A gondolatok néha képtelenek megtalálni a kiutat a fejemből. Csak kavarognak és pörögnek ahogy a szemét is kavarog az út mentén ahogy mindenki elhajt mellette.
Hajnali három van.
Nem bírom tovább.
Alaposan megmosom az arcom, hogy az álmosság körülöttem foszforeszkáló homokszemcséit leöblítsem. Visszaveszem a csíkos ruhám majd jön a szandál is. Végül meggondolom magam és attól tartva ideje előtt kopik el inkább átveszem a bakancsom.
Innen több mint másfél óra a tenger, ha lassan megyek. Ha gyorsabb tempóban kapkodom a lábam talán csak egy órácska. Előveszem táskámból a zseblámpámat is, hogy lássam merre megyek.
A városból még könnyű kiérni, itt az utcai lámpák meleg fénye oltalmaz és ad irányt. De ahogy kiérek már csak a jól megbízható zseblámpa marad. Hosszú poros út vezet le a tengerhez szántóföldek és rétek mentén. Kis ideig egy gyér erdő mellett is elsétálok gondosan kerülve, hogy lámpám fénye elérje azt. Megannyi ilyen erdőt láttam már ahol hajléktalanok szedett-vedett kis települést alakítottak ki és nem szeretik a túrázókat. Nem bántják éppen az embert a legtöbb esetben, de pár repülő tárgyra mindig lehet számítani és hangos szitokszókra. Most nem kellenek hangok.
Mire megérzem a sós levegőt és meglátom a tengert a horizont valamivel világosabbá válik. Majd csak öt óra után kell fel a Nap, de azért már jobban látok. Persze lehet csak a szemem szokott hozzá az éjszakához.
Ahol elérem a tengert ott magasan kiálló sziklák vannak amíg a szem ellát. Nem strand terület. Néhány hobbihorgász szokott erre járni a közeli településekről csupán. Még igazán busz járat sincs ide. Ez is az egyik titka ennek a helynek, amit felfedeztem már.
Egy meredek sziklaoldalon, ha lemegy az ember durva kavicsos kis öbölbe jut. Pont csak egy embernyi hely és ha valaki óvatlanul félre lép megeshet, hogy belehal ahogy a köveken földet ér.
A zseblámpát a fogaim közé veszem és óvatosan kézzel-lábbal kapaszkodva leindulok. Párszor már megtettem ezt a kis mászást viszont még nem ismertem eléggé ki a terepet. Szerencsére nem is vagyok kezdő mászó. Egy időben fönt északon egy túraháznál dolgoztam. Ha nagyon sok volt a jelentkező nekem is fel kellett őket vezetnem az ösvényen. Kellemes tél volt gyenge napfénnyel, hó nélkül és kövér mókusokkal. Szerelem nélküli volt talán ez tette olyan békéssé.
Felsértem a lábam az éles sziklákon, de leérek. Érzem ahogy a vádlimon vékonyan lecsorog a vér, de fölösleges lenne megnézni. A sós víz majd jót tesz neki. Ha meg nem... vajon tovább tudnék-e így élni, ha amputálnák a lábam? Vagy itt ragadnék csúfos rémtörténetnek?
Megrázom a fejem mire sötétbarna hajszálak tapadnak az arcomra. Talán megnöveszthetném a hajam. Engedtem, hogy lenőjön majdnem a vállamig engedhetném tovább is. Esetleg a frufrumtól is megszabadulhatnék, ami olyan gyermekivé tesz.
Vajon egy Medeahoz milyen frizura illik?
Ezt feltétlen meg kell kérdeznem Aegeustől. A haj nagyon fontos a lányoknak. Ez mutatja meg elsőként milyenek is vagyunk.
Levetem a ruhámat és a cipőmet. A bőrkeményedésektől már nem sok minden sérti fel a talpam. Leveszem a ruhám alatt hordott trikómat majd a bugyim is. Mindet egy sziklára teszem és kövekkel biztosítom, hogy a szél még véletlen se kapja fel őket. Nem akarok pucéran visszasétálni a városba, ha elveszik a ruhám. Rém kellemetlen lenne magyarázkodni.
Az egész testemet beborítja a lúdbőr és ráz a hideg. A júniusi hajnalban még jéghideg a víz, de pont ez kell. Csattogó darabos léptekkel gázolok a vízbe. A felszín alatt látok némi mozgolódást. Talán rákok vagy kishalak, akik nem számítottak egy hajnali fürdőzőre. A hullámok nem elég erősek, hogy felborítsanak, de ahogy széttőrnek a lábaimon a jéghideg cseppek, amik rám esnek felérnek egy pisztolygolyóval. Térdig begyalogolok majd mély levegőt véve ráveszem magam, hogy fokozatosan leereszkedjek a vízbe. A mellkasom felééig ér már és úgy érzem közelít a szívroham, amiről mindig annyit beszélnek az úszómesterek és az anyák, de minden pillanattal gyengül az érzés. A fogaim hangosan koccannak össze és minden hullám, ami átmos rajtam az államig lendíti a vizet. De minden csendes. A hullámok és a hideg szinte álomba ringat.
Vajon, ha most engednék végre a fáradságnak belefulladnék a vízbe?
Minden bizonnyal. Valami gyönyörű hínárral és kagylókkal díszített sellőnek tűnnék a halászoknak először. A hajam legyezőként szétterülne a habokon és a testem világítana a tenger sötétjében. A szemhéjam és a szám egy túlvilági kékre színezve a hidegtől csókra csábítaná a gyengéket. Olyan lennék, mint Kylie Minogue abban a klipben, ami a meggyilkolt lányról szól.
Nem.
Ha meghalnék itt és most a halak elkezdenék megenni a testem. Kiennék a szemem és a nyelvem elsőként falatozva a húsomból ahogy mi tesszük belőlük. Bosszút állnának kihalászott társaikért. A testem a vízben felpuffadna és elrettenne tőlem mindenki, aki látna. Fel se ismernének.
Vajon mit mondanának ki voltam? Még azt se lehetne mondani, hogy a fél fülcimpámról Lazzaro azonosít, lehet addigra a másikat is lerágják.
De Aegeus megismerne. Ó, igen ő szétválasztaná a tömeget és oda lépve csak ránézne a rusnya felpuffadt és felzabált arcomra és szelíden rám mosolyogna.
Azt mondaná:
Ő volt Medea és most visszament a kutyájához.
Isten veled Medea.
Búcsúzoul megcsókolna és bár nem lennék újra élő, mint Hófehérke vagy Csipkerózsika már nem rettegnének rusnyaságomtól az emberek.
Azt gondolnák, akivel ilyen szépen bánnak csakis szép lehetett.

Hajnalig a vízen ringok. Miután a testem hozzászokott a hűs vízhez beljebb merészkedem amíg a nyakamig nem ér a víz és felfekszem rá. A hajnali fény végignyúlik a testemen aranyszínbe vonva azt. Hol közelebb visz a parthoz, hol eltaszít tőle a folytonos élettől dagadó víz.
Erről eszembe jut Venus születése. Az istennő, aki egy levágott hímtagból és a tenger nászából született. Kagylóból kelt ki, mint egy igazgyöngy és majd összefutott a világ, hogy felöltöztessék szépséges testét a legszebb kelmékbe.
A történet lényege ez:
Néha a levágott farkakból gyönyörű lányok születnek.

Mire visszaérek a városba a Nap már fent jár az égen. A hétfői napok legjobb és legrosszabb része az, hogy nincs nyitva a fagylaltozó. Jobb időtöltés híján a városban sétálok. A hajam még mindig nedves a fürdéstől. Alig várom, hogy megszáradjon és körmeim közé csípve a tincseket lehúzhassam a sót róluk. Szörnyen rosszat tesz a hajnak, de igazán szórakoztató. Én vagyok a só tündér, játszom ilyenkor.
A melengető nap mindent fényessé varázsol. A macskaköveken kopog a sarkam és csak nézem a mélyzöld ciprusok és melegszínű házak játékát. Három utcán át követek egy kövér vörös-fehér macskát, de két kert találkozásánál elvesztem a nyomát.
Dél fele a főutcán végig sétálva a térre érek. A szökőkút vize szikrázik ahogy a fehér szobor alakok kannájából aláfolyik a víz. De én nem rájuk figyelek.
A kút peremén ülve egy ismerős férfit látok. Térdein könyökölve meggörnyedt alakja egy könyvet tart. A homlokába tolt szemüveg és a borzas barna haj viszont elárulja őt.
A zöld szemű Isten itt van előttem.
Megigazítom a ruhám és valami fésülködésre hajazó mozdulatot teszek a kezeimmel. Ringó csípővel lépek elé. Árnyékom felfalja őt mire felnéz, hogy lássa mi az, ami elveszi előle a Napot.
- Áh Medea - mosolyog rám és a szívem mintha csak tegnap este óta először ismét verni kezdene belesajdul ebbe a kedvességbe. Rám nem szoktak mosolyogni igazán az emberek. Összekulcsolom ujjaim a hátam mögött és valami kislányos illegetést művelek. Azt hiszem ezt szokás csinálni, ha tetszik neked valaki. De nem tudom egy Medea mennyire ártatlan. Mindig is voltam inkább a légy, mint a Vénusz légycsapója, ha szerelemről volt szó.
- Ciao - mosolygok le rá - mit olvas?
- Szophoklész Élektráját - tartja fel a könyvet. Fura betűkkel van írva. Azt hiszem görögül.
- Viccesen van írva.
- Nos, ez az ógörög írás - majd felpillant mintha rájönne még létezik azért a világ. A tér szélén álló vörös napernyős étterem felé fordul majd könyvével is int.
- Ebédeljünk meg, mit szólsz? Meghívlak - áll föl. Így magasan állva már a válla alá érek. Valóban tudnék enni. Azt hiszem egy ideje nem ettem. Ma még határozottan nem. Az éhség olyan ismerős dolog volt a mindennapjaimban, hogy nem mindig emlékeztem rá milyen is nem annak lenni. Követem Aegeust próbálván pontosan oda lépni, ahova ő. De az ő lábai jóval hosszabbak így szinte ugrálnom kell. Nem zavarja, néha visszatekint a válla fölött és jót derül rajtam. Talán kisállat vagyok a szemében, buta és a saját kis világában élő. Nem áll messze az igazságtól.
A kordonnal elkerített terasz szélére ülünk. A fából épített kiszögellése az étteremnek biztosabb alapot ad a székeknek és asztaloknak, mint a hepehupás kövek. Ruhám zsebéből előveszem a cigarettámat, de még csak a számba se tehetek egy szálat látom Aegeus mögém mutat. Hátra pillantva meglátom a tilos dohányozni táblácskát.
- Nem biztos, hogy szólnak - mondom makacsan - lehet nem érdeklik őket.
- Lehet - bólint Aegeus - de a dohányfüsttel elronthatod mások étkezését is. Fontos, hogy tekintettel legyünk másokra.
- Miért? - a kérdésemre megemelkedik szemöldöke.
- Természetesen azért, mert nem jó másoknak bosszúságot okozni. Együtt élünk ezen a földön hát tegyünk meg mindent, hogy könnyítsünk rajta. Maga az élet nem könnyű ezért mindenki megérdemel egy kis segítséget- magyarázza ahogy elém csúsztat egy étlapot. Elfogadva az elhangzottakat elteszem a cigarettát. Azért legalább a zsebemben nehezen ülő zseblámpát a székem mellé teszem a földre. Ezzel egy embertársamnak se ártok. A téglából épült étterem ajtajánál fiatal pincér fiú ácsorog és minket figyel mikor is lépjen ide hozzánk felvenni a rendelésünk. Tudom ki ő, az édes ízeket szereti. Egy csokoládé gombócot és egy mindig más-más édes ízt választ. Három-négy naponta jelenik meg nálunk.
- Milyen érdekes is az olasz kultúra - folytatja hirtelen Aegeus, ami visszafordítja felé a figyelmem - nem kell borravalót adni! Mennyivel problémamentesebb ez, mint az amerikai felfogás! - majd lelkesen lapoz tovább egészen a pizzákig. Gondoltam, hogy turista egy messzi másik világból, de a könyvből arra jutottam görög, valójában az egész lénye olyan, mint amilyennek egy görögöt elképzelek. Bronzos bőr, spártai termet és mégis mélyen filozofikus gondolkodás.
- Amerikai?
- Nem, dehogy - nevet fel - Görögországban születtem és nevelkedtem. De már két évtizede Amerikában élek - egészen elmerengve fordul a tér felé - a hely, ahol élek igazán meseszerű. Tudod hatalmas levendula mezők környékezik. Mindenben ott van az illata. Ezért az a neve Lavender Hill, ahol minden háznak neve van. Akár egy tündérmese - szeme sarkaiban összefutnak a nevető ráncok. Tetszett a hely. Nem voltam sose a virág szerető típus, de a levendula illata a mama szekrényére emlékeztet, ahova sokszor bebújtam. A paplanok közé mászva aludtam el és mindent betöltött a levendula illata.
- És mi a háza neve?
- Boszorkánylak.
- Miért?
- Természetesen mert boszorkányok lakják.
Elmerengve ütögetem az állam mutató ujjammal várva a csattanót. De Aegeus visszafordul az étlap felé és elmarad a vicc. Boszorkányság. Micsoda ostobaság.
Nem, nem természetesen nem az. Ésszerű, hogy egy Aegeus félének varázsereje van. Hisz én magam is attól keltem életre. Ha nem is gondolunk ugyan úgy a mágiára a létezését valóban nem tudom letagadni.
A pincér fiú végre az asztalunkhoz lép. Aegeus pizzát rendel. Margaritát és limonádét. Én is limonádét kérek, de carbonárát eszek jó sok sajttal. Külön kiemelem, hogy nagyon sokat kérek rá. Aegeus jót mulat rajtam úgy tűnik tetszenek neki a hóbortjaim. Nem szégyellenék ugatni és a földön fetrengeni, ha ezzel megnevettethetem. Az étel megérkezik és rémülten bámulom ahogy az asztalra kitett kis ketchupos zacskócska felé nyúl.
Nem engedhetem, hogy megtegye!
- Kérem ne! - mondom ahogy kezemmel megállítom az övét. Megbabonázó milyen hatalmas a keze az enyém mellet. Könnyedén meg foghatna és széttörhetne ezekkel a markokkal. Helyette megformált velük.
- Mi a baj? - kérdi rémülten.
- Nem ehet pizzát ketchuppel! Rémes, rémes bűntett! - rázom meg a fejem.
- Ó! - nevet fel Aegeus ahogy visszateszi a zacskót - köszönöm, hogy megmentettél egy rossz étkezéstől - szemeiben szikrákat vet a napsütés és a jókedv.
- Megtanított - mondom sután - ez volt az első lecke. Tegnap azt mondta csak egy étkezésre vagyunk a boldogságtól.
Még nem volt alkalmam a gyakorlatban is alkalmazni, de ami Aegeus-nek fontos az nekem is az. Nem kell feltétlenül megértenem vagy egyáltalán értelmeznem. Az majd jön magától mikor a gyakorlatban is elkezdem használni.
Lassan kezdünk enni mindketten minden falatot jól megrágva. Rég nem gondolkodtam ennyit egy étkezésen. Általában gyors és tiszta ételeket eszek, amik nem csöpögnek és morzsálódnak. Előre csomagolt szendvicseket, gyümölcsöt esetleg kekszet. Még igazán azt se tudom van-e valami, amit nem szeretek, mert sose figyeltem az ízekre. Beleharap, megrág és lenyel ennyiből állt. De most külön odafigyelek mindenre. A parmezánra és a tésztára. A carbonara szószra és a benne ropogósra sült szalonnára. A sós és tejszínes ízek kavarognak a számban és engedem, hogy az ízek kitöltsenek.
Hát tényleg lehet gyógyír a szívre az étel.
Az étkezés után kávét és panna cottát rendelünk. A zselatinos édesség és a savanykás málnaszósz még jobban esik az eszpresszóm mellett. Aegeus kapucsínót iszik és karamellás öntettel eszi a panna cottát. Ő az édesebb ízeket kedveli úgy tűnik.
Nem beszélgetünk mindketten az előttünk lévő ételre koncentrálunk. Próbálok mindent úgy ízlelni mintha életemben először tenném. Nem tudom eldönteni valóban ilyen csodálatosan főznek-e itt vagy tényleg sose figyeltem eléggé evés közben.
Mikor már csak az italaink maradnak ismét egymásra talál a tekintetünk. Az ételtől nehézkes hassal elfog a vágy egy jó kis sziesztás alváshoz. Elnyúlnék Aegeus-szel egy függőágyon vagy egy pamlagon akár az ókori görögök. Szívesen etetném egyesével szőlőszemekkel, amiken még csillog a víz. Egy pillanatra az arcomba logó tincseimhez nyúlok, hogy a fülem mögé tűzzem, de azonnal elkapom onnan a kezem mikor rájövök ez azt jelentené Aegeus meglátná a hiányzó fülcimpám. Nem akarom, hogy lássa a hibáim. Még nem állok rá készen.
- Mit gondolsz az első leckéről? - kérdi. Mutatóujjammal köröket rajzolok a csészém peremén ahogy próbálom megfogalmazni a dolgokat bennem. Felhúzom a jobb lábam gondosan lesimítva a szoknyám szélét nehogy be lásson alá. Aegeus persze nem olyan, ő szent, ő tiszta, de véletlenek történnek.
- Meg tudom érteni az embereket, akik halálra eszik magukat - felelem, de nem hinném ezek a megfelelő szavak. Aegeus megrázza a fejét, de nem tűnik mérgesnek.
- Az étel feladata, hogy összehozzon minket. Egy jó étkezés közben lehet a legjobbakat beszélgetni és egy jó szakács szavak nélkül mesélheti el az érzéseit.
- De hát mi nem beszélgettünk.
- Ott még nem tartunk - feltartja a mutatóujját majd tovább számol ujjain - első lépés, Medea megszereti az ételeket, második lépés Medea megpróbálja megérteni mi is teszi jóvá az étkezést, harmadik lépés Medea megtanul jókat beszélgetni az étkezés közben. Negyedik, de nem kötelező lépés Medea megtanul főzni.
Hevesen bólogatok bár nem értem igazán mi értelme van ennek. Kivel beszélgetnék mégis? Az utazásaim nagy részét egyedül töltöm, ha pedig éppen vagyok valakivel hát azzal nem beszélgetni, meg enni fogok.
Nem.
Pont ez a baj. Azt kell megtanulnom, hogy miért is jó másokkal enni. Ettől leszek Medea és nem más. Egy Medea megpróbálja megérteni mi is ez a misztikum az evéssel.
- Szóval az első lépésnél tartok még? - kérdem felpillantva rá.
- Pontosan - biccent Aegeus majd hátra dőlve iszik pár kortyot - valaki még eddig se jut el soha szóval légy magaddal türelmes.
- Önnek ki tanította meg mind ezt? - kérdem. Éhezem rá, hogy többet tudjak róla. Tessék, lehet nem értem az evést, de az éhséggel tisztában vagyok. Aegeus arcán átfut valami, ami túl ismerős. Emlékek, messziek, de élesen láthatóak, amikről az ember azt hiszi kettőt lép és újra bennük él. A férfi kitekint a térre a szökőkút felé, ahol nem is olyan régen még ücsörgött. Alig páran lézengenek csak, azok is a fák árnyékában ülnek. Galambok szűnni nem akaró hada járőrözik kövéren a sok ellopott falattól.
- A feleségem.
Bárcsak beleöltem volna magam a tengerbe ma reggel. Akkor ennek a nőnek a tudata nélkül haltam volna meg. A világ gyöngy nagyságúra zsugorodik a szemem láttára ahogy megértem ezen a földön jár egy nő, aki egy szelencében tartja Aegeus szívét. Vajon el tudom lopni?
Ahhoz tudnom kell miféle nő is ez. Olyan-e, mint Carmen, felejthető semmiség vagy olyan, mint a végzetet hozó Joascta.
Egy Medea úgy tűnik még se olyan megfoghatatlan. Ezek szerint pont olyannak kell lennie, mint annak a nőnek, aki Aegeus szívében lakik akár a féreg az almában.
- Milyen a felesége? - kérdem mélyeket lélegezve. A meleg levegő nem hűti le a tüzet bennem. Ha kell ma este vadászatra indulok akár Diana.
- Az én Thetis-em... - Aegeus oldalra billenti a fejét szemei fátyolosak - nem hinném valaha hordhat olyan valakit a föld, mint amilyen ő volt. Az én szépséges tengeri nimfám - megrázza a fejét - csak a költők mesélhetik el azt amilyen ő volt, egyszerű emberben nincsenek meg a szavak hozzá.
Úgy érzem soha nem ittam még keserűbb kávét. Mintha földet innék és a számat betölti a rémes íz. Még az se vigasztal ahogy múlt időben beszél róla.
Néhányan sose halnak meg, és vannak, akiknek még csak lehetőségük sincs élni.
Próbálom összeszedni magam, nem mutatni a fájdalmat, amit okozott Thetis, a tengeri nimfa.
Vajon, ha legközelebb alámerülök a tengerben ő fogad majd?
Kezeit a nyakam köré fonja és rémes hínár hajával és fekete hal szemeivel majd az arcomba bámul ahogy lassan megfojt?
Édes Istenem, túl gyenge vagyok, hogy győzzek ellene.
Aegeus szomorúsága aranyosan ragyog rajta, mert Isten még bánatában is szépséges. Csak a halandók lesznek rondák a lelki fájdalomtól, de ő fátyolos szemekkel és lebiggyesztett szájjal is szívszorító.
Ha ő sír vele sírhat az ég is. De én nem fogom engedni, hogy valaha is könnyet ejtsen.
Thetis-t pedig remélem a kutyám visszatartja ott lent a földben, mert ha feljön nekem végem.
- Van róla fényképe? - kérdem felhúzott térdemen megtámasztva államat. Az arcom nem árulja el a fájdalmam, megtanultam az Úr mellett üres arccal belebámulni a világba.
Tudom, hogy mások a telefonjaikkal képeket, emlékeket gyűjtenek. Régi üzeneteket és lenyomatokat azokról a pillanatokról, amiket megéltek. Nekem nincs semmi ilyenem. Mikor elhagytam az otthonom az étkező asztalon hagytam a telefonom. A baja a mai világnak az, hogy világgá menni nehezebb, mint valaha. Még telefon nélkül is könnyű lenne megtalálni, de engem senki se keres.
Mégis Aegeus nem a telefonját, hanem a tárcáját veszi elő. Hát persze. A titkos szentély.
Látom, hogy más fényképek is vannak benne, de az most a legkisebb bajom. Most látnom kell milyenné kell formálnom magam, hogy kedves legyek Isten szemében.
Vigyázva két kézzel nyúlok a felém tartott képért.
Egy szőke asszony ül rajta egy kerti széken. A szék támláján egy varjú ül szájában a nő hosszú aranytincseinek egyike. Az asszony csak félig fordul a kamera felé mintha épp csak észrevenné, hogy kép készül róla. A szája sarkában félmosoly, a szeme csillog mintha azt mondaná „Há! Elkaptalak!".
A legmegdöbbentőbb a másik szeme. A jobb szeme teljesen fekete, hamis kagyló gyöngy körbe ölelve vörösen sebes bőrrel.
Valóban gyönyörű, nem az a fajta szépség, amit az ember feltétlenül megért. A mozdulatai, a mimikája ahogy a fényképen át is tudom ez a nő egy pillanatra se vesztette el önmagát.
Soha nem fogom legyőzni őt.
Én, Medea soha nem fogok tudni olyan lenni, mint Thetis.
De legalább egy silány másolatra talán képes vagyok.
Ha az eredeti festmény elpusztult a hamisítvány értékesebb lesz.
- Szépséges - sóhajtom elmerülve a kátrányos gondolataimban. Tényleg az lett volna a legjobb, ha ma reggel megölöm magam.