•°Jungkook szemszöge°•

Új hely, új suli, új barátok. Mindenki számára nehéz a költözés. Senkit nem ismersz, a barátaid az előző helyről nem jöhetnek veled. Magadra vagy utalva. Ha az új iskolában bántanak, mert hülye a fejed, nincs ott a barátod, aki mellédállna. Mindig ettől féltem, hogyha egyszer elköltözünk, akkor ez vár rám. Ma volt az első napom, és igyekeztem nem elcseszni mindent.

Félve léptem be a terembe, majd a padsorokat pásztáztam ülőhely után kutatva. Megakadt a szemem egy szabad helyen. Odalépetem, majd megköszörültem a torkom, mert a fiú, -vagy lány? Nem tudom... Elég csajosan öltözködik... - aki mellett szabad hely van, nem vett észre.
-Szia! Öm... Leülhetek?-motyogtam mély hangomon
Felnézett, de nem válaszolt, csak pislogott a gyönyörű, barna szemeivel, mint aki nem érti, mit mondok. Karjaival félősen átölelte testét, majd alig észrevehetően bólintott. Az arca kifejezéstelen volt, nem is unott, nem is undorodó. Inkább a félősnek mondanám.
-Köszönöm! Hogy hívnak?- ültem le mellé
Erre sem válaszolt. Odaforult hozzám, és beharapta alsó ajkát. Aztán újból megköszörültem a torkom, mire abbahagyta a bámulást.
A terem végéből odaszólt nekem egy srác.
-Jimin nem szokott beszélni...-húzza el a száját
Ekkor megszólalt a csengő, és ezzel egyidejűleg belépett a tanárnő is.
-Jó reggelt!-köszöntötte mosolyogva az osztályt- Ma érkezett hozzánk Jungkook. Legyetek kedvesek vele! Megkérhetlek, hogy mutatkozz be a többieknek?- fordult hozzám még mindig mosolyogva
Felálltam a helyemről.
-Jeon Jungkook vagyok. 17 éves, és most költöztem Seoulba a nagybátyámhoz.-visszaültem a szőke mellé.
Persze ennek a napnak is történelemmel kellett kezdődnie... Még szép, hogy bealudtam rajta. De egész végig úgy éreztem, hogy valaki figyel engem...

Nem is volt olyan szörnyű az első nap, mint gondoltam. Jimin továbbra sem szólt egy szót sem. Pf... Mintha érdekelne... Én 100%-ig hetero vagyok. De tény, hogy aranyos srác, még úgy is, hogy nem beszél.
Ide figyel, Jungkook!!!  NEM. VAGY. MELEG!

Épp hazafelé sétáltam, amikor halk sírást hallottam. Fura volt, szakadozott, mint amikor telefonálsz, és szar a térerő. Vagy talán azért sír mert megütötték? De ki az? Meg kell néznem. Tudom, hogy nem lenne szabad, mert a horror doramákban ilyenkor jön egy zombi, aki megharap, és minket is zombivá változtat. Kicsit sem vagyok paranoiás.
Vettem egy mély levegőt, felkészülve minden zombira, és elindultam az iskola mögé -mivel onnan jött a hang.
A sírást elnyomta egy idétlen, kárörvendő nevetés. Kilestem az épület mögül, és megpillantottam a kis Jimint, a földön kuporogva. Teljesen összehúzta magát. A mostani viselkedése, sokkal zárkózottabb volt, mint az osztályteremben. Körülötte három nagydarab felsőbbéves rugdosta. Nem tudom, miért, de erős késztetést éreztem, hogy odamenjek, és végighallgattassam velük a három órás kiosztásomat. De ezt száműztem a gondolataim közül. Miért érdekel engem egy olyan fiúnak a sorsa, akivel életemben most találkoztam először, és hozzám sem szólt? Nagyon gyorsan el kell felejtenem, hogy odamegyek. Kényszerítettem magam, hogy megforduljak, de akkor meghallottam egy csattanó hangot, amiből arra következtettem, hogy az egyik fiú megpofozta. Na azt már nem!
-Hey! Seggfej! Nem hallottál még arról, hogy a kisebbet nem bántod?
-Mi közöd van ehhez a szánalmas balfékhez?
-Jiminről beszélsz? Mert ha igen, akkor nagyon el vagy tévedve... Bántod a gyengébbet, és még örömödet is leled benne. Ennél szánalmasabb, és undorítóbb dolog nincs.- léptem a fiú elé. Mostmár nem érdekelt, hogy akár meg is üthet, csak a szőkét ne bántsák.
Jimin óvatosan felállt. Az előttem álló fiú pedig már lendítette a kezét, hogy megüsse, de elkaptam a levegőben. Próbálta kirángatni a kezem közül sajátját, de erősen szorítottam. Egy gyors mozdulattal, és egy reccsenés kíséretében kicsavartam a kezét. Ő összeszorította a szemét, és felnyikkant. Az én arcom meg sem rezzent. A másik kettő is Jimint támadta volna, de kezemmel a hátam mögé húztam.
-Meg ne próbáld, mert vele -böktem fejemmel az előző fiú felé- még finom voltam.- mondtam végig a szemébe nézve. Kézenfogtam a szőkét, és elsétáltam vele az iskola elé, majd szembefordítottam magammal.- Nem esett bajod?- megrázta fejét- Haza tudsz menni?- bólintott. Kabátom ujjával letöröltem a könnyei az arcáról
-감사해요!- motyogta alig hallhatóan
-Szívesen.- megejtettem egy mosolyt- Holnap találkozunk.
Csak bólintott.
-Szia!-meghajoltam, és elindultam haza. Ő csak állt ott, és nézett, amíg el nem tűntem az utca végén. Persze ezt onnan tudom, hogy hátra-hátra pillantottam.-egyszer egy ilyen mutatvány közben majdnem nekimentem egy villanyoszlopnak.

♡♡♡

A hetek teltek-múltak, de Jimin a köszönömön kívül, -amit akkor is nagyon halkan mondott- nem szólt egy szót sem. Ezalól a mai nap kivétel volt.
Mikor reggel beléptem a terembe, Jimin unott arcával találtam magam szembe. De mikor megpillantott engem apró mosolyra húzódott a szája, ami nála igazi csodának számított. Akaratlanul ugyan, de én is elmosolyodtam.
-Jó reggelt!- ültem le mellé
-Szia!-motyogta
-De gyogyósok vagytok!-szót be valaki, mire én oda se nézve a hang irányába mutattam a középső ujjam
-Fogd be!
Továbbra is a szőkére vigyorogtam.
-Jól aludtál?-kérdeztem attól félve, hogy nem válaszol
Bólintott.
-Te?-rábökött a mellkasomra, mert gondolom számított rá, hogy nem fogom hallani
-Én is jól. Köszi.- meglepett azzal, hogy visszakérdezett, de örültem neki. Ha jobban odafigyelek, akkor hallom, hogy gyönyörű hangja van.-Hogyhogy most ilyen bőbeszédű vagy?
Megint rábökött a mellkasomra. Beleborzongtam az érintésbe.- Miattad.
Nyeltem egyet, és apró pír szökött az arcomra.
-Miért?-nevettem fel idegesen
Erre már nem válaszolt. Biztos úgy gondolta, értsem ahogy tetszik.- Köszönöm.- erre mosolygott
Mérhetetlen boldogság áradt szét a testemben. Végre beszélt hozzám. És csak miattam? Nem. Biztosan úgy értette, hogy 'örülj neki, hogy beszélek hozzád'. Igen. Tuti így gondolta.
-Jiminah!- motyogtam
Odanézett.
-Sz-szeretnél velem tanulni ma délután?- pfu... Hát én nem vagyok normális.
A szőkeség mosolyogva bólintott, mintha ezt a kérdést várta volna. Igen, öregem, te bólogatsz, nekem meg mindjárt kiszakad a bordám, mert annyira ver a szívem. Hát hol itt az igazság?! Sehol.
-Hol?-suttogta
-Nálam... A könyvtárban...-soroltam a lehetséges helyeket- Ahol te szeretnél.
-Könyvtár.-mondta kis gondolkodás után
-Rendben.-amint ezt kimondtam, megszólalt a csengő.

Egész nap a délutánt vártam. Egy egy egész délutánt tölthetek vele... És ez idő alatt tanulni kell. Nem tudom, miért nem hívtam rögtön randira, ha annyira vele akarok lenni... Néha magamat sem értem. Végre vége volt az utolsó órának. Rávigyorogtam a szőkére, amit viszonzott is. Amint láttam, hogy összepakoltam, karonragadott, és elkezdett húzni a könyvtár felé.
-Chim! Lassíts, kérlek! -lihegtem, mire ő lelassított.
Kézenfogva mentünk el a könyvtárig, majd látva, hogy senki sincs ott, leültünk egy eldugott sarokban.
Már egy ideje tanultunk, mikor Jimin váratlanul rásimított a kezemre. Mivel nem sűrűn nyitja szóra a száját, ezért többnyire testbeszédet haszál, hogy kommunikáljon velem. Már meg sem lepődöm. Összekulcsoltam ujjainkat, és rámosolyogtam.
-Kookie!
-Hm?
-Miért nézel ilyen furán?- kérdezte ijedten
-Gyönyörűek a szemeid.- bámultam íriszeibe megbabonázva, miközben még mindig fogtam a kezét. Megnyugtató érzés volt, és nagyon ismerős. Mintha egész életemben vele lettem volna.
Lépteket hallottunk. Sietős lépteket. Mindketten odakaptuk a fejünket, de mivel két könyvespolcsor között voltunk, nem láthatott minket, és mi sem láthattuk őt.
-Ki az? - kérdeztem
Jimin megijedhetett, mert egyre erősebben szorította a kezem. Biztos ő is annyi horrordoramát néz mint én, mert biztosan benne is felmerült, hogy esetleg egy zombi.
-Ki az? - ismételtem meg kérdésem - Egy zombi?
-Hát te hülye vagy öregem... - lépett ki a polc mögül a "zombi"
-Oh... Bocsi. Ki vagy te? - kérdeztem, miközben éreztem, hogy Chim szorítása erősödik
-Min Yoongi. - A srác unottan nézett minket, aztán a szőkével összekulcsolt ujjainkra esett a tekeintete és kikerekedtek a szemei. - Öm... Megzavartam valamit? - vihogta idegesen
Jimin ártatlanul pislogott, - biztos nem esett le neki, vagy nem érdekli - én viszont hevesen tiltakoztam.
-Csak elég furcsa volt... - pislogott zavartan
Továbbra sem
-Amúgy miért úgy csörtettél be ide, mint aki egy zombi elől menekül? - úgytűnik nekem az agyamra mentek a zombik... - Ez egy könyvtár.
-Ja... Hupsz... Nem volt szándékos. Hogy hívnak?
-Jeon Jungkook. Ő pedig Park Jimin.- megsimítottam a szőke fejét. Komolyan, már lassan úgy viselkedünk, mint egy pár; természetes, ha fogjuk egymás kezét; megsimogatjuk a másikat...
-Nem láttátok a 12.c ofőjét?
-Nem... - feleltem kis gondolkodás után
-Oh... Azért kösz. Sziasztok!- zsebrevágta a kezét, és elsétált
A szőke megvárta, amíg eltűnik a könyvespocok mögött, majd szó nélkül beült az ölembe, és átkarolt.
-Ezt miért?
-Megijedtem. - közelebbhúzott magához
-Jajj...Chim, semmi baj. Azt hitted, hogy zombi?
-Nem. Csak megilyedtem. - úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Ügyes vagy Kook... Most jól beégtél.
-Oh...
-De én tudtam, hogy arra gondoltál.
-Honnan?
Csak megvonta keskeny kis vállat. Csak most vettem észre, hogy milyen karcsú. A csuklója, a keze, a dereka... Olyan  gyönyörű, mint a pirkadatkor az ég. Az egyik kedvenc égi jelenségem.
Nagyon belemerülhettem a bámulásba, mert Jimin megköszörülte a torkát. A füléig rákvörös volt.
-Bocsi... - motyogtam zavartan. - Kész van a házid? Mert nekem igen...
Bólintott.
-Akkor...
Felállt rántva egyet a kezemen.
-Menjünk. - szokásához híven suttogott - Hozzám. - tette hozzá a kérdő fejemet látva
-Hol laksz? - tudom, hogy úgysem fog válaszolni, de azért megkérdezem
-Majd meglátod.

•°Jimin szemszöge°•

Igyekszem mindig flegmán válaszolni -ha válaszolok- Jungkooknak. Nagyon nehéz visszafognom magam. Legszívesebben rámásznék, és leteperném. De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mit gondolna rólam. Egy félős nyuszinak -bár inkább Ő hasonlit egy cuki nyuszra, főleg a mosolya- hisz. Biztos idegesíti, hogy nem válaszolok. Nem válaszolok. Nem válaszolok, mert nem merek.
Nem volt épp egy leányálom az eddigi életem. Ahol felnőttem... Mindegy. Kooknak hála az egész életnek nem nevezhető szarság szebb lett. Néha úgygondolom, hogy álom az egész, de aztán Ő megszorítja kezem, és akkor már tudom, hogy ez a gyönyörű valóság.
-Oppa...- suttogtam magam elég bámulva. Magam sem tudom, miért, de kimondtam. Már késő.

•°Jungkook szemszöge°•

Szemeim kikerekedtek, és sűrűn pislogtam. Azt mondta, amit hallottam?
-H-ho-hogy?
-Felejtsd el...-már csak tátogott
-Kérlek. Csak mondd, hogy jól hallottam e...-mondtam- Kérlek...
Bólintott. Az én arcomra óriási mosoly ült ki. Örültem ennek a megszólitásnak. Még valami kiderült. Valószínűleg meleg... Aminek -nem tudom miért, de- szintén örülök.
-Megkérhetlek rá, hogy így szólíts...?- átvettem az Ő hangerejét.
Most láttam Őt először mosolyogoni.
-Igen.- felelte normális hangerővel, mosolyogva
Finoman megfogtam a vállát, és magamhozöleltem. Egy pár másodperc töredékéig lefagyva állt, de utána viszonozta az ölelést.

(Szerk.: Miközben eme sorokat írtam Taehyungnak, és Seokjinnek az It's Definitely You remekművét hallgattam, úgyhogy képzeld alá azt is. Hamarosan a banda többi tagja is fel fog tűnni)

Lassacskán elindultunk -gondolom- Jiminhez. Kíváncsi vagyok, hogy hol lakik.
Egyszer én is meg szeretném hívni hozzánk. Vagy ahogy egy ovis mondaná: Meghívom játszani. De mivel ez elég félreérthető, ezért nem úgy mondom. Pedig azért is jöhetne... Na de erről nem kell tudnia...