„Nem volt soha semmi különös a létezésemben. Megmondhatója vagyok, mint kóbor állat minden városban van egy olyan lány, mint én. Ha igazán keresünk talán kettőt is találunk. Esetleg ötöt-hatot. Az olyan lányok, mint én fákon nőnek, amiket elfelejtettek megmetszeni. Mi vagyunk azok, amik megölik a fákat.
Csak viccelek.
Semmit se csinálunk. Nem vagyunk mi senkik se. Pont ezért van belőlünk annyi és ezért feledkezel meg rólunk mikor összetalálkozunk az utcán."

Ezt mind egy papír fecnire írom majd elásom egy virágcserép szikkadt földjébe, amit mindig elfelejtek meglocsolni. Szeretek üzeneteket hagyni a földben. Eljátszani a gondolattal, hogy mikor és ki találja majd meg őket. Néha jó üzeneteket hagyok. Néha ilyeneket. És ha rosszul vagyok búcsúleveleket írok egy rúzsnyommal szignózva név híján.
Akkor kezdtem el ezt a szokást mikor meghalt a kutyám.
Nyolc éves voltam.
A fontos dolgok a földbe kerülnek tanultam meg aznap. Remélem a kutyám minden üzenetet elolvas, amit elástam. Ő biztos megértene.

Azon az estén mikor ezt az üzenetet elástam a kutyámról álmodtam. Felkelve érzem, hogy könnyeim az arcomra száradtak. Azt mondják jót tesz az arcbőrnek. De a makacs pattanás az állam vonalán mást mesél.
Ahogy a tükörben bámulom azt az idegent, aki visszanéz rám elképzelem, hogy fogom a kis borotvám, amivel a testem csupaszítom és mélyen végig szántok a pattanáson. Jobb lenne sebbel élni örökké, mint még egy napig ezzel a szépséghibával. Nem engedhetek meg magamnak ilyet. De elengedem az érzést hagyom, hogy messze sodródjon tőlem amíg csak a horizontomon himbálódzik, mint egy rosszul felakasztott papír daru.
Egyszer elkezdtem meghajtogatni őket, hogy elérjem a kívánság teljesítő ezer darabot. De kilencszázkilencvenkilencnél megálltam. A valóra vált kívánságok nagy felelősséggel járnak. Én pedig elhatároztam a körmeimmel és a fogaimmal fogom őket világra segíteni.
Ma tele vagyok nosztalgiával a rémes torokcukorka ízűvel, amit úgy szeretnek az öregek. Nem adhatom át magam ennek érzésnek mert belefulladnék és nem ezt a módját akarom választani a halálnak. Kétségbeesetten ragaszkodom ehhez az archoz, mert tudom így sose találnak meg.
Erre összpontosítva beveszem az varázspiruláimat és megiszok mellé két pohár vizet.
Felveszem a minden nap hordott kék-fehér csíkos ruhám, a pizsamám pedig a párna alá rejtem. A mellkasom fölött az anyag enged és úgy eláll mintha csak undorodna hozzám érni. Babydoll, mondta régebben, akitől kaptam. Ez a szabás neve. Szandált veszek fel a június eleji hőre gondolva és mert nincs más cipőm csak egy pár kopott bakancs ezen kívül.
Nem számoltam azzal, hogy itt ér el a nyár. Azt hittem még van időm még nyugatabbra húzódni, egész a csizma orráig futni. De a szabályaim kimondják csak az évszakok közötti küszöb ideje alatt mozoghatok. Aztán ha beköszönt az új korszak belemerevedek a tájba nem haladva míg ismét nem adja át a világ magát egy újabb évszaknak. Ezért most itt töltöm a nyaram. Munka van és tenger is így panaszra nincs okom.

Lazzaro szeret hasznos holminak hívni. Nem is igazán szólít másnak. Én pedig boldogan viselem a titulust. Hasznosnak lenni a legtöbb, ami valaha lehetek és igaza is van. Mert én mindenhez értek egy kicsit. Éppen csak annyira, hogy valóban értelme legyen alkalmazni engem. Tudok kamiont vezetni és oroszul üzletelni, értek a gépekhez egy keveset, és jól tudok festeni, szobát nem mesterművet persze. Ha eldugul a lefolyó, ha szét kell szedni a vécé tartályt én ott termek és megoldom. Csak így élhetek túl név és személyazonosság nélkül. Ezekben a kis városokban úgyse számít ki legális és illegális, ha eltudod végezni a dolgod és nem zavarsz meg semmit vígan elélhetsz egy jó ideig.
Lazzaro kedves fickó. Kiadja nekem a huzatos padlásszobát és csak alig több mint a fizetésem felét vesztem bele. Úgyse költök sok mindenre, a fagylaltozóban pedig annyit eszek amennyit akarok. Csak úgy kell csinálni, hogy ő ne lássa. Úgy hiszem nagyon elnéző velem.
Mikor két héttel ezelőtt megjelentem a fagylaltozó ajtajában, hogy vegyen fel, csak végig nézett rajtam és behívott a hátsó szobába interjúra. Nem zavarta a poros lábam a két hatalmas izzadságfolt a hónom alatt vagy a hiányzó bal fülcimpám. Leültetett és limonádéval kínált. Megittam majdnem az egész kannával. Nagyon szomjas voltam, miután egy rosszul elsült estén magam mögött hagytam a kulacsomat. Ha találkozom idefele pár legelő állattal a nyakukba mélyesztettem volna fogaim, hogy kiszívjam a vérüket csak valami folyadékhoz jussak.
Lazzaro akkor megkérdezte a nevem és az első, ami beugrott a Carmen volt. Felvont szemöldökkel a családnevem után érdeklődött. Gelato, mondtam ahogy szorosan összezártam a térdeim. Megkapaszkodtam a régi virágmintás kanapé szélén és készen álltam arra, hogy visszautasít. Gyorsan hozzátettem nem kell bejelentenie. Eldolgozom én feketén is és ha kevesebbet ad, mint a többi alkalmazottnak hát én nem rovom fel neki. A pénz a legkisebb bajom, én nem élek vele gyakran. A gyógyszerek, néha drogok és cigi. A világ végéig elélnék rajtuk. Csak mindig maradjon elég apróm a következő városba tartó buszra.

Ahogy lefele lépcsőzők a combom közepén véget érő ruha alját dörzsölöm ott, ahol a vérét hagyta. Ez az én szerencsehozó kabalám, három barnává száradt vérfoltocska.
Mikor leérek látom Carabella már kipakolta a fagylaltokat és épp felmosni készül a boltban. Könnyed mozdulattal kapom ki kezéből a felmosót mire felpillant rám. Sose találkoztam még olyan emberrel, akinek a kék szemei néha egészen levendula színűvé váltak amíg nem ismertem meg Carabellat. Az álmos szemekben nem találok semmi érzelmet. Alig lehet idősebb, mint én, de azt suttogják róla van egy kisbabája, akit lent kellett Nápolyban hagynia azóta pedig nem több egy üres játékbabánál. Szőke frufrus barack arcába belemélyeszteném a fogaimat míg el nem torzul a szépsége. Vagy addig tekergetném a nyakát míg a fény úgy nem esik a szemére, hogy az lila legyen, akár kitörve is azt.
Imádom őt, de ő azt hiszem nem kedvel. Nála ezt nehéz megmondani. De szeretek a kedvében járni és szeretek hasznos is lenni így mostanság ő csak ábrándos tekintetével néz ki a fejéből naphosszat míg én kettőnk helyett is dolgozom. Most is szó nélkül arrébb áll és eltűnik a kicsiny hátsó szobában.
Mire visszatér kötényét már maga köré kötötte az enyém pedig a kezében lóg. Nem nagy dolog feltakarítani az üzletet. Ha mindenki nagyon próbálkozik helyet szorítani beférnek talán tízen. De a kis narancsszín épület előtt három asztalka áll, ha valaki mégis leakarna telepedni.
- Köszönöm - veszem át a fodros kötényt Carabellatól, aki csak biccent nekem. Lazzaro nem kel olyan korán, hogy itt legyen a bolt nyitásnál. A legjobb napokon is csak a szieszta előtt jelenik meg, hogy ledőljön a fönti másik kis szobában. Nem tudom valójában kiben bízik meg ennyire a fél fülű idegenben vagy abban, aki átaludna egy bolti lopást.

Az eseménytelen napok a mi mindennapjaink. Ugyan azok az arcok ugyan azokat az ízeket kérve. Megjelenik Vito a napi két gombóc pisztácia adagjáért és mikor átadom a visszaváltót hosszan fogja még a kezem. De ugyan úgy jön az öreg, a fiatal, a pap és a köztisztviselő. Nincs olyan olasz, aki megvetne egy kis szieszta idei fagylaltozást. Ezért jó ilyen helyen dolgozni. Mi nem heveredünk le mikor a nap felmászott az ég tetejére és nem kávézunk majdnem órákon át míg a nagyi horkol a délutáni matinén. Bár azt hiszem Carabella nagyon is sajnálja ezt, így ilyenkor oda adom neki a seprűt had, álldogáljon az ajtónál élvezve a napsütést. A fagylaltoknál hideg van így nem olvadunk szét mi se, de a nyárnak mégis csak az a lényege, hogy meleged legyen. Ez a természetes.
Mikor már mindent narancsszínűre fest a lemenő nap ő még mindig ott áll az ajtónál a seprű tetején támaszkodva. Árnyéka végig vetül az üzleten karikatúrájává téve alakját. Nem szoktunk beszélgetni, tőle távol is áll a csacsogás, de ezt mindenki megszokta már. Ezért is lep meg mikor rám emeli szemeit. Hófehér orcáit befesti az alkonyi szín és én beleremegek látványába. Végre ismét levendula színűvé festették szemét a fények. A kedvenc látványom.
De ő sose engedné meg, hogy szeressem nekem pedig nincs szükségem rá. Talán csak a nevére.
- Ma hamarabb elmegyek - mondja vontatott tündér hangján. Carabellaban volt valami a tündérekből. Úgy tűnt sokat és drágán kellett fizetni azért, ha akartál tőle valamit.
- Jól van - bólintok. Nem számít itt van-e, vagy sem, úgyse csinál semmit. Senki se haragszik meg a porcelánbabára, ha megunja a vitrinben ülést. Carabella biccent mintha érdekelné, hogy engedélyezem-e. Lazzaro vajszíve igazán Carabellan mutatkozik meg, elnézi neki, ha nem dolgozik és azt, ha hamarabb elmegy vagy egyenesen be se jön.
A kis Carabella Lazzaro testvére, ami igazán nem a legérdekesebb dolog benne, hiába a nagyobbacska korkülönbség. Nem, engem Nápoly és a kisbaba érdekel.
De hát ez az izgalmas ezekben a kisvárosokban. Felfedni minden zegzugát és titkát majd tovább állni velük. A kiderítésük, nem pedig a birtoklásuk szórakoztató.
Carabella valóban elmegy. Csinos kis bőrtáskájával és lakos cipellőivel kilép a nyári naplementébe. Vajon, hogy állna nekem ez a katolikus lányok imádott lakkcipője?
Az idő tovább telik vendég híján pedig a boltajtónak dőlve cigarettázom. Nézem a téren sétáló embereket ahogy jókedvűen indulnak, hogy belevesszenek az éjszakába hamarosan.
A boltok újra élednek, egész Olaszország levegőt vesz végre és újra élni kezdünk. A nap felé fordítom arcomat élvezve a meleget mielőtt az még elbújna a háztetők mögött.
- Elnézést - a hangra kinyitom szemem nem lelkesebben, mint a macska, akinek megzavarták pihenését. Egy férfi áll a bolt előtt. Nem láttam még, de már hallottam róla is.
Ő a professzor.
Nem sokkal utánam érkezett nyaralni ide. Göndör barna hajának halántékába ősz tincseket szőtt az idő, de a borostája még nem kopott meg. Megdöbbent a zöld szeme, ami rám néz és örülök idétlen szemüvege egyelőre csak homlokán billeg. A hamis jáde gömbökre emlékeztet, amik a kedvenc fülbevalómon lengedeznek. De rémes kötött mellénye minden varázslatot tönkre tesz. Egy sor tulipán van rajta okkersárgán, vörös alapon. Hallatlanul ronda darab.
- Nyitva vannak még? - kérdi tétován keresve a zárva táblát. Elnyomom a csikkem a lépcsőn majd bedobom a virágosláda mögé, ahol Lazzaro nem láthatja. A trükkje az egésznek az, hogy pár naponta mindig eltakarítom őket.
- Persze - mondom ahogy visszaindulok a pult mögé. Őszintén fogalmam sincs nyitva kéne-e még lennem. Néha kicsusszan szorításomból az idő és sötétedésig nyitva tartok.
Nem kapsz érte több pénzt, ha kitolod a munka idődet, mondta erre Lazzaro én pedig igazat adtam neki. Néha csak jobb volt dolgozni, mint visszatérni a szobámba vagy elveszni a városban.
A pult mögé állok a férfi pedig elkezdi felmérni a kínálatot. Úgy szemez mindegyik ízzel ahogy az úri asszonyok nézik az ékszereket a kirakatban. Ismerem ezt a fajta turistát azt, aki menthetetlenül azt hiszi az olasz fagylalt több mint evilági. Bár meg kell valljam sose vetődtem olyan messze, hogy átlépjem a határt kipróbálni vajon máshol milyen. Nem is tudnád, emlékeztetem magam. Egyedül a jogosítványom volt még meg, de arra is, ha tehettem rá se néztem.
Rákiabálnék, hogy válasszon már, de ellenállok a kísértésnek. Amint kiadom, amit kér már zárok is befele. Mára elegem volt a napból.
Végül egy halom ízt felsorol mindet olyan izgalomtól csillogó szememmel mondja mintha kaviárt szolgálnék fel neki. Fagylalt kelyhet kér, mondja és hogy majd leül kint elfogyasztani. Meg se próbálok érdeklődőnek tűnni, de nem zavarja. Egy professzor hozzászokhatott már, hogy mindenki unja.
Jól megpakolom a kelyhet magam se értem miért csak jól esik mélyre szántani a jeges desszertbe és feltúrni azt. Akár lehetnék sírásó is.
Amint kilép, hogy letelepedjen egy asztalhoz, elkezdek elpakolni. A pult hamar üres lesz és úgy döntök nem éri meg felmosni ráérek vele reggel is. Már a kötényemet is levettem mikor a férfi a kis ablakon bekopog.
- Ha akar üljön ki - mondja szikrázó mosolyával - megoszthatjuk a fagylaltot. Igazán istenes adagot adott.
Micsoda fura alak, gondolom, de engedek a csábításnak, hogy jobban megismerjem. A kíváncsiság olyan gyom, amit lehetetlenség kiirtani bárhogy próbálja is az ember. Leülök a vele szembeni faszékre és felhúzom a lábam. A szoknyámat kapkodva tűröm be a lábaim közé, hogy rá ne lásson a bugyimra. De ezt a férfit a legkevésbé se érdekli csak valamivel közelebb tolja a fagylaltos kelyhet, hogy én is hozzá férjek. A műanyag kiskanalat csak ledobom a fém asztallapra. Lassan cigarettára gyújtók mire ő lebiggyeszti ajkát.
- Csak nem zavarja a cigaretta füst? - kérdem oldalra fújva azt. Nem tudom még, ha azt mondja igen, akkor el is oltom-e. Nem, azt hiszem nem.
- Nem, a legkevésbé se - mondja - csak tudja így nem fogja tudni élvezni rendesen az ízeket. A nikotin elnyeli.
- Minden nap itt dolgozom és eszem. Minden ízt ismerek.
- Az meglehet. De mindig épp csak egy étkezésre vagyunk a boldogságtól. Már, ha engem kérdez - nevet fel halkan. Az egész világ így gondolja. Ezért van annyi elhízott ember. Nem mondom ki ezeket a szavakat. Megpróbálhatnám megérteni őt most az egyszer. Nem tudom figyelmen kívül hagyni hogyan rándulnak össze a belsőszerveim, ha rám pillant.
- Miért jött ide? Nincs itt semmi - váltok témát lepöccintve a hamut a földre.
- Nem is keresek semmit.
Micsoda hazugság. Mindenki keres valamit. Ha engem kérdeznének meg végre egyszer ezer választ tudnék rá adni. Keresem a nevemet, és keresem a nyarat azt az örököset, ami egybeolvaszt majd a földdel. Keresem az életem okát és keresem azt, aki végre negyvenkét késszúrással megöl. Megfogadtam csak nyáron halok meg, ezért hát kíváncsi vagyok vajon itt ér el-e az a bizonyos valaki. A nyár jöttébe beleremeg a lelkem, mindig azt latolgatva vajon ez lesz-e az utolsó.
Lehet akár még ő is.
Igen, még ez a férfi is megölhetne, lehetne báránybőrbe bújt farkas. Ugyan.
Ez a férfi egy lúzer.
- Te nem idevalósi vagy - folytatja a férfi - a kiejtésed... á igen! Egészen fönt északon hallottam ilyet, meg persze senki se mondja a szülőhelyére, hogy itt nincs semmi. Esetleg a tinédzser éveiben - teszi hozzá engesztelően mivel nem tudja megállapítani a korom. Felmérem a férfit, ezt a professzort, akinek be nem áll a szája. Elmondhatnám neki a kezdeteket. Imádom elmesélni miként indultam útnak két évvel ezelőtt. Mint mindenki, akit valaha megbántottak a sértettséget igazgyöngynyakláncként hordom és mutogatom.
Nézzétek milyen kegyetlenek voltak velem! Hallgassátok siralmaim! Nem a sajnálat, hanem a fájdalom felidézése, ami olyan nagyon jó. Végig húzni az ujjam a képzeletbeli sebhelyen a szívemen. Semmi se valóságos csak az emlékek fájdalma.
Elijeszthetem vele ezt az embert. Úgy megundorodna tőlem, hogy sose térne vissza ide. Kiszedhetetlen gondolatként élnék benne tovább.
- Érdekli, hogy keveredtem ide? - súgom neki bizalmasan.
- Ha szívesen elmeséled, én szívesen meghallgatom - feleli még egy nagy kanálnyi fagylalt után. Elhelyezkedem, hogy kényelmesen üljek majd kissé még hátra is dőlök. Ez a férfi hatalmas, és hogy igazán jól lássam kell egy kis távolság.
- Volt egy pasim, Jason. Rávett, hogy lépjek le vele és lopjak el egy halom pénzt az Úrtól. A sok-sok euróért vettünk egy kocsit, azzal vágtunk neki. Úgy gondoltuk majd elmegyünk a messzi rokonaihoz és letelepszünk ott. Egy ostoba gyerek voltam alig tizennyolc és mint minden tizennyolc éves azt hittem képes vagyok a saját lábamon megállni. Egy darabig elvoltunk. Azt mondta, ami köztünk van az Isten ajándéka. De gondolom megtartotta a blokkot, mert egy reggel a motelban, ahol megszálltunk arra jöttem ki, hogy elment. Elvitt mindent. A cuccainkat, a pénzt és a kocsit is. Az a barom azt hitte nem tudom hova megy? Ebből is látszik, hogy soha se ismert. Úgy terveztük, hogy megállunk az Orta tónál. Valamiért ez volt a mániája, hogy ő azt látni akarja. Lényegtelen. Az egész fiú lényegtelen volt. De az, amit tett?! Amikor utoljára veszek levegőt akkor is őt fogom átkozni. Mert én adtam neki mindent. Egy senki volt előttem. Addig amíg én be nem piszkítottam a kezem! Semmit csinált belőlem miután én valakivé tettem. Amikor odaértem a tóhoz napokig kerestem. Megtaláltam. A negyedik napon ráleltem a lugasok alatt messze a hangzavartól - nevetni kezdek ahogy a könnyek keserű íze felmászik a torkomban - egy lánnyal volt. Arra gondoltam odafutok és belefojtom őket a vízbe. Megölöm mindkettőt aztán lesz, ami lesz. De nem ezzel okoztam volna a legnagyobb fájdalmat. A kocsink, mert az a mi kocsink volt akár akarja akár nem, ott parkolt elég messze tőlük. Fogtam egy hatalmas követ. Belecsavartam a kardigánomba és bevertem az összes ablakot. Túl olcsó volt ahhoz, hogy riasztó legyen benne. Észre se vették, túl messze voltak tőlem, fürdőruhában napoztak. Mindenféle ocsmányságot véstem a kocsira és ami vezetéket csak találtam széttéptem. Aztán észrevettem a lány táskáját az anyósülés alatt. Kivettem belőle az összes pénzét és a személyiét. Joascta volt a neve. Gondoltam, rendben, ez nekem is menni fog. Ha ez a Joascta annyival jobb nálam hát majd leszek én is ő. Egy ilyen remek név kettőnket is elbír hát nem? Megtaláltam a ruháit is. Azt is elvettem. Egy strand kabinban átöltöztem és mindent magam mögött hagytam. Sose leszek az, akit ott abban a kabinban hagytam a ruháimmal. Azóta utazom át Olaszországot. Az egyik végéből a másikig majd vissza - elnyomom a csikket az asztalon a történetem végeztével. Egészen besötétedett már és csak az utcai lámpák fénye ad valami vigaszt. Az égen pár színes szalag átfut búcsút intve a napnak. Több ember van az utcán, de mind arctalanok most.
A férfi is befejezte az evést és tenyerében pihenő állal hallgat. Tetszik ahogy figyel az okos szemeivel. Talán még van reménye az oktatásnak, ha ilyen emberek állnak a katedrán.
- Most mi a neved? - kérdi végül. Felkacagok. A könnyek íze lecsurog a torkomon vissza a belsőm legmélyére.
- Honnan tudja nem vagyok-e még Joascta? - majd ismét új cigarettára gyújtok. Ezúttal nem vesződők vele, hogy oldalra fordítsam a fejem miközben kifújóm a füstöt csak a szám sarkából teszem.
- Sose voltál Joascta - rázza meg mosolyogva fejét. Elgondolkodom, hogy megmondom neki a mostanit. A Carmen Gelatot. De most nem lennék képes Carmenről beszélni. Nem, mikor ma már felelevenítettem Jasont. Mert ha túl sokat beszélek róluk a végén felmegyek a szobámba és kivetem magam az ablakon. Egy gyönyörű törött szárnyú fecskeként érek majd földet. A vérem úgy folyna ki a macskakövön, hogy azt sose tudják felmosni. Sose szabadulnának tőlem.
Mikor az emlékek ellepnek sokkal védtelenebb vagyok. A magány és a céltalanság már belevéste magát a bőrömbe. Szeretnék valakit, egy kapaszkodót.
Elnézem a férfit, egész jóképű, de nem ez a lényeg. Nem a nagy keze, a rossz ízlése vagy a nevetős szavai. A figyelme. Nagyon rég nem figyeltek rám így. Bárcsak te lennél az!
- Az micsoda? - bökők hirtelen a bolt előtt álló fára. A férfi hátra néz pár pillanatig felméri a fát majd visszafordul.
- Egy mandulafenyő.
- Az micsoda?
- Egy pizzéria.
- Az micsoda?
- Egy csivava.
- És az micsoda?
- Egy autó. Egy Fiát, hogy pontos legyek.
- És az micsoda? - mutatok most egyenesen rá.
- Ez egy sárga tulipán - emeli el kissé az anyagot magától, hogy jobban rálásson - alatta pedig egy Aegeus. A Katsarosék családjából.
Felcsillan a szemem a gyerekes játékom sikerétől. Leteszem a lábam a földre és közelebb húzódom az asztalhoz. Abba se bírom hagyni a vigyorgást.
- És ez micsoda? - mutatok saját magamra. Aegeus elmosolyodik és sose láttam még szebbet. Ez a látvány olyan, mint a napfogyatkozás. Hát mégis ő az, nem az, aki negyvenkétszer leszúr majd, hanem aki megadja az okát az életemnek. Kiszárad a szám ezért meg kell nyalnom. Az új csikket is szétnyomom az asztalon. Minden figyelmemet erre az új évezredet köszöntő pillanatra kell összpontosítanom.
- Az egy Medea.
Medea. Medea. Medea. Ismételgetem magamban mantraként magam elé próbálva akár egy új ruhát.
- Micsoda egy Medea? - kérdem. Hogy kell használni? Mi a definíciója? Mi tesz egy Medeat Medeavá?
Aegeus megvonja a vállát.
- Nincsenek pontos paraméterei. Majd elválik micsoda is egy Medea.
Még sose formálhattam meg egy nevet se. Mindig alattomban kellett ellopnom mikor senki se figyelt és egyik se volt pont jó rám. Hol túl bő vagy szűk volt, és sose a megfelelő színekben. Egy Medea az megfoghatatlan még. De létezik hisz nevén lett nevezve. Aminek pedig neve van az létezik is. Ezt megosztom Aegeus-szel is ő pedig boldogan egyetért velem. Hát persze, hisz ő olyan okos. Mindent meg tud nevezni. Olyan, mint Isten csak jóságosabb még az olyan Medeakhoz is, akik nem is tudták magukról, hogy azok.
Mikor feláll az asztaltól én is felpattanok.
- Találkozunk még? - kérdem sóvárogva.
- Hát persze. Remek a fagylalt. Az egyik legjobb, amit Olaszországban ettem.
- És majd beszélget velem? Elnevezi a dolgokat, amiket én nem tudok?
Ezen már elmereng és izzad a tenyerem. Talán megsértettem ezzel. Átléptem a határt, amit a jó ízlés és az idegenek közötti szimpátia megenged. De sose voltam az, aki megfelelt az elvárásoknak.
- Szívesen beszélgetek veled - feleli mosolyogva - és segíthetek neked elnevezni a dolgokat. De ha nem tetszik, amit kitalálok kérlek mindig utasítsd vissza. Ez nagyon fontos.
- Megígérem! - rázok vele kezet ő pedig búcsút vesz tőlem.

Más emberként zárom be a boltot. A Carmen, aki voltam ledobott bőrként hever a sarokban mire Medeaként felmegyek a szobámba. Fogok egy cetlit és egy tollat.

„Isten eljött hozzám és zöld szeme van. Nekem ajándékozott egy nevet és azt mondta nincsenek még határai. Most Medeanak hívnak. Ez nagyon áttetsző, és törékeny csoda. Az „M"-ben erő van. Az „E"-kben felelősség. A „D" rettenthetetlenné tesz. Az „A"-ban halhatatlanság rejlik. Egy nap mikor lemegyek hozzád szólíts majd így. Ha nem is lesz már ez a nevem legalább te őrizd meg ahogy minden mást is megőriztél énnekem."

Csókkal és egy „M"-el írom alá majd puszta kézzel ásom meg a kis lyukat egy másik virágcserépbe, hogy feladhassam a kutyámnak. A többi betű majd akkor jön, ha jobban megfejtettem micsoda is egy Medea.