Sajnálom Soobin noona... szerintem ismét nem jövök egy ideig.

A várttal ellentétben Minho nem érezte jobban magát a beszélgetéstől. Úgy érezte, hogy Choi Soobin, az iskola pszichológusa több szempontból veszélyes. Minho mindig is úgy érezte, a nő a lelkébe lát és a bonyolult labirintushoz egy tökéletesen pontos térképe van, amivel szabadon megismerheti az egészet. Ezért nem szerette Minho ezeket a beszélgetéséket. Mert volt egy olyan titka, amit a sírba akart vinni és nem akarta, hogy bárki, akár Choi Soobin tudjon róla.

Minho kissé feldúltnak érezte magát. Feszülten lépkedett ki az egyetemről, továbbra is feszülten rohant át a városon és felszállt a közelben lévő metró járatra. Igazából lett volna ma még órája, de már semmi kedve és montivációja nem volt arra, hogy bent maradjon. Úgy érezte, a szorongás lépcsőzetesen épül fel a mellkasában és nem sokára már nem fogja tudni visszatartani. Muszáj volt valahova elmenekülnie a világ elől. A szülei pedig épp nem voltak az országban, így tökéletes volt a családi fészek erre a célra.

"-Minden rendben? Miért nem jöttél be az órára?"

Chan üzenetére pirosan villogó szirénák kapcsoltak fel Minho fejében. A fenébe! Nem hitte volna, egyáltalán nem is gondolt arra, hogy Channak vagy Changbinnak feltűnik a hiánya. Már csak ezért is problémás volt ez az állapot, Minho úgy érezte, valahogy hamar le kell nyugtatnia magát, hogy túllépjen ezen és végre tisztán tudjon gondolkodni.

Ahogy elérte a magas panellakást, gyorsan előkapta a telefonját és gépelni kezdett.

"-Sajnálom, hogy nem szóltam. Rosszul lettem és inkább haza jöttem. A délután folyamán aludni fogok, szóval hiába kerestek majd."

Ez egy rövid időre megteszi. Gondolta Minho kikapcsolva a készüléket és fáradtan, remegő kezekkel nyitotta ki a lakás ajtaját. Ahogy belépett a viszonylag kicsi, három hálószobás panelba, rögtön a hozzá rohanó macskái fogadták. Minho erre úgy érezte, végre kicsit megnyugszik és apró mosollyal az ajkain guggolt le, hogy gyengéden megcirógassa mindegyiket.

-Ti vagytok jelenleg az egyetlen örömöm, mi? - Nevetett fel halkan. - Éhesek vagytok? Várjatok egy kicsit, rögtön jövök. - Állt fel, majd komótosan a konyhába lépkedett, és a hűtőből kiemelve egy konzervet, a nappaliban tartott macska tálakhoz ment és gyorsan kikanalazott mindegyikbe egy adagot. - Jó étvágyat picinyeim. - Simított ismét végig mindegyiken.

Miért nem tudok az emberekkel is olyan kedves lenni, mint a macskáimmal?

Ezután a szobájába indulva leghangoltan esett arccal előre az ágyába és bár szíve még mindig nyugtalanul kalapált, a végtagjai remegtek, de elragadta az álom.

...

Kopp. Kopp. Kopp.

Jisung tökéletesen egyenletes ritmusban koppintotta többször ceruzáját az asztalra.

Tikk-takk. Tikk-takk.

Az falióra mutatóinak kattanása is tökéletesen illeszkedett a ritmusba.

Pfff. Pfff.

Valakinek épp remegett az egyik lába, így a cipő talpa egyenletesen mindig a padlónak puffant.

Jisung néma volt és mivel gyakran vagy a saját gondolataiban veszett el, vagy csak csendesen kémlelte a világot, így könnyen felfigyelt az ilyen összefüggésekre. Arra, hogy a ceruzájának a koppanása, az óramutató kattanása és a cipő puffanása a padlón milyen jó összehangot hallatott, ha a megfelelő időben indult el mindegyik. Jisung fejében lassan dallam formálódott és lehunyva szemeit próbálta kicsit élvezni azt. Volt benne valami nagyon furcsa és egyedi, ami miatt megnyugvást találtak benne a fülei. Kizárta a tanár harsány hangját, a körülötte ülő hallgatók apró susmogását, még a saját gondolatait is, és egy pillanatra egy olyan megnyugtató helyen találta magát, ahol szívesen elidőzött volna hosszasan. De aztán a nyugalmat és a békét megzavarta egy nagy csattanás, amibe a padja is beleremegett, így ijedten zökkent ki a ritmusból és arra a srácra pillantott, aki - valószínűleg - a párjával együtt az asztala mellett állt. Az előadás látszólag végetért, pont úgy, ahogy Jisung pillanatnyi nyugalma is. Erre lemondóan sóhajtott egyet és kérdőn nézett végig a pároson.

-Van valami jó R&B alapod? - Tért rá egyből a lényegre a srác. Jisung fáradt testtartással vette kezébe telefonját és épp gépelni kezdett, mikor ismét félbeszakították. - Nem érdekelnek a kifogások, hogy úristen, mennyit dolgoztál egy-két alappal. Csak adj egyet és békén hagylak. Ugyan már, tudod, hogy nem vagyok valami jó ebben és semmi kedvem évet ismételni.

-Kérlek, nagyon kellene. - Ekkor a lány szólalt meg félénken, de ő legalább szépen kérte.

Jisung ismét nagyot sóhajtott, majd gyorsan gépelni kezdett megint.

"-Csak adjatok egy pendrive-ot."

A srác erre egyből előkapta a kért dolgot, Jisung pedig a gépét megnyitva gyorsan átrakott arra egy fájlt. Minek ezek után megtartani? A végén még én kapok figyelmeztetést plágium miatt, ha mindketten ugyanazt az alapot használjuk.

-Kösz tesó, tudtam, hogy rád mindig számíthatok. - Vette vissza magához elégedetten tulajdonát a fiú, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt.

Miért használnak ki mindig?

Mielőtt még Jisung hosszas gondolkodásba kezdhetett volna, hangosan korgó gyomra figyelmeztette, hogy már jócskán dél múlt. Előkapta kulacsát táskájából, nagyot kortyolt belőle, majd a termet elhagyva, balra indult el a hosszú és széles folyosón. Jisung alacsony és vékony keretű fiú volt, ez pedig gyakran zavarta, az egyetem hatalmas épülete pedig nem segített abban, hogy jobban megbékéljen magával. Egy régi, talán kétszáz éves épület volt az intézmény, önmagában gyönyörű volt a régies, hagyományos arculatával, de Jisung számára túl nagy volt. Túl magasan volt a termekben és a folyosókon a plafon, túl széles és nagy volt minden, túl sok diák járt ide. Jisung az első féléve minden napján azt hitte, képes megfulladni ettől a sok embertől. Eleinte nem is bírt szűkösebb ruhákat viselni, mert azok az egyetem falain belül túl szorítónak hatottak. Jisung akkoriban hatalmas pólókkal és pulcsikkal próbált ezen enyhíteni, próbálta kicsiny vázát elrejteni a nyilvánosság elől, próbált kicsit nagyobbnak tűnni. De az átlagtól mindig is kicsit kisebb vállai voltak, így azok nem tartották megfelelően a bő ruházatot, emiatt úgy nézett ki...

Mint egy óvodás gyerek, akit az anyja a bátyja ruháiba öltöztet, mert nem volt másra pénze.

Jisung kissé összehúzta magát a gondolatra. Nem szeretett ezekre a szavakra gondolni, mindig rossz érzést keltettek benne, hiába próbált nem koncentrálni rájuk és nem komolyan venni őket. Jisung azt is hamar megtanulta, hogy nem mindenki az ellensége, így nem is bánhatott mindenkivel barátságtalanul ezen a világon. Tudta, hogy vannak hozzá hasonlók, akik szintén elszenvednek ilyeneket és azt is tudta, hogy voltak olyan egyszerű személyek, akik soha nem ártanának senkinek. Ilyen volt Changbin is. Imádom Changbint.

Ahogy elérte az étkezőt, gyorsan tálcát ragadott, és a mai menüt ráhelyezte. Jisung szerette, hogy az egyetemnek volt saját menzája, egyedülélőként olcsó volt és finom, és bőven kielégítette azt a napi mennyiséget, amire a testének szüksége volt. Kényelmes is volt, mert így nem neki kellett mindig nap végén otthon főznie, ráadásul a hétvégén is nyitva volt és be lehetett jönni. Jisung nem gyakran járt haza, a családja az ország másik végében élt.

Jisung az ebédét eszegetve ismét a gondolataiba mélyedt. Visszagondolt az órán hallott ritmusra, próbált valamilyen alapra gondolni, amit kihozhat belőle. Elvégre az ez előtti munkáját kénytelen volt valaki másnak odaadni, így az elveszett és neki is produkálnia kellett valamit a tárgyból. Egészen addig tartott a békés nyugalom, amíg Jisungot valami meleg és nedves dolog be nem terítette, teljesen tönkretéve az aznapi ruháját és frissen, reggel megmosott haját. Maga mögül nevetést hallott és hátra fordulva azt látta, ahogy a mögötte lévő asztalnál egy csapat felsőbb éves hangosan nevet, az egyik lány kezében egy üres leveses tál volt.

-Bocsi, felelsz vagy merszet játszunk. - Nevette el magát ő is.

Mintha ez mentség lenne erre az egészre.

Jisung ilyenkor nagyon utálta, hogy nem tud beszélni. Annyira szívesen visszaszólt volna és megvédte volna magát, de ahogy eltátotta a száját, úgy érezte a feje ismét zsong, a nyelve pedig lezsibbad. Képtelen volt megszólalni, az pedig nem volt megoldás, hogy ő is kiüríti valakin a tányérja tartalmát.

Elkeseredetten hagyta el az ebédlőt, maga mögött még mindig a hangos nevetést hallva és sietősen a mosdóba lépkedett. Nem hiszem el. Morgott magában, mikor meglátta magát a tükörben. A bőre viszketni kezdett a frusztrációtól és ahogy kétségbeesetten vakarni kezdte magát, egy csepp könny csordult ki a szeméből. Nem, ne sírj! Semmi értelme. Nem segít.

-Esetleg adhatok neked váltóruhát? - Imádom Changbint.

...

"-Persze, semmi gond. Jobbulást."

"-Várj, nem szoktál bocsánatot kérni, minden rendben? Minho!"

"Három nem fogadott hívásod van."

-A picsába...