A szárító után forró az anyag a testemen. Olyan mintha a Napot vettem volna fel magamra, de nem teszem szóvá. Aegeus fizeti a mosást is hiába ellenkezem. Legalább a hátizsákomat én magam vihetem. Nem tudom milyen idős Aegeus, de félek, ha sokáig hordaná rosszat tenne a hátának. Mindezért cserébe visszakapja a mellényét, aminek levendula illata van akár csak neki.
Kint állva a mosoda előtt rájövök lassan itt az ideje elindulnom Lazzaro felé. Az ég rózsaszínbe és babakékbe öltözik készülődve a lefekvéshez. Még nem léptünk be a nyár hosszú napjaiba csak belemártottuk a lábujjunkat.
Aegues felajánlja, hogy menjünk vacsorázni, de megrázom a fejem. Azt hiszem magyarázattal tartozom neki.
- Lehet elmegyek – mondom ki – a főnököm magához hívott. Lehet kirúgnak – nem a munka elvesztése fáj, hanem a búcsú esélye. Nem kérhetem, hogy tartson velem és játsszon menekültet egy nyáron át. Aegeus nem alkalmas a vándorlásra, nem tudna úgy élni, mint én. Nincs jogom hozzá.
A férfi feltolja a homlokára szemüvegét és megdörzsöli az orrnyergét elgondolkodva.
- Ha nem biztos még ne aggódjunk – mondja végül előzékenyen ahogy az ég felé fordul – igazán szép naplemente lesz ma. A szép naplementéken nem szoktak rossz dolgok történni.
Minden lelkesedés nélkül fordulok én is az ég felé, szememmel követem a lomhán tova úszó bolyhos felhőket, a megannyi vattacukrot. Nem vagyok olyan biztos ebben a kijelentésében. Szörnyen naiv elgondolás, hogy a környezetünk szépsége befolyásolhatja életünk történéseit.
- Ezen az alapon a múzeumi teremőrök a legboldogabbak a világon – mondom.
- És ki mondta, hogy nem? – nevet fel Aegeus a hangja szirupos a jókedvtől és azon kapom magam én is elmosolyodom. Pedig nem kéne, én épp gyászolok. Kérlek ne értsd félre Christopher.
Ezután elválunk egymástól. Még sokáig figyelem ahogy a lankás úton felfele baktat. Hatalmas háta akár egy pajzs és el tudom hinni ő tényleg gondtalan. Nem veszélyezteti semmi, és nem árthat neki semmi.
Isten tudja sérthetetlen.
Én az ellenkező irányba indulok el. Lazzaro és Carabella otthona egy két emeletes mész fehér ház a hegyre vezető út mentén, majdnem a város szélén. Vajon Carabella is ott lesz? Ott fog ülni a nappaliban, mint egy normális ember és nézi a tévét üres szemeivel? Vagy a konyhában fog főzni épp vacsorát?
Badarság, Carabella biztos nem tud főzni.
A város még most a nap végén se tűnik nyugodtnak. Az emberek a tornácaik árnyékából figyelik mozgásomat. Nem súgnak össze, de méregetnek mekkora veszélyt jelenthetek.
Én, az idegen.
Helyes, egy Medea veszélyes. Ha Lazzaro kirúg se biztos, hogy elmegyek. Lehet beköltözöm a tengerhez vezető út melletti erdőbe. A szabad ég alatt is átvészelem, főleg mikor ilyen meleg van még este is.
Nem szabadultok meg tőlem, na mit szóltok? Nem tehettek semmit egy Medeaval.
Rágyújtok egy cigarettára és a hosszabbik utat választom Lazzarohoz. A macskaköves út egyre csak keskenyedik ahogy baktatok a lejtőn föl, itt mindent felfal az árnyék a fejem fölött a házak között felhúzott szárítóköteleken lengedeznek a ruhák. Az út végén rálátok a felettünk elhúzódó hegyre, oldalán szőlőskertek és drága villák. Ők is ott fent mind a kagyló szebbik oldalán élnek mi pedig csak a cserepes tetőket és pasztell színű épületeiket láthatjuk. Még az Úr háza is eltörpül néhány mellett és boldog elégtételt érzek ennek gondolatára.
Te se vagy mindenható, sőt...
Ráfordulok az útra, ami a hegyre felvezet és aminket egyik oldalán ott vár majd Lazzaro és Carabella otthona. Itt a macskakövet felváltja a beton és kiérek a zegzugos kis utcákból. Egy öregasszony borsót fejt a tornácon és mikor elhaladok mellette felpislog rám vaksi szemével, szégyentelenül bámulva. Ő nem tudhat rólam sokat – igazán nem is létezik ilyen ember – de én ismerem őt. A cukra miatt nem eszik fagylaltot, de néha elhozza az unokáját, egy sötét hajú kislányt, akinek nemrég kiesett az egyik szemfoga. Pösze és mindig egy gombóc „citromosz fagyit" kér csálé mosollyal.
A cigarettám végére érve megállok egy szemetesnél kiélvezve az utolsó slukkokat aztán elnyomom és belehajítom.
A vénasszony tekintetét még mindig magamon érzem, ezért lassú léptekkel folytatom az utam.
Kiszökik belőlem egy sóhaj mikor végre elérem az utolsó kis utcasarkot, amin be kell forduljak és eltűnők a tekintete elől.
Ezen az utcán valami más vár. Egy fekete valami ül az út közepén.
Macska alakú.
Tágra nyílt szemekkel megállok. De igen ez határozottan egy macska, aki az út közepén ül. Kocogva sietek oda és épp csak pár lépésre megállok tőle. A lemenő nap fényében olyan mintha glória venné körbe fekete szőrös alakját. Mikor megállok ő rám néz zöld szemeivel. Egy kicsit hunyorog majd feláll és odasétál hozzám. Nagy fejét a sípcsontomnak nyomja és ekkor rájövök tényleg itt van. Puha és meleg.
Élő.
- Christopher – dalolom neki meghatódva mire felnéz rám és nyávog egyet – Christopher! – sóhajtok fel. Hát visszajöttél hozzám. Tényleg hát el is felejtettem ti macskák kilenc élettel bírtok. Leguggolok hozzá ő pedig neki dörgölődzik a térdeimnek. Egész testét hozzám nyomja és valóban él és mozog.
- Köszönöm, hogy visszajöttél – suttogom neki és megsimogatom a hátát párszor – csak lementél köszönni ugye? Átadtad az üzenetem és már jöttél is vissza. Így volt-e kiscicám? – két poros mellső mancsával a térdeimre támaszkodik és most egy magasak vagyunk. Előre hajtom engedelmesen a fejem ő pedig összekoccantja homlokaink szeretetteljesen. Két kezembe fogom fejét és megvakargatom a füleit. Hangosan dorombol és hunyorog, látszik jól érzi magát.
- Meg kell valljam – súgom neki bizalmasan – a Christopher kicsit komoly név még neked nem gondolod? De, de látom egyet értesz – bólogatok – legyél egyelőre Toffi.
Ezen kiegyezve felkapom a macskát. Teljesen más most tartanom őt. Mocorogva elhelyezkedik a karjaimban, hogy kényelmes legyen neki is. A teste nem merev és halott. Örülök, hogy visszatalált hozzám.
Tovább vakargatom a nyakát ahogy elindulunk. A dorombolása távol tart minden veszélyt.
Könnyed léptekkel szökdécselek és még meg is pördülök, de ez nem tetszik neki, mert azonnal kiugrik a karjaimból és inkább mellettem lépked tovább farkát magasra tartva peckesen. Bár azt hiszem kívülről nem látszik, az egész testem megfeszül ahogy meglátom a fehér házat, ami Lazzarohoz tartozik. Azt mondta figyeljek a cserepes muskátlira, aztán ha ott van háromszor kopogjak. Pontosan háromszor!
Toffi nem idegeskedik, és ha ő nem ideges nekem se lehet okom rá. Végre meglátom a bejárati ajtót, azok a tüskés növények veszik körbe, amiket anyósnyelvnek szoktak hívni.
Hoppá! Ott is a muskátli!
Jól megnézem, de valóban az. Bájos meleg barna kis cserépben Lazzaro szeme fényei vörösen izzanak a naplementében.
Célirányosan az ajtóhoz sétálok. A mintás ajtóüvegen tulipánok vannak, ugyan olyanok, mint a fagylaltozó bejáratának is. Emiatt viszont nem látok be. Még egyszer megnézem a muskátlikat végül a másik oldalamon ülő Toffi felé pislogok.
- Háromszor, azt mondta – emlékeztetem őt is. Hunyorogva néz rám, azt mondva kettőnk közül biztos nem ő fog kopogni. Persze hogy nem, a puha mancsaival nem tudna.
Kopp. Kopp. Kopp.
Két lépést hátrálok ezután és fülelek. Bentről nem hallatszik ki semmi mégis hamarosan elővigyázatosan, lassan kitárul az ajtó. Szembe találom magam Lazzaro szemével az ajtórésen át. Rettegve tágulnak ki, majd mikor rájön én vagyok az nyugodtabb fényben csillognak.
Nem tetszik ez nekem. Valami történt és most bele leszek rángatva.
- Gyere – suttogja nekem és szélesebbre tárja az ajtót, csak ekkor veszi észre Toffit – ő meg? – kérdi.
- Megbízhat benne – erőltetek magamra nyugodtságot – ő a barátom.
- Nem tudtam, hogy van macskád... hol rejtegetted? – lép arrébb az útból és belépek a hűvös sötét lakásba.
- Nem rejtegettem – mondom. Az előszobában az egyszerű élethez tartozó kellékek vannak. Kabátok, esernyők és egy halom cipő. Carabella drága magas sarkúi és Lazzaro teniszcipői. Túl sötét van és csend, mintha az itt lakók titkolnák a létezésüket.
Libabőrös leszek. Sose gondoltam bele, de lehet Lazzaro az, aki negyvenkét késszúrással meg fog ölni. Azt hittem a szerelem lesz a végzetem, de végül csak kidobnak mikor már nem leszek hasznos? Ironikus lenne.
De most lehet meg fog történni. Megfordulok és meglátom, hogy ott a kezében a kés. Még mielőtt sikíthatnék belém döfi. A nyakam vékony bőrén könnyen áthatol a penge, de megreked. A nyelőcsövemet betölti a vér és belefulladok.
A többi negyvenegy késszúrást azért kapom mert túl sokat vérzek, mérges lesz rám és tovább döfköd amíg a haragja el nem párolog ahogy a testemből a hő is. Aztán a konyhából kilép Carabella azzal a leolvashatatlan arcával és megkérdezi: Befejezted már?
Várakozva fordulok a férfi felé, de nincs nála kés.
Érdekes.
Egy egész kicsit még csalódott is lennék, de még nem ért véget a látogatásom. Most viszont jól rálátok a férfire teljes alakjában. Nagyjából egy magasak vagyunk, de Lazzaro jóval szélesebb. A jómódúsága hatalmas pocakban mutatkozik. Egyszerű fehér inget és szövetnadrágot visel. Jóval elegánsabb, mint a pólóingei és rövidnadrágjai, amikben eddig láttam. Ezzel ellentétben rövid bajusza két oldalt úgy meredezik szét, mint a seprű vége.
Erre lebiggyesztem a szám. Igazán nem rá vall ez a szétszórt fele kikent megjelenés. Eldönthetné igazán milyen benyomást akar kelteni bennünk. A lábam körül sétáló Toffit se nyűgözi le a férfi. Még se teszek megjegyzést azért, mert ő a főnököm és azért is mert jól látom ziháló mellkasát és foltos hónalját.
- Menjünk a konyhába – simítja hátra átizzadt rövid haját a férfi – biztos szomjas vagy. A cuccod hagyd csak itt, a cipőd se kell levenned.
Átfurakszik mellettem és eltűnik az egyik ajtó mögött. Engedelmesen követem miután a sarokba tettem a táskám. Hagyom, hogy az ő forgatókönyve szerint történjenek a dolgok. Lehet az italt fogja megmérgezni.
Mégis mikor belépek a naptól felmelegedett konyhába még épp elkapom ahogy narancslevet önt egy pohárba. A sárga terítős konyhaasztalhoz ülök amíg ő pakolászik. Kihúzom a mellettem lévő széket is és megpaskolom, hogy Toffi felhuppanjon. Nagy bolyhos testével némi időbe telik rendesen elfeküdnie. A konyha meglepően otthonos, dísztányérokat aggattak a falra és egy naptárat, amiben minden hónaphoz egy receptet is írtak. Június a hússal töltött zucchini hónapja, és ha jól emlékszem a mama néha csinált ilyet. De fel nem tudnám idézni az ízét. Egy nap majd újra megkóstolom, ígérem meg magamnak.
Lazzaro elém teszi a narancsleves poharat, aminek a szélén kis fehér virágokat mázoltak körbe. Minden olyan cuki ebben a házban. Vajon ki vette ezt a sok édes mintás holmit?
Semmit se tudok a szüleikről, jövök rá. Lehet ők is még itt élnek bár Lazzaro már harminchat.
- Remélem szereted – jegyzi meg torok köszörülve ahogy leül velem szemben. Hümmög párat miközben az ujjaimat a hideg üveg köré fonom. Négy szék van az asztalnál, de ez semmit se jelent. Körbe tekintek még egyszer a fehér falakon képek után kutatva mindhiába. Csak egyetlen egy kép kéne és megtudnám mondani kik és hogyan laknak itt. Féloldalas mosolyok, feszülten a földhöz nyomott sarkak vagy eltartott könyökök és már tisztábban látnék.
Ez a fényképek szépsége, elmesélik nekünk a titkaikat anélkül, hogy hangosan ki kéne mondani őket.
Még a hűtőn is csak ostoba gyümölcsös mágnesek vannak bármilyen kép nélkül. Lelombozó.
A sikertelenségem keserűségét leöblítem a narancslével. Mikor visszateszem az asztalra a poharam végre Lazzaro is megszólal. Kezei imádkozást imitálnak ahogy összeszorítja őket az asztalon. Nem néz rám, minden figyelme a remegő ujjaié.
- Carmen – kezdi és muszáj a szavába vágnom.
- Kérem, hívjon Medeanak – a felesleges időhúzások kikerülése végett hozzáteszem – ez a középső nevem, amit valójában használok. Mikor bemutatkoztam elsőként annyira zavarban voltam, hogy elfelejtettem mondani. Kínosnak éreztem kijavítani magam ezek után – hazudom könnyen. Lazzaro úgy néz rám mintha viccelnék vele. Rájövök zavarom és idegesítem is. Most egyáltalán nem én vagyok a lényeg.
- Engem az se érdekel, ha Bambina Bugiarda a neved – hitetlenkedve megrázza a fejét – a lényeg, hogy egy dolgot tudok rólad biztosan és az most pont kapóra jön – szép lassan ki húzza magát ahogy átgondolja mit is fog mondani – az pedig az, hogy nem akarod, hogy megtudják ki vagy. Ez azt is jelenti irtózol a rendőrség gondolatától is.
Nem mozdul egy arcizmom se, de a pulzusomat a halántékomon is érzem. A szívem őrülten verni kezd ahogy Lazzaro elém tárja a tényeket.
Megfogott. De le nem győzött.
- Hmm – ütögetem körmömmel a poharam szélét gondolkodva a frufrum árnyékából nézve rá fel – mit akar a rendőrségtől? – a legjobb lesz, ha kivárok. Ő feltálalja nekem a történetét és nekem csak gondosan ki kell válogatnom belőle a fontos részleteket. Utána kigondolom a következő lépést. Lazzaro azt hiszi kellően megijesztett és még igaza is van egy kicsikét. Ettől magabiztosabban folytatja.
- A rendőrség akar tőlem valamit – idegesen körbe tekint a szobában még ha rajtunk kívül nincs is itt senki – Carabella... elmenekült.
- Megszökött? – vonom fel meglepetten a szemöldökömet – öntől?
Nem sok dolgot tudok róluk, de egyben biztos vagyok. Ezen a világon talán egyedül egymással törődnek. Carabella üres szemeibe fény költözik, ha Lazzaroval beszél és Lazzaro is kivirul akár a muskátliai, ha a húga a közelben van. Ismét elfog a bizonytalan rettegés, ami egész nap körül lengte a várost. Innen ered. Lazzaroék hozták be a viszolygó rémületet.
- Nem – összefűzőt ujjait még szorosabbra fogja, de nem néz rám – ha kibeszéled azt, amit itt hallottál magammal húzlak a mélybe. Biztos vagyok benne, hogy okkal nem akarod felfedni a személyazonosságod – a fenyegetésre csak bólintok – amire kérni foglak lehet soknak érzed. De te is nyerhetsz vele.
- Mondja csak – kortyolok a narancslébe. Már unom a felvezetést, nem bírom mikor húzzák az időt és rettegésben tartanak. Nyereség. Jó vicc, nem vagyok olyan helyzetben, hogy visszautasítsam.
- Carabellanak tavaly nyáron született egy kislánya. El lettek választva egymástól rögtön a szülés után. Carabella és én elmentünk tegnap még a hajnal előtt Nápolyba. Elhoztuk a kisbabáját. Ezután én visszajöttem ide, Carabella pedig felment a hegyen lévő nyaralónkba elbújni a babával – foglalja össze olyan tömören a történteket, hogy csak több kérdésem lett. Tudtam a babáról, de fel se ötlött bennem, hogy köze van mindehez. Hogy nekem valaha közöm lesz hozzá. Még abban se reménykedtem a történetét megismerem amilyen néma Carabella.
- Ön visszajött... ő pedig a nyaralóban bújik meg? – ismétlem el – nem ott keresik elsőként?
- Nem – mondja némi büszkeséggel Lazzaro – a nyaralót mi használjuk, de nincs a nevünkön. Senki nevén sincs. Illegálisan lett megépítve – erre hátra dőlök a székemen. Jobban átgondolták, mint hittem. De még szép, hogy átgondolták. Senki se találja ki hirtelen, hogy visszalop egy csecsemőt. Ez a minimum.
- Én pedig azért kellek mert...? – nem tudom kibogozni a szálakat és ettől kiszolgáltatottnak és ostobának érzem magam. Nem vagyok több egy parancsra váró kutyánál a szemükben és a francba igazuk van.
- Mert én visszamegyek Nápolyba. Az én dolgom az, hogy a rendőrséggel foglalkozzak. Carabella dolga, hogy meglapuljon amíg ki nem találjuk hogyan tudunk lelépni. A te dolgod pedig – dobol az asztallapon maga előtt ütemet adva a magyarázatának – hogy ételt vigyél neki és vigyázz rá amíg távol vagyok. Mert téged nem ismernek és nem is vagy bejelentve. A fedősztorid ennyi: egy családi barát vagy, akit ide hívtam, hogy az üzlettel foglalkozzon amíg el vagyok. Ezt egy előttük eljátszott telefonhívással biztosítjuk. A helyi rendőrség lecsekkol téged. Papíron. A valóságban persze szó sincs ilyenről. Nem hinném, hogy bármi papírod lenne amúgy is. Nem kell teljes állásban dolgoznod. Hetente pár napot nyitva tartasz, hogy legyen elszámolni való. A többiben azt teszel, amit akarsz csak két-három naponta vigyél fel ételt Carabellanak. A pénztárgépből erre annyi pénzt vehetsz ki amennyit akarsz.
- És a nyereség? Ez eddig úgy hangzik csak több dolgom lesz.
- Persze, persze. Nem kérek lakbért a szobádért. Megkapod a mostani fizetésed a kevesebb munkáért. A pénztárból te is kivehetsz ételre valót. Bár megkérnélek, hogy ne fossz ki teljesen, mert az megint csak senkinek se lenne jó – számolja ujjain a dolgokat végre egyenesen rám nézve – azt mondtad nyár végéig leszel itt ugye? Nem kérem, hogy maradj tovább. Ha eljön a nyár és mi még mindig patthelyzetben vagyunk elmehetsz. Bár ismét csak arra kérnélek ne mond el senkinek a történteket.
Végig hallgatom. Kezemmel megkeresem Carmen vérpöttyöcskéit és megdörzsölőm őket. Most kell okosnak lennem. Megéri-e tényleg belefolynom mind ebbe? Ha pedig megteszem a legtöbbet kell kihoznom belőle. Mert ahogy én nem vagyok több egy eszköznél nekik, ők se többek idegeneknél nekem. Nem tartozom értük felelősséggel. A történetünk bármelyik pillanatban véget érhet.
Mondhatok nemet és Lazzaro bizalmatlanságában meggyilkolhat. A testemet eláshatja az illegális telkükön, amiről csak ők hiszik azt, hogy milyen jó búvóhely és sose találnak meg.
- Még akarok – mondom végül elmosolyodva – ez még nem elég.
- Mi mást akarsz még? – sötétül el azonnal a férfi arca.
- Hívjon Medeanak. Semmi kislány, hasznos holmi, de legfőképpen nem Carmen. És Toffi is velem élhet – a nevére az állat felnyávog – még valami – billentem oldalra fejem tovább mosolyogva érezve a hatalom törékeny elégedettségét – mondja el nekem részletesen a tervet. Hallani szeretném – támasztom meg államat a tenyeremmel az asztalon könyökölve.
Ez az, amire a legjobban vágyom. Fedjen fel nekem minden kis részletet, hogy életem hátralévő részében mikor felidézem ismét érezzem ezt a trillázó izgalmat és a dübörgő szívemet.
Gyerünk mondj el nekem mindent, hogy nagynak és fontosnak érezzem magam!
- Legyen – egyezik bele némi töprengés után – elmegyek Nápolyba, ahol ki tudja meddig ott is maradok. A rendőrség már átkutatott itt mindent és kikérdezték a helyieket. Ezért küldtelek el, hogy ne tudjanak rólad. A helyiek azt mondták, hogy Carabella elment egy hete. Mert összevesztünk ő pedig összepakolt és lelépett. Azért vesztünk össze mert úgy érzi túl féltem. Ezt mondtam. Én viszont nem mentem sehova, a kikérdezettek is tanúsították, hogy a templomban is ott voltam a tegnap esti misén és a ma reggelin is. Szóval holnap elmegyek Nápolyba és elintézem a nyomozás zátonyra futását. Felfedem az aduászunkat. Az ember, aki elvette Carabella gyermekét több diáklánnyal is volt. Kiskorúakkal. Ez majd kellően eltereli a figyelmet, ha pedig minden jól megy a férfi börtönbe kerül. A felesége pedig feladja a nyomozást – fejezi be.
Micsoda optimizmus! Nehéz nem kinevetnem, de a combomba csípek. A lényeg: ez a férfi több lánykát is megrontott, de úgy látszik Carabellat teherbe is ejtette aztán elvette a gyermeket. Fontos részlet; nem ismerik el a gyermek apjaként. Van egy feleség is, aki minden bizonnyal mindenről tud. A szégyen vajon elég, hogy elálljon a lopott baba megtalálásától?
A legfontosabb pedig: Lazzaro végzi a piszkos munkát és eltakarítja a húga mocskát amíg az a remetét játssza, aztán hogy ne álljon minden a feje tetejére még én is kellek. Én vagyok az utolsó elem, Carabella védőhálója a biztos haláltól.
Az életképtelen marionett bábú védelmezője.
- Mégis, hogy hazudik egy egész város egyetlen lány érdekében? – kérdem. Lett volna egy nagy városi gyűlés, amiről lemaradtam volna?
- Carabella az övék. Itt nőttünk fel. Az apám kimentette őket a tűzből, az anyám készítette a mennyasszonyi csokraikat és a temetési koszorúikat. Én hozzám jönnek a szieszta idején fagylaltot enni. Együtt jártak velünk iskolába. A rendőrkapitánnyal egy focicsapatban voltunk, a pappal szívtuk el az első cigarettánk. Mi összetartunk és megvédjük a hozzánk tartozókat. Mind én, Carabella és a kisbaba is ennek a városnak a része.
De te nem, folytathatná. Te csak egy idetévedt Medea vagy, akitől segítséget remélünk. Segíts vagy tűnj el innen. Menj messzire a férfival, aki a nevedet adta. Senkik vagytok a szemünkben, ha viszont segítesz minden leszel.
- Akkor hát legyen így – biccentek rá és kiiszom a maradék narancslevem.
- Belemész? – kérdi döbbenten a férfi. Hát valóban csak a sötétben tapogatózott. Milyen ostoba is voltam, hogy féltem. Mindig is nálam voltak a jó lapok, ő meg csak blöffölt. Ez már igazán nem számít a végén.
- Mindenki jól jár – mondom könnyedén készen arra, hogy elinduljak – mikor vigyem neki az első szállítmányt?
- Most, a legjobb lenne a most – zavartan elkezd kapkodni papírt keresve – lerajzolom az útvonalat. Gyalog kell menned, sajnálom.
- Tudom hol van – mondom hűvösen – láttam egyszer ahogy felhajtanak – elvigyorodom a rémült arcára – nem hinném más észrevette volna. De én szeretek figyelni a részletekre.
Ez nem fenyegetés, de azért jobb, ha tisztábban lát. Lehet már meg is bánta, hogy nem a csodás városa egy lakosát kérte fel.
Azt hitte jól jár velem, hogy éhesen kapok az alkalmon. Jól is hitte csak az nem tudta az egész karját kérem nem csak a kisujját. Pár nappal ezelőtt Carmen még örült volna, hogy ennek a nyárnak is lesz íze, de Medeanak már ott van Aegeus és nincs szüksége olcsó mulatságokra.
A másik nagy hibája az volt, hogy elbízta magát és bűnözőnek hitt. A titkaim nem illegálisak. Nem vagyok több egy elcsavargott gyereknél és itt esett a csapdámba. Ha a rendőrség igazoltatna a szerény jogosítványommal nem tenne semmit. Felvonná a szemöldökét aztán vissza is adná.
Én is hibázok viszont. Ezzel bűntárs lettem. A városiak csak hamis tanúztak én konkrétan segítem őket az emberrablással.
Melyikünk van igazán csapdában?
Végigfut rajtam a borzongás az izgalomtól.
Lazzaro összekészít némi ételt egy piknik kosárba. Egy csinos fedelesbe, amihez vörös-fehér kockás terítő van erősítve. Látszik, hogy fel van dúlva és úgy vagyok vele tovább feszítem a határokat.
- Megtarthatom a piknik kosarat? – kérdem negédesen ahogy átveszem tőle. Nem olyan nehéz, mint vártam. Gondolom még kitart a fönti készlet. A látogatásom valódi célja, hogy Carabella tudja elfogadtam az ajánlatot. Alig várom, hogy lássam a hamvas telt orcáit ahogy kiütközik rajta a vörös harag. Érezni fog, addig fogom piszkálni amíg meg nem mutatja önmagát.
- Carabellanak igaza volt... – morogja – tartsd meg. Ahogy az ígéreteidet is.
- Úgy vigyázok majd rájuk, mint Gabriel arkangyal a gyermekekre – mondom. Lazzaro nem tűnik meggyőzöttnek pedig igazat mondok. Az ígéreteimet megtartom legyenek jók vagy rosszak.
Ahogy kifele indulok sarkamban Toffival és Lazzaroval mégis kicsit megsajnálom. Ő igazán nem kért se engem, se Carabellat az életébe ilyen problémákkal. A húgával legalább szerették egymást, mi viszont közömbösek vagyunk a másik iránt.
A szokott vágyódás, hogy kedveljenek kigyúlik a szívemben. Már régóta megakarok szabadulni tőle, mert ezekben a pillanatokban mindig elgyengít. Mikor már visszavettem a táskám a hátamra a férfi felé fordulok.
- Nem kell aggódnia – mondom gyengéden – tényleg gondoskodom róluk történjék bármi is. Én itt tartom a frontot, ön meg Nápolyban.
Végre felengedni látszik a vállaiban a feszültség és örülök, hogy a szavaimmal el tudtam ezt érni.
- Köszönöm Medea – mondja búcsúzóul és csak ezekért a szavakért már semmit se bánok.
A történetünk végén lehet mind megbűnhődünk, de ebben a pillanatban a világ számára is Medea lettem.

Bambina Bugiarda - Hazudós kislány (olasz)