt mondta adjam neki mert a felesége meddő. Belementem. Aztán mikor megszültem a mellkasomra tették. Csak egy törékeny másodpercre, de magamhoz vontam – öntudatlanul újra játssza a mozdulatot le se véve a szemét a gyermekéről, neki meséli valójában – és tudtam nem engedhetem el. Az enyém. De a férfi nem ment bele én pedig már aláírtam a papírokat. Otthagytam az egyetemet, a felejtés mégse jött. Elterveztük Lazzaroval és véghez vittük a tervünket. A nehezén túl vagyunk és én soha, de soha többé nem engedem el őt.
Olyan ostoba tőmondatokban adja elő, hogy igazán nem érzem úgy többet tudtam meg róla. Az egész sztori az ő szájából olyan messzi, szinte laboratóriumian steril. Carabella eltolja magától az érzéseit és olyan gáttal látja el a szívét, amin senki se hatolhat át. Vagyis majdnem senki. Egy kisbabának azért csak-csak sikerül.
- A hited nem engedte az abortuszt, de az emberrablást igen? – csak egy kicsit, de szeretnék belelátni mi is történik abban az aranyfonállal fedett kobakjában. A lány kihúzza magát és ismeretségünk óta először elmosolyodik. Idegen csoda ez, ami az arcán szikrázik. Sötét és örömtelem.
- Meg kell választanunk milyen bűnöket követünk el és mikor meghalok hát Isten elé állok felszegett fejjel. Mert nem bűn, amit tettem. Ő az enyém. Minden apró kis sejtjét én alkottam meg és az én testemből szakították ki. Előbb volt az enyém, mint Istené.
Ez egészen megragad. Az anyák is egy furcsa kagyló fajta. Egy apró porszemből, egy picike sejtecskéből létrehozzák a saját igazgyöngyüket, amit elragadnak tőlük. Bólintok párat. Ideje lesz mennem, gondolom és felállok. Kipakolok a kosárból és valóban nincs benne sok minden. Pár konzerv, egy rúd szalámi, szörpös üveg és vaj. Carabella minden mozdulatomat figyeli, de nem avatkozik közbe csak csitítólag ringatja a kisbabáját.
A kosarat magamhoz veszem és búcsúzóul még lepillantok rá.
- Hívj Medeának.
Carabella leszegi a fejét és csak durván vállat ránt.
Legyen, ez is elég. Még.

Kint a ház előtt Toffi felugrik a vállamra és a táskámon támasztja ki magát. A hajam és a vállam között dugja ki fejét és dorombol. Értékelem ahogy próbál felvidítani ezért megdörgölőm a füle mögött.
Ketten nézünk le a hegyről az igazi éjszakai szürkületben. A város narancsos fényei tűszúrások csupán és ha használom a képzeletem még a tengert is láthatom a messzeségben. Elfog ismét a nosztalgia pedig sose láttam még hasonlót. Talán a túraházas munka miatt, vagy a borászatban eltöltött őszöm kapcsán mikor épp csak elkezdtem ezt az esztelen világgá menést.
Hiányzom magamnak, jövök rá. Olyan kevés dolgot tudok magamról. Könnyek szöknek a szemembe, de nem sírok csak a horizontra függesztem a tekintetem.
- Milyen furcsa egy világ ez – mondom és elindulok lefelé. Visszatérek ahhoz a helyhez, ahol nyugalmat találok. Visszamegyek Aegeus-höz.

Másodszorra állok az étteremnél és együgyűen meredek fel Aegeus ablakára. Rómeó biztos nem érezte magát ennyire butának a maga életében.
Az egyik pincérfiú segítségemre siet és megkérdezi mit akarok. Fogalmam sincs mi a neve, de az eper a kedvenc íze és van egy laktózérzékeny barátnője. Ezért bízom meg benne. Aki oda tud figyelni egy laktózérzékenyre azt hiszem nagyon megbízható személyiség lehet. Megmondom neki, hogy Aegeus-höz jöttem. A fiú értetlenül néz rám ezért az emlékezetemből ki kell halásznom a családnevét.
- Katsaros úrhoz jöttem – mondom. Istenem, még a neve is milyen fura. Feltétlenül meg kell kérdeznem van-e jelentése. Idétlenül álldogálok amíg a fiú elszalad. Toffi továbbra is a nyakamban lóg, mint egy hatalmas fekete sál és a meleg pocakjától beizzad a nyakam. De sose zavarnám fel. Hosszú napja volt, hisz egészen a föld alá ereszkedett és vissza is jött.
Aegeus hamarosan kocogó léptekkel ér ki az étteremből. Most csak egy rövidujjú ing van rajta, aminek mellkasának zsebén kis vitorláshajó van. A fehér ing a narancssárga esti világításban szintén sárgának tűnik. Mikor meglát megigazítja a szemüvegét és elmosolyodik. Üdv itthon, mondja szavak nélkül.
- Mit jelent a családneved? – kérdem elsőként és én is fellépek a teraszra. Egy asztal felé terel miközben mosolyogva válaszol.
- Göndört. De van egy ilyen település is Görögországban.
Felpillantok a valóban csavaros barna hajára. Az ősz tincsei most csillognak, de azért még mindig nagyon jóképű. Felsóhajtok a látványra.
- A Medeanak is van jelentése? – lepakolok és Toffit a nyakamból az egyik székre teszem át. Én is leülök, de nem kerüli el a figyelmem ahogy Aegeus a macskát lesi.
- Visszajött hozzám – magyarázom. A férfi oldalra billenti a fejét, de nem mond semmit csak leül velem szemben. Az ott felejtett menük egyikét kezdi lapozni a másikat pedig átnyújtva nekem. Az asztalon pislákol egy kis mécses gyertya és a sok mozgolódástól apró szellemként táncol.
- Azt jelenti ravasz.
- Vacsoráztál már?
- Nem. Téged vártalak.
- Hadd fizessem én a mait.
- De... - ellenkezne, de feltartom a kezem.
- Barátok vagyunk nem igaz? És a barátok oda-vissza hívogatják meg egymást– bólogatok mellé megerősítőleg. Aegeus felkacag és beleegyezik. A győzelem édes és pezsgősen csiklandoz belülről. El akarom kényeztetni. Azt akarom ahogy Carabella kisbabája úgy ő is higgyen az emberi kedvességben. Ezért nem fogok neki mesélni a hegyen megbúvó titkos kis házról benne a tündérkirálynővel és csöppségével.
A menü mögül kilesek és az arcom forró a boldogságtól.
- Hé, Aegeus – suttogom neki mire elmosolyodik – mesélj nekem a régi Medearól.
Ő pedig mesélni kezd. Nem az egészet csak a legelejét.

Medea Héliosz a napisten unokája volt. Az apja egy messzi királyságnak az uralkodója volt, a barbár Kolkhisznak. Az ő birodalmát védte az aranygyapjú, egy mágikus tárgy egyenesen Poszeidóntól.
Ezért jött el a hős Iason, hogy megszerezze és hazatérve vele király lehessen.
Az isteni ősöktől Medea varázserőt örökölt és rettegett boszorkány volt.
Héra az istenek királynője megparancsolta Aphroditének, hogy ejtse szerelembe a nőt a hős iránt, hogy segítse feladatában. Mert az istennő kedvelte a hőst, Medea pedig csak egy bábú volt a játékukban. Mikor el akartak hajózni a gyapjúval Medea öccse megpróbálta megállítani őket, akit a nő feldarabolt és így sikerült kimenekítenie magukat. Az őket üldözőknek meg kellett állniuk, hogy összeszedjék a halott darabkáit. Különben nem adhattak volna tisztességes temetést a fiúnak.
Ezzel Medea száműzött lett a saját királyságából.

Itt Aegeus megáll és hálás vagyok értve vagy különben nem tudnék többet enni. Azt hiszi a feldarabolás zavar meg, amit részletesen ecsetelt, de nem. A gyűlölet Jason iránt az, ami rosszullétig mérgez.
Hát tényleg ez a Medeak sorsa?

Visszasettenkedem a fagylaltozóba. Lazzaro egy szóval se mondta, hogy nem térhetek vissza és nincs nyoma a rendőrségnek sehol. Oly annyira, hogy kétségbe is vonom, hogy voltak itt egyáltalán. A tévében látott sárga szalagok és ujjlenyomatos porból semmit se látok. Azért ezt-azt elmozdítottak. Máshogy állnak a lefagyasztott fagylaltos tégelyek és a konyhában is egy bögre, egy fiók kicsit máshogy áll. Az én szobámba viszont lehet tényleg be se jöttek.
Toffi komótosan járja végig a szobákat, hogy biztosítsa a biztonságunk.
Ő sokkal bátrabb, mint én. Csak ülök az ágyon és hallgatom a lakás csendjét. A hasam tele van és egészen álmos vagyok. A megviselt táskám a sarokban pihen és elhatározom holnapig nem pakolom ki.
Micsoda nap, szalad ki belőlem egy kósza kuncogás.
Lazzaro, Carabella, Toffi és Aegeus arca pereg végig a szemem előtt.
Toffi visszatér a szobába és felugrik az ágyra. Egészen a fejtámlához sétál és ott gömbölyödik össze. Poros mancsai apró nyomokat hagynak az így is tört fehér matracon.
- Csak még egy dolog és alszunk – ígérem neki. Felállok és ropog közben a térdem. Cetli és toll kerül elő a táskámból. Az asztalom fölé görnyedek és átgondolom a szavakat.

„Drágám, gondolom Toffi (Christopher) már mindent elmondott. Hogy mennyire szeretlek és hiányzol. Jól kijöttetek ugye? Tudom a cicák és kutyák tudnak hadakozni ez a természetetek része, de azért ti remélem szeretitek egymást.
Ma sok mindent tanultam.
Anyákról és testvérekről meg barátokról.
Eddig csak az anyukákról tudtam valamicskét.
Ne értsd félre te is a barátom vagy.
Össze-vissza beszélek.
Sajnálom, hogy továbbra is egyedül vagy lent.
Talán te is össze tudnál barátkozni Thetis-szel. Biztos nagyon kedves nő és te nem vagy Medea, hogy ne szerethessen.
Vagy ki tudja lehet a Thetis-ek és a Medeak is lehetnek barátok, ha egy nap a Carabellak és Medeak is képesek lesznek.
Majd eldől.

M"

Csók és ásás.
Kitárom az ablakom és beleszagolok az esti levegőbe. Egy kicsikét remény illat van. Egy egészen picurkát.
Letérdelek az ágy mellé és összeteszem a kezeim imádkozáshoz. Megköszönöm Istennek mindazt, amit tanultam és átéltem. Megkérem, hogy ha nem ellenzi ezt az egész emberrablás dolgot vigyázzon Lazzarora amíg lent van Nápolyban és bár a tündérek megvédik a királynőjüket Carabellara is legyen gondja. Legfőképpen a névtelen kisbabára.
Hálát adok neki Aegeus-ért és Toffiért.
Ha pedig egyetért velem akkor pedig remélem elintézi, hogy Jason holnap elveszítse az összes iratát, lyukadjon ki mind a négy kocsikereke és ha van neki akkor a barátnője csalja meg. Vagy kapjon el egy nemi bajt, amitől leszárad a pöcse.
A puszta elképzelése a gyötrelmeinek bármilyen gyerekesek vagy komolyak is mindig megmosolyogtatnak.
Ezután felhuppanok a matracra se kedvem, se erőm nincs ágyazni. Toffi a fejemnél összegömbölyödve alszik ezért csak finoman simogatom meg. Végre nem vagyok egyedül.
Miután Aegeus elmesélte a történetet nem tudtam igazán jóízűen enni. Minden kiveszett az ételből olyan volt mintha kartonpapírt ennék. Ezért a halamat összevagdostam és kézből megetettem a macskával. Aegeus pedig engedte, elnézően mosolyogva rám vizes pohara mögül.