Olyan hirtelen zuhan rám az álom azon az éjszakán, hogy még lehetőségem sincs átmászni Aegeushoz. Pedig mikor elválunk és mindenki eltűnik a saját szobájában olyan élénken él a terv a fejemben. Miközben átöltözöm majd fogat mosok a kis szobához tartozó fürdőben elképzelem, hogy megvárom amíg Luba elalszik. Kicsusszanok a paplan alól és a nyikorgó padlón átsétálok Aegeushoz lábujjhegyen.
Besettenkedem és óvatosan az ágyra mászok. Az arca összes kis szegletét megcsókolom. Ő pedig lehet a holdfényben Thetisnek fog hinni, amiért majd reggel mindketten sírni fogunk, de azért a sötétben majd úgy fog szeretni, mint egy érett asszonyt. Mindebből semmi se történik meg. Bealszom Toffival a fejem mellett és hajnalig meg se moccanok.
A dolgozó emberek szokása szerint mindhárman korán kelünk.
Mikor lecaplatok a konyhába a sarkamban a macskával Aegeus épp kenyeret ken, Luba pedig a kávéfőzőt szelídíti orosz szavakat morogva.
- Kentem neked mézes kenyeret – emeli meg a kezében tartott karéjt és a mellette lévő tányérra teszi. Hümmögve köszönöm meg amíg a kertajtóhoz lépek és elhúzom, hogy a cica kimehessen. Toffi kicsusszan a kertbe és résnyire nyitva hagyom az ajtót neki. Luba megkönnyebbült sóhajjal díjazza mikor a kávéfőzőből elkezd kicsorogni a fekete lé.
Már sehol sincs a tegnapi ijedt gyerek és ez valamelyest elűzi a tegnap beszökött rémületet. Az a másik Luba messze van, és ha bejött a megérzése bizony már rég a túlvilágon jár. Ott pedig Thetis és a kutyám féken tudják tartani. Thetis sose engedné Aegeus közelébe. Én pedig ebben a világban fogom megvédeni.
A reggeli nagy része csöndes, alig váltunk szót. A végén valahogy mégis oda lyukadunk ki, hogy reggeli után készüljünk el és menjünk le a városba. Mivel egy bizonyos szempontból mind idegenek vagyunk itt legyünk igazi rendes turisták.
Hétfő lévén nincs nyitva a fagylaltozó, és ezért úgy döntünk a mai éjszakát is Lubanal töltjük. Irány a helyi piac majd a múzeum aztán a templom. Meglátogatjuk a helyi látványosságokat.

A piacon hamar túl vagyunk. Mivel egyikünk se akar semmit se venni csak nézelődünk.
Egyedül Luba vesz két hatalmas antik képkeretet. Ezek sokkal inkább illenek hozzá, mint a minimalista kacatok az otthonában. Félretetteti őket, az egyiknek virágok a másiknak növény motívumok futnak végig a szélein.
Kíváncsi vagyok vajon mit fog bele tenni. Esetleg Dunya portréját? Mégse merem megkérdezni mert az visszahozná a tegnapi történetét és arra egyikünk se akar emlékezni.
Toffi a vállaimon utazik és ezen több járókelő is jót derül. Mikor túl közel megyek egy hentes standhoz megpróbál átugrani rá és épp csak időben kapom el még a levegőben repülve, hogy megakadályozzam. A hentes nagy hanggal küld arrébb és Aegeus jön a megmentésemre. A karomnál fogva elhúz scusi-t ismételgetve. Ezután maga mellett tart és én több mint boldogan szökdécselek az oldalán.

A helytörténeti múzeum már igazi turistás helyszín. A jegyeladó néni kedvesen megengedi, hogy Toffi is bejöjjön, ha nem okoz semmiben se kárt. Biztosítom arról, hogy milyen mű kedvelő természet.
Sok-sok mindent zsúfoltak be egy alig három kiállítótermes épületbe. Megnézzük a helyi művészek ködfátyolos tájképeit, bár gyengére sikerültek mégis ezek adják vissza leginkább ennek a városnak a hangulatát.
Egy külön vitrinben az általános iskola agyagszakkörének darabjai vannak kitéve. Fél fülű nyulak és hernyó-kígyó-leesett szárnyú pillangók hada. Ezeken Aegeus megbocsátóan mosolyog és azt hiszem Aris-ra gondol.
- Az számít mennyi odaadással készítették – hajol a fülemhez, illendően. A tarkóm lúdbőrzik és én is felé hajolok.
- Attól még pocsék darabok – súgom vissza.
De legyen, szeressük a tökéletlen amatőröket nem azért, amit alkottak, hanem a mögöttük lévő szeretettet. Belefér. Csak egy kép tetszik, egy utcai festmény. Két ház közötti sötét sikátort mutat, aminek alján fekete paca-macska ül. Szemei két pötty alkotója hozzá nem értésének hála.
- Nézd – veszem fel Toffit a hónaljánál fogva a paca-macska szemvonalába emelve – ott vagy!
Az utolsó teremben mezőgazdasági és háztartási gépeket pakoltak. Fekete-fehér képeket a múltból fejkendős asszonyokról főzés közben, akik ma már dédmamák és szépmamák, meg egy halom fiatal katonáról, akik lehet sose jöttek haza.
Luba meglepően lelkesen járja körbe a tésztanyújtó gépeket. Úgy szemléli őket akárha űrlények hagyták volna hátra maguk mögött. Ez egészen nosztalgikus, a mamának is van ilyenje. A konyhaszekrény tetején tartja és mindig nekem kellett székre állnom érte.
Vajon most, hogy szaggat tésztát? Istenem ugye van mit ennie és nem felejtett el ebédelni?
Aegeus földöntúli érzékével megérzi a kétségbeesésemet. Csöndesen kérdezget és mikor csak megrázom durván a fejem megfogja a kezem. Mélyeket lélegzek és visszaszorítok.

A múzeum után jön az ebédszünet Aegeus szállásánál. Kíváncsi vagyok az itteniek mit gondolnak rólunk. Luba elmondása szerint ő olyan ritkán jön ide, hogy szintén idegennek számít.
Azt hiszik egy család vagyunk? Papa, mama és az egy szem lányuk vagy nagymama, papa és lánya.
Vagy azt hiszik valamelyiknek a szeretője vagyok? Melyik a megbotránkoztatóbb, ha a professzornak vagy annak a nőnek a barátnője vagyok, aki több mint háromszor annyi, mint én?
De a kedvencem az lenne, ha azt hinnék poligámok vagyunk! Annál nincs is nagyobb polgárpukkasztás. A lényeg csupán ennyi: a hátam mögött mihaszna kis kurvának tartanak.
Erre a markomba kell nevetnem.

A templom Lazzaroék háza felé van. Ezért fel kell baktatnunk a lejtőn. Luba Aegeusbe karol és a combján tartja a kezét ahogy felsétálunk. Kicsit sajnálom, hogy nem láttam fiatalabban. Nem azért, mert nem tetszik így. Több mint odáig vagyok tőle be kell valljam. Csak vicces lenne egy nyegle vörös képű tinilányt látni a helyén. Valakit, akinek az élete még kiépülőben van és ő csak reménykedik mire az útelágazáshoz ér tudja merre kell fordulni. Szeretném látni a zűrös szemű Dunyaval kéz a kézben sétálni Moszkva utcáin.
A macskaköves út kétfelé ágazik, az egyik felvisz Carabellahoz, és itt már ha tudja hol keresse meglátja az ember a földutat hozzá. A másik, amire mi térünk rá, a templomtérre vezet. A kis térnek egy ivókút van a közepén és a szélén néhány fa és pad a kapualjak előtt.
Magát a templomot mindenhonnan lehet látni a városból. Magas fehér épület és a napfény örökösen szikrázik a harangtorony aranykeresztjén. Lábánál szentek mészkő szobrai őrzik a bélletes kaput. Még nem jártam benne.
Régen otthon a mamával rendszeresen jártunk templomba. Segítettünk a rendben tartásával és a közösségi feladatokban is részt vettünk mert ők is segítettek nekünk.
Életem nagy részében egészen amíg Carmen nekem nem adta ezt a fehér-kék csíkos babydollt adományi ruhákból és a vöröskereszt segítségével ruházkodtam. Vagy az Úr gyerekeinek levetett ruháit kaptam meg. De azokat inkább tönkre tettem.
Bent félhomály és hűvösség fogad minket. A kövezet egyenetlen a hívők évszázados taposása után. Ez a templom nem turista látványosság, igazán az egész város inkább megálló mintsem úti cél bárkinek ezért nincsenek kirakva kis tiltó táblák. Ezzel visszaélve Toffit a vállamra veszem és őt is behozom.
Egészen tágas a belső tér a főhajónak padjain kint hagyták a vörös párnákat és a kis rekeszekben is találnánk pár Bibliát. A magas üvegablakokon szentek történeteit festették fel. Az egyik mellékhajónál Mária szobor mosolyog előtte virágokkal és gyertyákkal. A másik oldalon nápolyi Szent Patrícia sokkal komorabb fekete ruhás, de arany koronás szobra áll virággal kezében szintén feldíszítve.
Visszafogott templom igazán más, mint az otthoni. A freskók nagy része megkopott az aranyozásuk inkább képzelet szülte, mint valós.
Mindez nem számít. Ahogy áthaladunk a padok között a főoltárhoz a szívemhez közel érzem Istent és az ő fényességét. Nem számít milyen a ház, amiben lakik amíg keressük őt megtaláljuk. A templomban mindig úrrá lesz rajtam egy megmagyarázhatatlan meghittség. Talán mert tudom sokan mások is voltak előttem keresni Őt és még utánam is fogják. Szeretek részese lenni ennek a nálam sokkal hatalmasabb érzésnek.
- Milyen furcsa egy nápolyi szentnek ítélni egy templomot, ha nem is vagyunk Nápolyban – jegyzi meg Luba mikor elérjük az elkerített főoltárt. Az oltárasztal fehér terítővel lefedve felkoszorúzva nyúlik el mögötte. Fölötte Jézus Krisztus a feszületen örökre emlékeztetve minket áldozatára. Őt pedig körbe veszik az apróbb szentek szobrai félkörben, akiket talán még megalkotójuk se igazán tudna megnevezni. A sok-sok szent, akiknek hálásak vagyunk mégis névtelenek számunkra.
Oldalra pillantok a nőre. Eddig nem mertem vallásról beszélni velük. Attól tartok Aegeus valóban hisz a görög istenekben és ez tőlem olyan távol áll, hogy félek éket ver közénk. Ez mindkettőnket megsebezhet és én ezt el akarom kerülni.
- Régen ez a város is Nápoly fennhatósága alá esett – magyarázom. A legjobban attól félek Luba ateista. Mert az ateisták, ráadásul a tanultak gyakran lenézik a hívőket. Gyermeteg fantáziálgatásnak tituláljak a szeretetünket felé és a szemükben olyan mintha a Mikulásban hinnénk.
Szerintem ez túl goromba hozzáállás. Számomra létezik Isten ezért az életemben jelen van. Az én világomban mindenhol megtalálható. Az ateisták számára pedig nem létezik, ezért bár egy síkon létezünk a világaink merőben máshogy néznek ki.
De ennek nem kéne gyűlöletet szítania.
- Medea te hívő vagy ugye? – mosolyog rám Aegeus másik oldaláról Luba. A nő méz szemei szinte világítanak a kevés fényben. Tényleg van valami rémísztő a mosolyában, jövök rá. Mégis nagyon illik hozzá. Luba nem gyönyörű közel sincs a liliomszemű Carabellahoz mégis megbabonázó jelenség.
- Nos – dörzsölöm a három szerencse vércseppem – igen.
- Templomba is jársz?
- Igen. Bár egy ideje nem voltam.
- Akkor köszönjünk Istennek – mondja Aegeus – gyertek gyújtsunk gyertyát.
Aegeus bedob egy öt euróst a becsület ládikába, ami a gyertyatartóhoz van erősítve. Elsőként ő gyújtja meg az egyik kitett gyertyát. Figyelemmel követem ahogy a hatalmas kezében eltörpülő gyufaszálat meggyújtja és a kanóchoz tartja amíg az lángra nem lobban. Luba megismétli a mozdulatokat és mellé teszi a sajátját. Merengve nézem őket azon gondolkodva vajon miért gyújtanak. Aegeus gondolom Thetis üdvéért és Aris egészségéért. Luba Dunya és Sergey boldogságáért.
Felveszek én is egy mécsesgyertyát és Aegeus lángjához tartva meggyújtom. Hadd legyen a mi kívánságunk egyből fakadó és én azért gyújtok, hogy az övék valóra váljon, és hogy a mama boldog legyen.
- Jaj – kapok észhez mikor elhelyezem – Toffi is kaphat egy gyertyát? – kérdem aggódva a férfi felé fordulva.
- Természetesen neki is jár – bólint rá.
- Aztán nekem ne butaságért imádkozz – oktatom a macskát miközben egy újabb gyertyát veszek fel. Ezt a saját lángommal gyújtom meg és a mellé is teszem le.
Egy ideig még nézelődünk bent és nehezen akaródzik visszatérni a hangos és forró kinti világba.
Luba megy ki elsőnek és mire mi kiérünk Aegeusszel ő már az ivókúthoz hajtott fejjel iszik. Mikor mellé sétálunk hirtelen felegyenesedik és vizes kezeivel a hajamba túr. A vállamon utazó Toffi rémülten ugrik le és egészen az egyik padig menekül. Az alá bújva felborzolt szőrrel mered ránk. Most vagy estig nem fogunk kibékülni.
- Nehogy még napszúrást kapj – kacagja és ismét bevizezi a kezét – na, hajolj le nagyfiú – Aegues pedig engedelmeskedik neki. Mókásan néznek ki így. Ahogy a hatalmas férfi meghajol a még nálam is alacsonyabb nőnek ő pedig jól összeborzolja így is szélfútta haját.
Miközben a saját frizurám próbálom megzabolázni vagy legalább a frufrum helyre állítani Luba felé fordulok.
- És te hiszel Istenben? – kérdem esetlenül. A nő ideges mosolyra feszíti száját.
- Szakmámból eredően nem tehetem.
Ez érthető, gondolok bele. Az orvosok talán erejüket vesztik, ha nem hisznek a magukban és valahogy ők meg Isten egy helyért versenyeznek. Megakadályozni a Sorsot, vagy legalább megküzdeni vele. Az orvosok is talán mind egy kicsit Medeak. Remélem Isten megbocsát nekik. A nagyobb jóért teszik végülis.
- Bánnád, ha kérnék még egy cigarettát? – rángat ki gondolataim közül Luba. A zsebemből kihalászom a már rohamosan üresedő cigis dobozom. Kivesz egy szálat és akár tegnap most is meggyújtom neki. Aegeus irányába is feltartom a dobozt, de megrázza a fejét. Remegő kézzel teszem el miután magam is rágyújtottam.
Nem is baj.
Ma a napvilág előtt sose lennék olyan bátor, mint tegnap voltam. A tegnap csínytevő Medeaja mélyen alszik bennem. Ezért őrzőm tovább magamban bőrének az emlékét az ujjaim alatt és a szentségtelen közelségünket, amit jóvá hagyott akkor.

A nap végén az ágyban fekve rájövök nem lesz ez így jó. Toffi állát vakargatom miközben sorra veszem a mai napot magamban. Ez a nyár így fog eltelni, ha nem teszek valamit. Hárman leszünk egész végig. Nem Luba a baj maga, hanem a puszta jelenléte. Az örökös ketté osztott figyelmünk.
Aegeusnek sok, sőt rengeteg dolga van velem. Lubaval a nyár más tanulságokról szólna. Bármennyire is kedvelem nem erre vágyom.
Én Aegeust akarom. Csakis egyedül Aegeust.
Elengedem Toffit, aki leugrik az ágyról és felugrik inkább az ablakpárkányra. Megcsókolom az ujjbegyeim és felé mutatom mielőtt kisurranok a szobából. A talpaim alatt recsegnek a padlódeszkák. Elmegyek Aegeus szobája előtt és legyűrőm a kísértést.
Nem ma.
A folyosó végén található Luba hálószobája. Az ajtó alól gyengécske fénysugár látszik ki. Vagyis ébren van. Kopogás nélkül nyitom ki az ajtót lassan tárva fel. Luba az ágya szélén ül és a telefonját nézi. Az éjjeliszekrényén lévő lámpa az egyetlen világítása a szobának és meseszerű félárnyékba vonja éles vonásait. Aprócska szája mosolyra húzódik mikor meglát.
Beteszem magam mögött az ajtót és neki döntöm a hátamat.
- Csak nem baj van? – a hangja mentes minden aggodalomtól és mosolyog. Éhesen.
A talpaim durván dobbannak ahogy neki iramodok. Ha csak egy kicsit is hezitálnék a végén még meggondolnám magam.
Felmászok az ölébe lábaimat a dereka köré dobva. Egy kisebb nyögés kíséretében ahogy ránehezedek megfogja a derekam, hogy hátra ne essek a telefonját a párnájára ejtve.
Puha és élő teste idegennek tűnik alattam. Ez csak az idegesség, nyugtatom magam.
Nem vagyok szűz, fölösleges a riadalmam. Még csak nem is Jason volt az első. Nem emlékszem a fiúra, arra a gólyalábakon ingó délibábra, aki emlékeim alján eldugva dereng csak fel. Nem volt fontos, épp csak ott volt. Nem is számított az egész semmit Jason jöttéig.
Feláldoztam neki a testem ahogy később minden másomat is. Ő pedig csak vett és vett és vett míg semmi se maradt belőlem.
Mikor elváltunk sok más ember jött, bárki, akivel elfeledhettem őt. Azt akartam írják át az összes emlékem róla amíg már nem emlékszem, hogy fogta a derekam felsértve a bőrt, vagy nyomakodott belém úgy ahogy a koncerteken tolakszanak az emberek, egészen személytelenül csak az előre jutást remélve.
Fájdalom nyíllal a hiányzó fülcimpámba. Tudom nem lehetséges mégis oda kapok nyomkodva a cakkos szélét.

Dino Joannaként ismert meg és ő volt az első fiú Jason után, akivel randiztam. A szó rendes köznapi értelmében. Eljártunk táncolni és vacsorázni. Kézen fogva sétáltunk és a szállásom előtt csókkal búcsúztunk el. Nem kérdezgetett rólam sokat, ez tetszett benne a legjobban. Ma már tudom azért, mert a személyem érdektelen volt számára. Mikor felhívtam magamhoz ő készségesen jött föl. Levetkőztem előtte, a bő pulóveremet és a hosszú szoknyámat, amiket templomi adományokból szedtem ki mind a földre dobva. Ott álltam előtte olyan pucéran ahogy megszülettem és kinevetett.
Iszonyatos kacagásban tört ki.
Elkezdte gúnyolni a testem minden porcikáját. Mutogatott és nevetett.
A szégyen az egész testemet vörösre festette. Megpróbáltam eltakarni magam előle, hátat fordítottam neki és megláttam az asztalon hagyott sörös üveget. Minden meggondolás nélkül megragadtam a nyakát és az asztalhoz vertem. A kezemben maradt szilánkos véggel neki rontottam. Jobban gyűlöltem akkor mint Jasont. Mert Jason a világ legundorítóbb embere, de a testem szerette, ha engem nem is. Ekkor már nem nevetett. Hörögve vicsorgott rám és megrántotta a jáde köves fülbevalóm az egyedüli öltözékemet. Ahogy visszarántottam a fejem tüzes fájdalom lobbant fel a fülcimpámban. Odakaptam a kezem és minden nedves és meleg volt. Csak ömlött a vér le egyenesen a vállamra és a mellemre. Azokra a szomorú apróságokra, amiken a leghangosabban nevetett Dino.
A fiú megijedt és mivel rajta volt ruha egyszerűen őrült szörnyetegnek nevezett és elfutott. Én pedig összecsuklottam a fülemet fogva meztelenül.
Még azon az estén elhagytam azt a várost, életemben egyetlen egyszer megszegve a saját szabályaimat.

Az emlékekre összeszorítom mindenemet. A szemem, az öklöm, az állam. Luba gyöngéden megcirógatja a derekamat hüvelykujjával. Azt hiszem hangosan is elmondtam Dino történetét. Nem vagyok benne biztos.
- Buta kislány – mosolyog fel rám – gyönyörű vagy.
Nem érzem magam annak. A hálóingem még elrejti a rettenetes alakom. A két kis cseresznye mellem, a keskeny csípőm az ormótlan lábfejem. Bár szebb lennék, bárcsak többet tudnék lopni, mint neveket és Carmen ruháját a testével is megkaptam volna.
- El kell menned – suttogom – kérlek menj el.
Megrebbennek a szempillái, de tovább mosolyog.
Farkas koma falj fel, ha akarsz, de utána el kell menned.
Még a nappal hordott ingét viseli. A bő krémszínű selyem alá csúsztatom kezeim. A mellkasához nyomom a tenyeremet és érzem a dobogó szívét. Egy kicsit cigaretta és bor illata van, mindkettőt vacsora után szerezte.
- Nem azért, mert nem szeretlek – mondom bűntudatosan – hadd engeszteljelek ki.
- Nem kell semmit se adnod, ha nem szívesen teszed.
- Örömmel adom.
És nem hazudok. Tovább szövöm hát ezt a szerelemről szőtt álmot, ahol te is élhetsz majd tovább Luba. Ennek a szerelemnek a fele se igaz, de a másik fele meg pont elég. Ha Carmen szabadon élhet benne te is boldog leszel ígérem.
Sajnálom, hogy nem találkoztunk hamarabb. Akkor mikor Aegeus még nem tanított meg semmire és én ostobán élhettem. Amikor nem éreztem az ízeket és nem tudtam megmondani mi igaz és mi nem. A szerelmem irántad halovány álom csupán ahhoz képest, amit iránta érzek.
A szíved, ami Moszkvában maradt Dunya íróasztalának fiókjában túl messze van, hogy összetörjem.
Hallottál már arról, hogy mindenkinek van hét hasonmása a világon? Ezért találkozhattál azzal a nővel Amerikában.
Egészen azt kívánom bár lenne egy másik Medea, akit magaddal vihetsz. Egy Medea neked is kijárna. Esetleg mindenkinek adnék egyet én pedig megszabadulnék minden kötelezettségemtől. Hat Medea a világnak egy meg önmagának!
Hát nem vicces?
Neves kérlek, mert így akarok rád emlékezni. Azt akarom mikor egy másik nyáron látlak, - és hiszem a mi életünk még sokszor keresztezi egymást - össze tudjam hasonlítani ezzel a mostanival. Imádni fogom az összes új ráncod és gyönyörű leszel a szememben mindig is.
Megcsókolom lassan és kigombolom az ingét. A hálóruhámat áthúzza fejemen és én feltárom előtte az összes titkomat.
Hadd álmodjak veled Luba.

scusi - elnézést (olasz)