A hajnal fájdalmasan zuhan rám. Kitekerve fekszem az ágyon, a takaró gúzsba köt és az álmos tagjaimat se tudom kiszabadítani. A nyálam kifolyt és érzem ahogy rászáradt az arcomra. Rossz lenni, ez az első gondolatom. Ez a megszokott másnaposság a drog után. A második kis tabletta most hízelegve kúszik be a fejembe. De nem ez, ami felébreszt, valahol a ház mélyén van egy telefon, ami csörög.
Hol tartja Lazzaro a telefont?
Mikor beköltöztem megmutatta és azt mondta ezen legyek elérhető, ha már nincs saját telefonom.
A fekete öreg darab a hűtő tetején van, sejlik fel bennem a kép és erre lassan kikelni próbálok. Dülöngélő léptekkel megyek le jól megkapaszkodva a korlátban.
A beszállítók lesznek azok. Kedd van, ami azt jelenti megérkeznek a berendelt fagylaltok, és most Lazzaro keres, hogy fent vagyok-e már átvenni a szállítmányt.
Félvakon betérek a kis hátsó helységbe, ami nappali és konyha is, illetve az interjúm is itt volt. A hűtő tetején valóban ott van a vonalas telefon. A csengés élesen váj a fülembe ahogy közeledem. Elképzelem ahogy földhöz csapom és visszafekszem.
De akkor nem lennék hasznos holmi.
Felnyúlok és leveszem a rezgő telefont. Felveszem a kagylót miközben némi durvasággal a konyhapultra ejtem a készüléket.
- Halló? – a hangom mély és rekedt. A számat eltakarva köszörülni kezdem a torkom, mint egy rossz tüdőbeteg. Hátha szabadnapot kapok. De akkor meg mégis mihez kezdek?
- Ki az? – kérdez vissza azonnal Lazzaro. A hangjában ott a pánik és az idegesség. Túl korán van még az ilyen erős érzelmekhez, gondolom ahogy kihunyorgok az ablakon a felkelő Napra nézve.
Na, ki vagyok?
Ez az egymillió eurós kérdés.
- Carmen – válaszolom savanyúan a régi valómra gondolva. Amikor élőben is végre találkozunk megkérem, hogy szólítson Medeanak. Ha munkába jön akkor Carabellanak is szólók.
- Jézus, Mária és Szent József – szakad fel az érthetetlen megkönnyebbülés a vonal túloldaláról – na ide figyelj, azonnal menj el a fagylaltozóból.
- Mi?
- Azt mondtam menj onnan. Szedd össze a cuccod és lépj le! Semmit ne hagyj ott! Van ágyneműd? Szedd le, és a háztól messze dobd ki vagy vidd magaddal érdekel is engem.
Szólni se tudok. A fáradság és az álom mind kiszökött belőlem és épp csak össze nem csuklok a parancsok hallatán. Ennyi volt? Ki lettem hajítva? Én, a hasznos holmi?
- Aztán – folytatja hadarva míg én két kézzel markolom a kagylót – keringj a városban, üsd el a napot ahogy akarod. Este pedig, mikor megy le a nap gyere el a házunkhoz. Tudod hol lakom? Emlékszel?
- Emlékszem!
- Jó. Nagyon figyelj arra, amit mondok. Kezdj el arra sétálni, és ha látod, hogy a ház előtt kint van egy cserép muskátli kopogtass be. Kopogj háromszor. Egyel se több, eggyel se kevesebb. De! Ha nem látsz ott semmit, sétálj tovább. Abban az esetben nem tudlak tovább foglalkoztatni és az lesz a legjobb, ha még a várost is elhagyod. Megjegyeztél mindent?
- Igen – bólogatok magamnak – de...
- Jól van hasznos kislány vagy te. Egy óra alatt lépj le – már-már érzelmesen fejezi be – remélem délután találkozunk.
A hívás pedig megszakad. Bámulom a kagylót, amit még mindig szorongatok várva valamire. Arra, hogy Lazzaro visszahívjon, vagy ki másszon a kis lyukak egyikén.
Csak a csönd marad.
Mégis a tény, hogy nem holmi, hanem lány lettem. Ez azt jelenti valahol előléptetett?
- Nem fogok csalódást okozni – mondom a kagylónak. Leteszem a helyére majd visszateszem a telefont a hűtő tetejére.
Egy óra.
Lenézek magamra. A ruhámban aludtam, ami szutykosan lebeg a testem körül hatalmas ráncokkal. Egy pillanatra elönt a szégyen, de lerázom, mert a hatvan percembe nem fér bele a hiúságom. Majd felveszem a pizsamám.
Visszamegyek a szobámba és egyenesen a fürdőbe megyek. Egy pillanatra megállok, az éjszaka után hideg a csempe a csupasz talpam alatt. Belebámulok a kádba és tudom nincs időm a fájdalmamra. Megnyitom a meleg vizet teljesen és pillanatokon belül gőzbe fulladva zúdul alá a vízsugár. Kikapom a tablettáim a táskámból és becsapom magam mögött a fürdő ajtót. A fogmosó poharamat megtöltöm és amíg lenyelem a tablettáim egyenesen a szemembe nézek a tükörben, amit lassan elhomályosít a gőz. Jó, túljárok én a saját eszemen, mindig is túl tudtam.
Mikor már semmi se látszik a tükörképemből engedékenyen elzárom a meleg vizet és jéghideget is engedek a kádba. Aztán jöhet a tusfürdő. A halvány rózsaszín szappan gilisztákra esve szét pottyannak a vízbe ahogy megnyomom a flakont és oda-vissza járatom a kád fölött.
Lassan képződik a hab és már nem is látom az alját.
Mikor úgy ítélem elég magas a víz bele ülök.
Iszonytató a forrósága és reflexből kikapnám a lábam, de nem engedem. A víz perzseli a bőröm amíg már hidegnek nem érzem.
Nem érdekel.
Lesüllyedek és a mozgástól elkezd elkeveredni a hideg víz is. A kis mosdószivacsommal durván átkezdem dörgölni magam. Nem igazán nézem mit csinálok csak meg akarok szabadulni a sok-sok piszoktól. A tenger, az út és a szökőkút rajtam feledett emlékeitől.
A karomról a víz szürkén csepeg alá és még Carment is lekaparom magamról. Felszabadulok és a friss égett húsom már mind Medeahoz tartozik.
Egy kicsit hűl a víz és ekkor elmerülök benne. Bevizezem a hajam és megmosom.

A kádat a lepedőmmel takarítom ki. Ha nem akarja, hogy meglegyen az ágyneműm akkor annak se örülne, ha a fürdésemnek nyoma maradna.
Rutinosan készülök össze és valamivel több mint fél órára Lazzaro hívásától már ki is lépek a kis muskátlis ajtón. A kulcsomat az egyik cserép alá rejtem oda, ahonnan Lazzaro is kivette mikor nekem adta. Remélem még visszatérhetek érte.
Nem mehetek el.
Nem most mikor Aegeus a tanítványává fogadott.
Elindulok a mosoda felé, hogy kimoshassam a kék csíkos ruhám. Most a hálóingem fehér felhőként lebeg rajtam szinte. Egy templomi adománydobozból szedtem ki valamivel azután, hogy Jason-ön bosszút álltam. A város neve, ahol jártam rég az emlékezésem iszapos aljára merült.
Az ágyneműmet és a drogos zacskómat odafelé kidobom egy nagy szemetes konténerbe. Megszabadulok mindentől. Ha visszamehetek a fagylaltozóba se lesz baj. A másik kisszobának szekrényébe magasan stócolva vannak eltéve a régi ágyneműk molyirtóval megvédve.

Két órán át elvagyok a mosodában. Amíg a ruhám és a fehérneműim a mosógépben pörögnek lustán átlapozom az otthagyott újságokat és divatlapokat. A barack szín lesz a nyár színe, tudom meg.
A klímával felszerelt kis helységből kilépve immár rendesen felöltözve arcul csap a korai kánikula.
A Nap már kikelt a házak mögül és elindult fölfelé az égen. Ez a nyár eleji hőség megtorpant. Vagy inkább a levegőben vibráló idegesség. Mikor kiléptem a fagylaltozóból a város még aludt, de most úgy érzem vár valamire.
Lazzaro jut eszembe és a furcsa viselkedése. A város is zizeg és mocorog.
Valami jön...
Az életünk új pályára fog lépni. Micsoda badarság, úgy gondolkodom, mint valami jósnő vagy azok a félbolondok, akik azt hiszik megmondhatják a jövőt csirkecsontokból.
Elmegyek a városból, meglátogatom a tengert. Csak látni akarom, nem ereszkedem bele. Félek kísérteni a szerencsém a kék-fekete szemű Thetis türelmével.
Esetleg még Lazzaro előtt meglátogatom Aegeust. Ő is érezheti a város most minden idegent ki akar vetni magából, és őt is el akarják tüntetni. De minket nem lehet elnyelni.

A tenger sós illatával a bőrömön délután visszafelé indulok. Az ebédemből maradt almát rágcsálom, amit levittem magammal az útra. A savanykás íz kellemes a sajtból és kolbászból összedobott szendvicseim után. Nagy étvágyam lett hirtelen. Az egész testem próbálja behozni az egy életen át tartott böjtöm alatt kihagyott ízeket. Minden új és friss, ami szétolvad a nyelvemen. Szóval ilyen enni.
Kezdem kapizsgálni Aegeus, biz' Isten kezdem.
Mikor már csak a csutka marad egy könnyed mozdulattal elhajítom bele az út mentén futó árokba.
Egy nap lehet lesz itt egy almafa belőle. Senki se tudja majd, hogy én miattam lesz itt. Sok más Medeanak adhat majd enni.
A hőségben remeg a levegő, a messzeségben a fák között kibújva idegenként mered rám a város megannyi háza. A templomtorony nem tűnik igazinak inkább csak délibábnak, elérhetetlen vágyódásom kivetülésének. Folyik rólam a víz. Elképzelem ahogy befutok a templomba és levetem magam a hideg kőre. Hozzányomom az egész testem szégyentelenül Jézus szeme láttára.
Vajon Aegeus hívő?
Megyek tovább, haladok a tekintetemet levéve a messzi háztetőkről. Azok ott még mindig izzanak, várva a közelgő fordulatra. Még innen is érzem a város hevesen dobogó szívét.
Előre figyelve először azt hiszem csupán szemetet látok, amit valaki ott hagyott az út szélén. De ahogy közelebb érek látom a szemétnek farka van és négy lába.

Egy macska.

Egészen közel megyek hozzá az árnyékom ragadozó madárként terül el a testén. Betakarva az élet elől. Elütötte egy autó. Legalábbis a testén a mély horpadás ezt sejteti. Elnézem a tátott száját, amikből kiállnak a hegyes fogai. Nem fogsz többet egeret.
A szemei nyitva vannak.
Nem rég üthették el, mert még nem indult rothadásnak ilyen melegben sem. Pár éhes légy zümmög csak körülötte várva, hogy az idő feltálalja nekik a vacsorát.
Bele nézek a semmibe révedő szemeibe.
Fájt? Mond csak mennyire fájt? Az autó vagy a tudat, hogy meghalsz volt rosszabb? Tudtad egyáltalán?
Honnan tudhattad volna. Csak egy ostoba macska voltál. Lehet neved se volt soha.
Elütöttek és most senki se tudja, hogy léteztél. Fel fognak falni a bogarak tudod?
Persze, hogy tudod. Mindent tudsz most, mikor már nem lélegzel, és a kicsiny szíved nem pumpálja tele a tested vérrel. Mert az most mind a korom testedre ragad.
Alányúlok és megemelem. Idegek és élet nélkül a teste csak egy nehéz zsáknak tűnik. A mellkasomhoz vonom és belemeredek a semmit látó szemeibe.
Zöldek voltak. Milyen gyönyörű is vagy. Nem halhatsz meg név nélkül. Bocsánat inkább így kéne fogalmaznom nem engedlek el név nélkül.
Majd én keresek neked egy nevet, eláslak és élhetsz együtt a kutyámmal. Aztán majd küldök nektek leveleket, jó sokat.
És egy nap mikor én is az úton sétálok úgy járok, mint te. Meghalok és valaki megsajnál és végre lesz egy igazi nevem. Aztán majd mind együtt élünk a földben. Táncolunk a fák gyökerei között és a legnagyobb gombák kalapjait letépve a fejünkre tesszük azokat.
Álarcos bálokat rendezünk, ahol vakondok lesznek a zenekar, lárvák a séfek és giliszták a vendégek.
Jó lesz kis cicám?
Ne félj, tudom hol tálalunk neked rendes nevet.
Futok a városba. A hátamon a túratáska fájdalmasan rázkódik a szapora lépteimre és hamar levegő nélkül találom magam. De nincs baj, a cicácskámat magamhoz vonom közel a szívemhez, hogy ne legyen magányos. A fehéren izzó város utcáin se lassítok, a krémszínű házak összefolynak a szemeim előtt, lehet az egész város egy nagy ház mind összekötve.
A macskakövön majdnem felbukok és a fájdalom belehasít a bevert lábujjamba. A bakancsomat kellett volna felvennem. De az most a táskámhoz van kötve és néha a combomhoz verődik. Erősebben szorítom a macskám és kissé sántítva folytatom az utat amíg csitulni nem kezd a fájás.
A téren, ha vannak is nem látom őket. Egyedül Aegeus ablakát figyelem, felé fordítva az arcom. A szökőkút csobogása kitölti a fülem és érzem ahogy az egész hátam nyirkos az izzadságtól és fájón dörzsöli a pattogó táska. De ezek semmit se számítanak.
Megállok az étterem kültéri kiszögellése előtt és készen állnék torkom szakadtából kiabálni neki. Úgy kiabálnék, hogy lent Júdás és fönt Szent Péter is meghallaná.
- Medea! – kiáltásra eltátott szájjal kapom a fejem az étterem ajtaja felé. Aegeus az árnyékokból válik ki, szemüvege mögött tágra nyílt szemekkel. Hosszú lábaival pillanatokon belül előttem áll. Dermedten mered le a karomban tartott macskámra. A vére a kezemre száradt, úgy nézek ki, mint egy nagy baleset. Egy nagy tragikus baleset.
Szólásra nyitom a szám ismét, de csak elfúló zokogás törik fel belőlem. Istenem, hát sose fogyok ki a könnyekből?
- Kérem – zokogom – kérem segítsen. El... kell temetnünk. A kiscicám.
Aegeus kezei egy pillanatra kinyúlnak, hogy átvegyék a macskát, de mikor a test köré görbítem az ujjaim meggondolja magát és visszasiet az étterembe. A fekete testre potyognak a könnyeim, és hogy mindketten megnyugodjunk ringatni kezdem.
Aegeus futva érkezik vissza egy kis vörös kertész ásóval. Hát persze, nem áshatunk neki kézzel egy lyukat, ő többet érdemel.
Ne félj cicám, Isten fényében küldelek le a kutyámhoz.
A férfi komoly homlokán ráncok futnak át ahogy mellém lép és a vállamat átkarolva elkezd elvezetni. Úgy fog át mintha oltalmazna. Most, hogy itt van másra is képes vagyok figyelni. A körülöttünk lévők furcsán méregetnek, idegenkedve fordulnak el. Nem a macska miatt, nem lehet attól. A szemük bizalmatlanságtól izzik.
- Mégis mi van ma ezzel a várossal – motyogja nekem. Felnézek rá pont gyönyörű álla vonala alatt bújok meg. Ezek szerint ő is érzi nem vagyunk szívesen látva hirtelen.
A harang súlyosan kondul a fejünk fölött. Olyan mintha minden lelket hazahívna és elüldözné az idegeneket.
De mi nem vagyunk olyanok, akik megfutamodnak nem igaz?

Nem megyünk messze a várostól. Ott, ahol a cédrusok segélyezik az utat választjuk ki a nyughelyét. Aegeus ássa a sírt én pedig tovább tartom a macskám nem szeretném, ha félne, pont most mikor minden a helyére fog kerülni.
- Ugye tart neki búcsú beszédet? – guggolok mellé ahogy módszeresen mélyíti a lyukat – és kérem adjon neki egy nevet is. Egy olyan szépet amilyet nekem is adott.
- Megadjuk neki a kellő tiszteletet – küld felém egy apró mosolyt, amit próbálok viszonozni. Örülök, hogy itt van és betakar a nyugalmával. A hő kezd elviselhetetlen lenni, tombol a nyár és lassan megfőz minket.
Beteszem a lyukba a cicust, búcsúzóul végig simítok tömött bundáján. A kezemre tapadt a megalvadt vére és a ruhámat is összekentem. De mindez nem számít, nem haragszom rá. Ezek csak ócskaságok.
- Keresztény temetést, kérem – szólok Aegeusnek ahogy elhantolom a testet befedve gondosan földdel. Azt akarom ő is részese legyen az Isteni fénynek. A közelben talált fehér kis virágokból apró csokornyit teszek a sírra.
Aegeus bólogat ahogy felegyenesedem és mellé állok. A kis vörös ásó és a táskám az árnyékban hever a földön. Ők is tagjaik a gyászolóknak.
Aegeus felszegi állát és mély komoly hangján felszólal. Bár a bogarak zizegnek és remeg a levegő mély basszusától megdermed az idő.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
- Mindörökké! Ámen – teszem össze imára kezeimet lehajtva fejem. Most csak egyedül Aegeus méltó fölszegni tekinteté az égre.
Mivel ravatalozás híján vagyunk, Aegeus néhány lépést ki hagy. Szenteltvizünk sincs. Aggódva szívom a fogam, de nincs mit tenni.
- Kérünk téged, hallgass meg minket! – mondom és ismét elöntenek a könnyek. Elmondjuk a Miatyánkot, én levegősen zokogva, Aegeus komolyan zengve.
- Elhunyt testvérünk, - itt mély levegőt vesz csak egy pillanatig habozva – Christopher, a keresztvíz által Krisztushoz kapcsolódott a mulandó földi élet idejére. Megváltónk jósága engedje, hogy dicsőséges feltámadásában is részesüljön az utolsó napon – keresztet vet a sírra és folytatja - a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjének szent jele legyen rajtad! E jelben váltott meg téged a Megváltó, e jelben van üdvösségünk. Porból lettél és visszatérsz a porba, de Isten feltámaszt téged az utolsó napon. Béke veled, Christopher!
Ezután elmondjuk a Hiszekegy imáját és én belekezdek rögtön utána az Üdvözlégy Máriába, és Aegeus is csatlakozik hozzám.
- Adj, Uram, örök nyugodalmat Christophernek! – kezdi el a temetés végi beszédet.
- És az örök világosság fényeskedjék neki! – felelem.
- Nyugodjék békességben!
- Ámen.
- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
- Ámen – a temetésnek hivatalosan is vége. Aegeus felém fordul és felemelem fejemet, hogy a szemébe nézhessek. Összevont szemöldökkel vállon vereget.
- Részvétem. Mennyi idős volt?
- Köszönöm. Ma ismertem meg – suttogom – nagyon szerettem.
Ekkor óvatosan megfogja a kezem és maga felé fordítja a tenyereim. Apukásan megrázza a fejét egy kis sóhajjal. Egészen zavarba jövök a családias érintéstől. Hozzám nem szoktak a férfiak ilyen tisztán érni.
- Gyere mossuk meg a kezed – szól hozzám finoman -a ruhádat is ki kell mosnunk.
Letekintek magamra. Hatalmas földes foltok és vér, annyi-annyi vér, egy aprócska testből. Elönt a zavar.
- Ma már kimostam egyébként – egészen elvörösödve magyarázom – fürödtem is.
Nem akarom, hogy Aegeus azt higgye mocskos vagyok. Hogy nem adok magamra, mint a többi lány. Én is csinos akarok lenni, mint mindenki más csak nincs sok lehetőségem erre.
Ő mégse undorodik tőlem magával húz, felkapja könnyedén a túra táskám fél vállára és nem ereszt szabad kezével. Hiába szabadkozom, hogy nehéz a táska ő csak halkan felnevet és kézen fogva elindulunk a város felé. Még a kis ásót se adja nekem.
A lüktető város nem vár minket, és nem is sietünk vissza hozzá. Csak csöndben lépegetünk Aegeus a csuklóm fogja és a kezeink közöttünk lengenek.
- Nem lesz ez így jó Medea - pillant ram szomorúan Aegeus kis idő után, mikor már az első házak ablakai is látnak minket. Elkapom róla a tekintetem és inkább a lábam nézem.
Nem lesz ez így jó?
Soha semmi se volt éppen jó. Körülöttem vagy a világban, ha igazan belegondolok.
- Sokkal inkább törődsz a halott dolgokkal, mint az élőkkel – folytatja. Ha nem félnék elengedni őt befognám a füleim, hogy ne halljam. Se a szavait, se a szomorúságát. Nem én fogadtam örök hűséget egy földben rothadó hullának, aki egyszer egy Thetis volt. De nem mondom ki. Mert az se lesz jó, ha kimondom Aegeus pedig elfordul tőlem. Mit kezdhetek én a Nap nélkül? Isten nélkül?
- Egyszerűen csak... - nagyon fáradtnak érzem magam, a szemeim súlyosak az elsírt könnyek után - tudja a halálban hatalom van. Olyan hatalom, amit nem birtoklok az életben. Minden fontos odaát van. Úgy vágyom oda mintha haza vágynék.
Nem kell ránéznem, hogy tudjam nem ért velem egyet. De talán neki mindig is könnyű volt az elő dolgokkal foglalkoznia. Egy szigeten nőtt fel majd a levendulák között élt egy szépséges nővel, aki szívből szerette.
Nekem mikor nehéz volt az élet abba a gondolatba menekültem, hogy bármikor véget vethetek neki. Bár sose volt hatalmam semmi fölött az életemben, megértettem ez az egyetlen dolog, amit nem vehetnek el tőlem.
Csak a halálomat tarthatom a kezemben. Ez az igazi addikció és ábrándképekkel játszom ki magam. Etetem a bennem növekvő lyukat a halálom képeivel pedig rettegek tőle. Ez csak fantáziálgatás.
Aegeus szorosabban fog mintha ezzel elérhetné, hogy itt maradjak. Azt hiszem sikerül neki.
Szóval ilyen mikor az emberek úgy bánnak veled mintha becses és törékeny lennél. Amikor a gondoskodásuk feloldja benned a fagyos bánatod.

A mai nap másodszorra ülök a hálóingemben a mosodában. De ezúttal Aegeus-szel. A férfi épp mellettem lapoz egy National Geographic-ot míg én a velünk szemben lévő mosógépben pörgő ruhámat figyelem. Mikor megjelentünk az ajtóban a mosódás hatalmasra nyílt szemekkel bámulta a véres ruhám. Aegeus könnyed csevegő hangon azt mondta volt egy kis balesetem, mintha épp málnaszörppel öntöttem volna le magam. Amíg én átvettem a pizsamám addig ő módszeresen elkezdte kitakarítani a ruhámat. Ez iszonyatosan zavart, de nem engedte, hogy elvegyem tőle. Nem tudtam mit kezdeni a rám zúdított kedvességével.
Mikor pironkodva álltam előtte a térdig érő ruhámban a karjaimmal konokul átölelve magam, hogy ne lásson belőlem túl sokat még a mellényét is felajánlotta.
Így most a citromsárga kék pöttyös kötött borzalom rajtam van. Szemem sarkából a magában mosolygó férfit figyelem.
- Kérsz valamit? – kérdi hirtelen ujjával a sarokban álló automata felé mutatva. Kapkodva megrázom a fejem. Ennél többet már szemtelenség lenne kérni. A kezeim még mindig izzanak ott, ahol gyöngéden hozzám ért míg lesikálta róluk a vért a mosdóban egy kis szivaccsal. Nem akarom elfelejteni az érintésének puhaságát. Ökölbe görbítem a kezem.
- Kérhetek valamit? – hajol közelebb hozzám Aegeus.
- Bármit – vágom rá és mosolyog mintha viccelnék.
- Tegeződjünk.
Ismét csak megrázom a fejem. Mégis, hogy gondolhatja? Hisz annyival több nálam! A templomba se megyünk be, hogy a papnak sziával köszönjünk, vagy az orvosunk, de még az általános iskolai tanárunknak se.
Aegeus mosolyogva ráncolja homlokát.
- Nem tehetem, kérem értse meg – habogom, mert nem akarok nyíltan ellent mondani neki – illetlenség lenne.
- Hogy is lenne? – érdeklődik térdeire támaszkodva, hogy valamelyest egy magasságban legyenek szemeink. A vállaim előre esnek ahogy keresem a megfelelő szavakat.
- Mert ön a mesterem. Egy diák se lehet tiszteletlen. A dolgoknak nem ez a rendje.
- De azért első sorban mégis csak barátok vagyunk. A barátok pedig egyenlőek. És nem kell a beszédben jelezniük a tiszteletet mert éreztetik egymással, másképp nem is lennének barátok – dörzsöli össze tenyerét ahogy előre fordul szemével követve a pult mögött újságot olvasó nő mozdulatait. Megilletődve szorítom össze térdeim. Nem szeretnék megint sírni, igazán nevetséges lennék a szemében, ha folyton mást se tennék csak minden szavára sírnék. Mert akkor rájönne nekem sose voltak barátaim, és senki se tisztelt soha. Akkor talán megértené nincs is bennem semmi tisztelni való és elfordulna tőlem. De hazudni se akarok mert, aki Istennek hazudik az magának is hazudik. Így csak bólintok párat.
Tiszteletre méltóvá kell váljak.
Egy Medea tisztelnivaló.
- Rendben – mondom ki hangosan is – kérdeznék valamit.
- Bármit.
- Miért pont Christopher?
- Ő az utazók védőszentje – megpaskolja az ölemben összekulcsolt kezeimet – te rengeteget utazol nem igaz? Ő pedig majd vigyáz rád.
Na, tessék megint könnyek. Azért sírhatok ennyit mert olyan sokat fürödtem a tengerben. A sós víz befolyt a szívembe és a heves érzelmek léket vernek belé, hogy könnyként kicsorogjanak ki. Egy kis malom a szívem, amit a tenger hajt. Buta kis gépezet okok nélkül.
Remélem boldog vagy lent Christopher, kérlek köszöntsd a kutyám a nevemben. Add át neki, hogy szeretem és sokat gondolok rá. Azt is mondd meg neki lehet tovább maradok, mint gondoltam.