Nem tudok tovább maradni. A táskám alján még van hat órányi kémiai öröm, ami képes lenne túllendíteni ezen a szörnyű gyászon.
Aegeus azt mondja mikor indulnék, hogy látogassam meg, ha akarom késő délután és vacsorázzunk együtt. Az étterem fölötti kiadó kis szoba-konyhás lakások egyikében száll meg, meséli. Azt hiszem rábólintok, a tényre, hogy ott száll meg vagy arra, hogy vacsorázzunk együtt nem számított. Majd ő eldönti.
Sajnos elbúcsúzásunk után nem rohanhatok rögtön haza, hogy beálljak és elfelejtsem ezt a szomorú ebédet. A hasam nehéz az ételtől így újabb sétára indulok hátha hamarabb telik el az idő.
Csak két szál cigarettám maradt a kartonban, amik hamar elfogynak. Még van egy doboz az asztalomon mégis lehetetlenségnek tűnik még visszatérni a szobámba. Egy idő után sírni tudnék egy cigarettáért és valamikor el is kezdek.
Keringek a fénytől fehéren izzó épületek között, kutya csaholást keltve az utcákban. Nem tudom pontosan meddig megyek körbe-körbe, legalább ötször átszelve a teret, ahonnan indultam mire úgy ítélem most már hazamehetek.
A fagylaltozó zárva van így a mellékutcában megbúvó keskeny ajtón jutok be a házba, amit Lazzaro szeretett muskátlijai őriznek. Még egy olyan tagbaszakadt alak is mint ő szeretett gondoskodni a virágairól. Bárcsak bennem is meglenne a képesség, hogy gondoskodni tudjak valamiről.
Semmi se utal arra, hogy járt volna valaki a házban mióta este elmentem. Lazzaro minek is jönne ide, ha zárva vagyunk?
Egy kényelmes családi házban élnek Carabellával a dombok felé vezető út mentén, és még följebb egészen ott, ahol elrejti az ember szeme elől a sok fa egy kis nyaralójuk is van.
Most ki tudja hol lézenghetnek, talán korai vacsorához ülnek és még csak egy kósza gondolatuk sincs arra, hogy én itt vagyok és őrzőm, ami az övék.
Ahogy benyitok a szobámba azonnal le is rúgom a bakancsomat és átmozgatom a lábujjaimat. A karcos padlón hangosan dörömböl a meztelen talpam ahogy besétálok. Muszáj zajt csapnom, hogy ne érezzem magam ennyire szörnyen egyedül.
Még az is hívogat, hogy magamra rángassam a löttyedt Carment, aki tegnap voltam még.
- Egy Medea az Medea – suttogom újra és újra ahogy a kis asztal alatt megbúvó táskámért nyúlok. Négykézlábra kell ereszkednem, hogy bekússzák az asztal alá és kihúzhassam onnan. Megkopott világoskék túratáska, az utazásaim egyetlen állandó társasága. Egész életemben megvolt. Előtte a mama használta, vagy valaki más, aki végül neki adta mikor túl foszlottnak ítélte. A két év, amit velem lehúzott nem tett jót neki és minden egyes nap attól rettegek szétesik és vennem kell egy újat.
Egy teljesen új táskát.
Az valamit jelentene, valami megváltozna és nekem is vele kéne változnom erre pedig nem biztos, hogy képes vagyok.
Majd, ha teljesen Medea lettem.
Felnyitom a táskát és a mélyére túrok. Sose volt sok holmim, nem igényeltem a luxust, vagy ha vágytam volna is utána sose lett volna rá lehetőségem. Mikor elszöktem Jasonnal csak a szükséges holmikat hoztam magammal. Pizsama, fogkefe, pár fehérnemű, zseblámpa, amit most vissza is teszek bele, egy kis csokoládés doboz benne a pénzemmel, bicska, öngyújtók hálózsák, amit rá tudok erősíteni a táskára és még ez-az. Mindig is büszke voltam arra milyen kevéssel is beérem, mintha az egész lényem arra született volna a legzordabb életkörülményeket is túléljem. Lehet büdösen, piszkosan, de mindent átvészeltem.
Próbálok ebbe kapaszkodni, hogy ne rántson le magával a sötétség, ami mindig bennem bujkál csak arra várva, hogy eléggé elgyengüljek és bekebelezhessen.
Végre valahára a kezembe akad a kis áttetsző légzárt tasak, amiben a két kis pirula pihen. Följebb egy Róma melletti Marcellina nevű településen szereztem még be őket. Csak azért utaztam át rajta mert tetszett a neve mikor megláttam a buszpályaudvaron kiírva ahogy idefele jöttem. Maga a város bájos volt, sok zölddel és békés légkörrel. Kisebb meglepetés volt, hogy beleakadtam pont a megfelelő emberbe.
Valójában mindig meglepett kiktől is lehet beszerezni a drogokat. Fiatal egyetemistáktól kiemelkedő jegyekkel, baromfitenyésztő asszonyoktól, vagy kiöregedett gyógyszertárasoktól, de itt-ott mindig beléjük lehetett futni.
Bár most jobban esne a könnyű fű még egyelőre fogalmam sincs itt kinél is lehetne venni. Esetleg Vitot kéne megkörnyékeznem, ő nyitott lenne bármit elárulni nekem legalábbis a mosolya erről mesél.
De azzal kell dolgoznom, ami van. Hisz most győztem meg magam, hogy a legmostohább helyzetet is átvészelem.
A két kis pirulát a tenyerembe szórok és olyan kicsiknek és lényegtelennek tűnnek, hogy elgondolkodom valóban képesek-e felrepíteni túl Szent Péter kapuján és Isten trónján amíg be nem verem a fejem a Hubble űrtávcsőbe. Még csak át sem adom magam a gyönyörnek, hogy elképzeljem magam kettétört fejjel az űrben lebegni az örökkévalóságig már fel is állok, hogy a fogmosópoharamba vizet töltsek. Az első pirulát lenyelem és megiszok utána két pohár vizet. A folyadék lötyög a hasamban ahogy visszatérek a szobába, hogy elszívjak egy-két cigarettát a hatásra várva. Kitárva az ablakot a naplementében fürdő városra látok rá. Az enyhe lejtő amire épült engedi, hogy messze ellássak, ha kicsit használom a fantáziámat akár a tengerig. A lemenő nap vöröses színei Aegeus hajára emlékeztetnek ahogy délután ragyogtak a napban. Ő is most vacsorázhat, élvezve az ízeket megosztva a halott-feleségével, aki az árnyékból vigyáz rá, vele élve és lélegezve. A nő, aki addig él amíg Aegeus el nem felejti.
Én, a Medea, aki addig létezem amíg Aegeus lát.
A cigaretta csikkem elnyomom az ablakpárkányon majd a városnak ajándékozom ahogy kihajítom.
Összeteszem kezeim ahogy azt a templomban teszem és lehunyva szemem Aegeus jóságos arcát képzelem magam elé.
- Fogadd el Uram, szabadságomat, fogadd egészen. Vedd értelmemet, akaratomat s emlékezésem. Mindazt, amim van, és ami vagyok, Te adtad ingyen. Visszaadok Uram egyszerre mindent. Legyen felettünk korlátlan úr rendelkezésed. Csak egyet hagyj meg ajándékul: szeretnem téged. Csak a szeretet maradjon enyém a kegyelemmel, s minden, de minden gazdagság enyém, más nem kell. Ámen – mire a végére érek már remeg a testem. A drog lassan hálóz be utoljára kebelezve be a tudatom. Kiver a víz és elfog az izgalom milyen is lesz végre a felhők fölött repülni olyan hosszú idő után először.
Az általános megítélésem ellenére ugyanis ritkán nyúlok durva drogokhoz. Egy rémes gombás esett után pedig lemondtam a hallucinogén anyagokról.
Becsukom az ablakot nehogy kísértésbe essek és a cigi csikkem után vessem magam feláldozva magam a városnak. Keringek egy kicsit ahogy a szoba rohamosan sötétedik a lemenő nap fényének elmúlásától. Minden szín kitisztul és elsimul tökéletesen illeszkedve egymáshoz. Egy festmény lesz a világ és nem tudok benne hibát találni. Elterülök a földön és magához húz a padló ölelésre készen. A végig futó karcolások és a fa mintázata hipnotizál. Az ujjaim újra és újra eltáncolnak vonalukon, de nem érzem az érdességüket. Egy idő után azt veszem észre ide-oda gurulok a földön élvezve ahogy a testem neki csapódik a padlónak és a mozdulat monotonitásában vigaszt lelek.
Már teljes a sötétség és bár tudom mi történik az idő és a világ nyúlékonnyá válik, mint a karamella. Felállok és a mosdóba megyek. Elvégzem a dolgom és megbabonázva bámulom az alá zúduló vizet úgy érezve én is vele tűnők el.
De nem, még itt vagyok.
Itt vagyok. Micsoda egy nonszensz gondolat!
Kezet mosok egy pillanatig vagy egy óráig nem tudom, minden hirtelennek és örökkének hat. De végül elzárom a csapot és a mellkasomba törlöm a kezem mert túl messzinek érzem a törölközőt. A tükörbe bámulok megfigyelve a szürke szemem beton színét és a vonásaim pudingszerűségét. A napbarnított bőröm és az a francos pattanás az állam vonalán hadba szállnak a szemem előtt. Hihetetlennek tűnik, hogy ez az én arcom, tökéletesen sima és fénylő még ha csak a fürdőszoba lámpája is teszi azzá. A mutató ujjammal felhúzom bal orcám telt húsát. Újra és újra megismétlem a mozdulatot. Megbabonáz a kivillanó fogam, a húsom teltsége a szemem körül összeszaladó ráncok.
Tényleg nem tűnők annak a személynek, akinek a mama megszült.
Jaj ne!
Nem gondolhatok a mamára!
De már késő. Az egész arcom összefacsarodik és a fájdalom groteszké festi a vonásaim ahogy kitör belőlem a zokogás.
- Mama – hüppögőm és nincs különbség köztem és egy újszülött között, aki felriad az éjszaka közepén. Beleszédülök a sírásba és tudom nem maradhatok itt. Ki kell innen jutnom végig futnom a városon le a tengerhez és a sziklákról belevetnem magam a tengerbe. Elúszok Amerikáig az Álmok országáig. Egyáltalán el lehet Olaszországból Amerikáig úszni?
Aegeus biztos tudja.
Aegeus. Aegues. Isten.
Ez egy kicsit helyre hoz. Tisztább lesz a tudatom. Fogok az asztalomról egy író lapot és egy tollat, amiket a beköltözésem óta ott tartok pont az ilyen alkalmakra.

„Isten összekötné nekem a tengert, hogy elússzak Amerikáig? De ha meg is tenné nem úszhatok benne. Thetis-ek lakják, amik veszélyesebbek a cápáknál. Medea húsra éheznek. Kérlek ne engedd, hogy Thetis feljöjjön. Benned bízom egyedül"

Remegve csókolom meg a papír sarkát az aláírt „M" betű alatt. Nem tudom tényleg ezeket a szavakat írtam-e le. A szemeim előtt a világ ugrál akár a rossz kézi kamerás filmeknél és nem tudok fókuszálni.
Vakon elindulok kifelé, nem akarok tovább itt maradni, a mama emlékével, a lélektelen szobában.
A mellkasomhoz ölelem a lapot ahogy lebotorkálok a lépcsőn. De ahelyett, hogy a bolt, vagy a hátsó szoba esetleg a raktár felé fordulnék a másik kis folyosóra fordulok, ami a lépcső mögött kivezet a kis ajtóhoz, amik előtt a muskátlik lengedeznek a fülledt nyári estében. Ahogy szinte kibukok az ajtón felsértve a lábam a küszöbben rájövök mezítláb jöttem el.
Már túl késő.
Megrántom a vállam, csak úgy magamnak. A friss levegő segít valamelyest az ugrabugráló világon és leguggolva Lazzaro virágföldjét feltúrva elásom az üzenetem. Ímmel-ámmal elföldelem a józan Medeara hagyva a munka maradékát.
Aztán eljön az idő, hogy belevesszek a világba, nincstelenül.
De ez a jó az életemben. Nincstelen vagyok így minden az enyém.
Enyém a macskakő, a levegő és az éjszaka.
Minden, ami igazán számít az enyém.

Nem tudom merre megyek. A fejemben az összes valaha látott város képe összemosódik egy óriási metropolisszá válva.
Azt hiszem Aegeus-nek tetszene ez a komoly nehéz szó, bár nála senki se állhat messzebb a metropolisok megértésétől.
De talán Isten szemében a világ csak egy gyöngy, ami a markában elfér.
Egy félszemű ukrán gengsztertől hallottam, hogy a világ legértékesebb igazgyöngye harmincöt millió eurót ér. Ő ennek a kagylófajtának a héjával kereskedett, de magát a benne lapuló gyöngyöket sose kaparinthatta meg.
Az olyan kisemberek, mint te meg én sose foghatják fel az igazgyöngyök értékét, mondta akkor mikor dolgozni kezdtem nála, mi csak a héját látjuk, nekünk csak a maradék jut.
Azt hiszem Aegeus a világ igazgyöngy részében él, én viszont a héjon kívül ragadtam.
Ez a férfi – akinek a nevét örökre elfeledtem, de a bölcsességét nem – sok mindenre megtanított azon a tavaszon mikor a pénzmosásra használt állatkereskedésében dolgoztam. Rendes pasas volt, családdal és gyerekekkel és amennyire a munkája engedte tisztességes is maradt. Azt mondta, ha valaha megszorulnék menjek csak vissza hozzá. Emlékeztettem a kishúgára, aki vízbe fulladt egy hajószerencsétlenségben, mondogatta gyakran. Aztán egy részeg estén a munka után megsúgta nekem az igazságot.
- Nem volt semmilyen hajószerencsétlenség. Kivetette magát a hajókorláton be a vízbe. Hangtalanul alámerült és senki még csak észre se vette. Amíg ki nem kötöttek és meg nem találták a táskáját egy pad alatt nem is keresték – mondom ki hangosan az utca csöndbe a történet végét. Meg tudom érteni a hasonlóságot, amit köztünk látott.

Az este közepén járok, abban a pár órában mikor az éjszakai életnek már vége szakadt, de a hajnali korán kelők még a másik oldalukra fordulnak.
A hatása a drognak kezd elmaradozni. Nem vágyok a folytatásra, úgy érzem ennek az estének lassan véget kell érnie. De azért még látom a világ szépségét és simaságát. Még nem párolgott el a köd teljesen.
Könnyű a gondolataimban elbújni, bevackolni magam az agytekervényeimbe oda, ahova nem érhetnek el az életem fájó darabkái. Valami mégis mozgolódhat bennem mert egyszer csak a téren találom magam.
A szökőkút csobogó vize kicsalogat a gondolataimból. Az utcai lámpák elég fényt adnak, hogy a holdsugárként villogó víz a legkísértőbb dolog legyen a világon. Ez pedig nagy szó mert annyi nőbe és férfiba, lányba és fiúba voltam már szerelmes, hogy a kísértésben szakavatott vagyok.
Természetesen bele kell, hogy másszak.
Minek lenne itt, minek hozna kísértésbe, de leginkább minek jöttem volna ide, ha nem azért, hogy meg mártózzak benne?
Próbálok pontosan ott belemenni, ahol Aegeus ült délután. Mintha attól, hogy a talpam ott ér földet, ahol ő volt bármit jelentene. A kozmikus közelségünket akarom szorosabbra fűzni.
Nesze neked Thetis, lehet tiéd az egész tenger ez a szökőkút az enyém.
Nem látom jól a szökőkút szobor alakjait, de azt hiszem végig csókolom őket. A szám legalábbis hideg lesz pár elmállott pillanat után.
Pancsolok és táncolok, kirúgom a vizet és gondtalan vagyok akár a veréb a fürdetőben.
Elég meleg az este, hogy némi lúdbőrön kívül ne okozzon igazi kellemetlenséget a víz.
- Csak nem Marcellot várod? – a hangra megperdülök az étterem felé, ahol ebédeltünk. És ott áll.
Isten az utcalámpák narancs fényében fürödve áll az étterem ajtajánál.
Isten itt van, narancs selyempizsamában, amin hatalmas ananászok vannak. Akár hallucináció is lehetne, de sose tudnék kitalálni egy ilyen borzalmas pizsamát.
Aegeus zsebre dugott kezekkel indul meg felém. Nincs rajta szemüveg így nem tudhatom látja-e, hogy én vagyok az éjszakai fürdőző. Közelebb merészkedem én is, egészen a szökőkút pereméig.
Ő is odáig sétál és még így is ő a nagyobb, de nem hinném van a világon hatalmasabb nála.
- La dolce vita – mondja mosolyogva. Így már sikerül összeraknom miről is beszél.
- Nem láttam a filmet – mondom hirtelen nagyon is zavarban lábammal a vízben játszadozva. Erre Aegeus szemöldöke megugrik.
- Nem láttad? Hisz olasz vagy!
- És? Még Rómában se voltam! Az sem tesz kevésbé olasszá! – vágom neki oda mire felnevet.
Aegeus megfordul és leül a szökőkút peremére úgy, mint ahogy délelőtt is tette. Én még mindig a szökőkútban állva mellé ülök így ellenkező irányba nézünk.
- Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdem mikor rájövök ő nem fog beszélni. Aegeus kissé felfelé fordítja arcát az eget kémlelve. Itt még nem ér el minket Nápoly fényszennyezése és láthatóak a csillagok. Én azért továbbra is konokul lehajtom a fejem a vízbe bámulva. A fodrozódó víz alatt megcsillan pár érme, de nem nyúlok utánuk. Nem veszem el mások kívánságait.
- Nem tudtam. Azt hittem egy hattyú keveredett a szökőkúthoz és az csap zajt. Aztán kinéztem az ablakon és megláttalak – könnyedén egy ablak felé mutat, ami az étterem fölött van és nincsenek elhúzva a függönyei – az az én szobám ablaka – és valóban haloványan, de ki szűrődik a fény onnan.
- Csalódott, hogy nem egy hattyú vagyok?
- Nem. Valójában örülök, hogy itt vagy. Szomorúnak tűntél mikor elváltunk.
- Mondja kérem – kezdek bele ujjammal a nyirkos szökőkút szélén dobolva – miért adta nekem a Medea nevet?
- Tudod, a görög mitológiában van egy nő, akit Medeanak hívnak. Egy messzi vidék hercegnője, barbár, boszorkány, Héliosz unokája és még sok más jelzővel illethető. A történeted az övére emlékeztettet.
- Szóval már valakié ez a név? – kérdem keserűen és a könnyek feltolulnak bennem míg pityeregni nem kezdek. Aegeus rám pillant még mindig mosolyogva, a maga szelíd, nosztalgikus mosolyával. Ez a mosolya a kedvencem. A jóságos Isten mosolya volt.
- Egyáltalán nem. Réges régi történet az övé – simít végig a hajamon – az a Medea sok mindent tett, amik megbocsáthatatlanok még a saját szemében is. A haragja, a bosszúvágya sok mindent elpusztított. De ettől lesz ő Medea. A története elmeséli, hogy vannak emberek, akiket nem lehet elhallgattatni vagy elnyomni. Lehetnek rosszak a tettei, de egy Medea csak akkor kegyetlen, ha kegyetlenek vele. Hiszem, ha szerették volna, ha megbecsülték volna Medea sose pusztított volna el semmit. De te még nem tettél semmi megbocsáthatatlant. Te egy másfajta Medea vagy, az, aki még megtalálhatja a helyét.
- Ön igazán jó hozzám – mondom lassan tovább szipogva – oda adta nekem ezt a nevet. Ezt az erős, nehéz nevet. Sajnálatból teszi? Vagy fél, hogy bántani fogok másokat? Úgy ahogy a régi Medea tette?
- Azért teszem, mert szívesen teszem – feleli egyszerűen ismét előre fordulva – azért teszem mert mindketten itt vagyunk és te kérdeztél én pedig válaszoltam. Ennél igazán nem kell több. Egymásra találtunk és én nem hiszek a véletlenekben. Azért teszem, mert jó lánynak tartalak.
- Azt hiszem igazán nem lát tisztán – sírom – ön még sose látott olyat, mint én. Ezért nem tudhatja mibe kezd bele. De ha reményt ad nekem muszáj lesz kitartania. Ha elfordul tőlem örökre sebet ejt rajtam. Megérti ön ezt a felelősséget?
- Megértem – bólint komolyan – nem ígérhetek örökkét. Egy nap haza kell mennem. De a nyarat neked adom. Tanítalak, hogy elboldogulj.
- A tanítványa leszek. Egy nyár alatt Medeat kreál. Egy nyár alatt embert teremt. Ha Istennek elég volt hét nap a világhoz önnek bőven elég lesz majdnem négy hónap csak egyetlen Medeahoz.
- Örülök, hogy megtaláltuk egymást – mondja végül Aegeus. Ez egészen szíven üt. Ezt ő is látja, és aggódva hajol közelebb hozzám, de én elfordulok tőle lehajtva a fejem. Nem akarom, hogy lássa az arcom. Nem akarom, hogy rájöjjön a legnagyobb félelmemet mondta ki.
A szobámban ott ül a mama és Carmen levetett neve, és hiába nyugtatom magam, hogy nem tudják, hogy itt vagyok mégis egy részem retteg. Lehet holnap megtalálnak és visszahurcolnak. Nem a mama miatt félek.
De ha meglátom a fehérre meszelt házat fejjel inkább neki futok és szörnyet halok mintsem, hogy betegyem a lábam oda.
Ha az Urat újra látnom kell kikaparom a szemem, de előtte még az övét. Mert ilyen egy Medea, ha rosszul bánnak vele.
- Az egész egy nagy tragédia – mondom ahogy a könnyeim belepotyognak a vízbe – igazán sose tűnhetünk már el. Manapság senki se állhat fel a vasárnapi ebéd után léphet ki az ajtón és tűnhet el örökké. A világgá menés már nem létező fogalom. Mindenhol kamerák és emberek, telefonok és rendőrök. Hát az ember már tényleg nem tűnhet el?
- Valóban olyan nagy tragédia ez? Ha megfordítjuk van ennek jó oldal is. A bűnözők, az eltűnt gyerekek és az elveszett kisállatok is mind megtalálhatóak – magyarázza szelíden.
Hát nem érted, hogy én mindhárom vagyok és elveszve szeretnék maradni?
Megrázom a fejem.
- Nem a megtalálás a baj igazán – tör ki belőlem második hullámként a zokogás – hanem hogy ha semminek érzed magad nem tűnhetsz el. Ez a tragédia. Az ember, ha semminek érzi magát igenis joga van eltűnni és világgá mennie. Mégis, hogy találnám meg magam ott, ahol sose voltam önmagam?
Aegeus tekintetét magamon érzem, de a könnyektől semmit se látok belőle narancs és sárga pacákon kívül. Igazi bőgőmasinának tarthat. Egy akaratos gyereknek. Kiállhatatlannak.
- Micsoda egy merész lány vagy Medea! – szólal meg és hangja élénksége kibillent. Tágra nyílt szemekkel fordulok teljesen felé hátha rosszul hallottam. Kidörgölőm a könnyeket a szememből, de valóban jól látom. Aegeus szemei csillognak, élénken és kíváncsian. Ismét úgy néz rám, mint egy ógörög szövegre, ami csak megfejtésre vár és végre megtalálta benne az első értelmes szót.
- A világgá menés nem bátorság kérdése – mondom és a könnyek után a hangom a kaparja a torkom.
- De az igen, ha rájövünk nem találhatjuk meg magunkat valahol. Azt hiszem túl sokan maradnak egy helyen attól tartva mi vár rájuk, ha egyszer elindulnak. Ugyan a bajaink velünk jönnek az embereket, akiket ott hagytunk nem. És néha már ez elég, hogy megtaláljuk magunkat – egészen élettel telien magyaráz – ez olyan, mint mikor egy különösen nagydarab ember eltakarja a kilátást. Ez általában én vagyok – vet rám cinkos mosolyt majd ismét visszaöltötte professzori arcát – az, hogy milyen a környeztünk meghatároz minket egy bizonyos fokig. Kicsit úgy, mint ahogy Sartre mondja "a pokol az a másik ember".
Fogalmam sincs miről magyaráz. Aegeus érthetetlen szavakat és idézeteket fűz egymásba és csak a legegyszerűbb értelmet találom meg bennük.
Amit Aegeus millió szava elmond és mások szavaival alátámaszt ennyi:
Önmagunk megítélését sose lehet teljesen elvonatkoztatni a környezetünk rólunk alkotott képétől. Ennek örökösen áldozatai vagyunk.
De legalább elvonja a figyelmem a bennem felgyülemlett bánatról. Annyira próbálok odafigyelni rá és megérteni, ha már egyszer megfogadta, hogy tanítani fog, hogy kisöpri a szomorúságot a szívemből.
- ... de nem igazán érted miről beszélek – mondja hirtelen és felnevet mire nekem is mosolyognom kell.
- Egyáltalán nem – rázom meg a fejem majd felállok – elfáradtam. Haza megyek – jelentem ki és kilépek a szökőkútból. Egy pillanatig a csupasz lábam nézi, de nem firtatja hol a cipőm.
- Haza kísérlek – ajánlja fel és valóban úgy tűnik készen állna pizsamájában megóvni az éjszakától. Már semmi se maradt a magas repülés érzéséből, a világ újra hibás és foltos lett amilyen mindig is volt a szememben. Megrázom ismét a fejem. Nem vágyok több szóra, Aegeus pedig tele van velük. Ismét kicsit vissza kell vonulnom a némaságba, amiben mindig is éltem.
- Engem nem bánthat semmi evilági – mondom álmosan elnyomva egy ásítást – így nem kell, hogy féltsen.
- Hát legyen – egyezik bele végül egy engedő sóhajjal bár látszik nem tetszik neki a dolog.
Nem baj. Nem kell mindig Istennek tetsző döntéseket hoznunk, csak mindig vállaljuk érte a felelősséget.
Ez a gondolat ringatózik az elmémben ahogy búcsút intek neki és haza fele indulok. Pizsamás alakja még hosszan integet utánam és úgy érzem a tekintete védelmez amíg bele nem dőlök az ágyba. Az ágy magába szippant és rögtön elalszom.

Sartre - francia író és filozófus

"a pokol az a másik ember" - idézet Jean-Paul Sartre: Zárt tárgyalás című művéből

La dolce vita (1960) - Az édes élet c. film (rend. Fellini)