A történtek után érdekes viselkedés füzér vehető észre. Jisung képtelen elszakadni Minho mellől. Akármerre forog, megy vagy akármit csinál, Jisung követi és szinte szorosan az oldalához tapadva mellette van. Bizonyos szinten aranyosnak tekinthető, ha nem lenne túlzottan aggasztó.

Az eset óta nem hagyták el a lakás kényelmét. Hat napja bent voltak, Minho végezte az apró ház körüli tennivalókat, Jisung pedig egy szó nélkül élvezte a társaságát. Ahogy teltek a napok, úgy lett egyre fullasztóbb a lakás csendje Minho számára. Néha zenét kapcsolt, néha halkan arra kérte Jisungot, hogy beszéljen hozzá, de látszólag teljes egészében visszatért a néma fiú, viszont annak is egy új, szomorúbb változata. Már semmiféle fény nem csillogott a szemeiben. Lassan, ahogy haladt előre az idő, a haja, a bőre is fénytelen lett. Minhonak összeszorult a szíve az aggodalomtól.

-Egyik szülőm sem az az érzelmes típus. Anyukám kedves, dédelget, ha szükség van rá, de ő is jobban örül, ha nincs erre szükség. Gyerekként sokat hallgattam apámtól, hogy legyek férfi, ne késztessem arra anyámat, hogy folyton aggódnia kelljen értem. Elég hamar megtanultam önálló lenni. - Suttogta maga elé halkan, de határozottan hallhatóan. A kanapén, egymáshoz bújva ültek, a tévében egy béna horror filmet játszottak csendesen. Szinte már-már önmaga nyugtatása céljából simogatta Jisung karját, aki csak mozdulatlanul nézett maga elé. Ekkor Minho egy nagyot sóhajtott. - Mi a helyzet nálatok? Milyen a család? - Az idősebb fiú ilyen pillanatoknál próbálta beszédre bírni Jisungot. Mesélt neki magáról, bármiről ami épp eszébe jutott, majd amikor végzett, megkérdezte a fiatalabbat, abban a reményben, hogy most az egyszer végre válaszol. De eddig soha nem válaszolt. - Tudod... nagyon aggódom érted. Van bármi esélye annak, hogy valaha, még egyszer hozzám szólsz? Rám mosolyogsz? Eltűnt belőled minden fény, nem akartam ezt. Ha akarod és attól jobb lesz, bárkit idehívok neked, bármit megteszek, csak kérlek... szólj hozzám.

Jisung óvatosan felemelte a fejét az idősebb válláról. Olyan lassúnak, olyan nehézkesnek tűnt a mozdulat, mintha már ez az apró tevékenység is felemésztette volna az összes erejét.

-Min... teher vagyok számodra? - Minho elkerekedett szemekkel nézett a szőkére. Olyan gyengéden simított annak megviselt arcára, mintha az mindennél finomabb porcelán lenne.

-Hogy gondolhatsz ilyen hülyeséget? Miért?

-Teher az neked, hogy ennyit kell velem foglalkoznod? Akkor is törődnél velem, ha végre elénekelném neked a dalt és az végre kész lenne? Akkor is szeretnél? Vagy már most sem szeretsz úgy, csak a Minhyukhoz kötött érzelmeid visznek előre és vesznek arra rá, hogy foglalkozz velem? - Minho nem tudta maga sem erre a választ. Tudta, hogy mi az a válasz, ami Jisungot megnyugtatná, de nem tudta, hogy igazat felelne e vele.

Túl lennék már rajta? Minhyukon? Annyi minden történt mostanában, hogy már egy ideje nem gondoltam rá. Nem azért akartam Jisung mellett lenni, mert konkrét céljaim voltak, hanem mert meg szerettem volna óvni. Vajon ez azt jelenti, hogy túl vagyok a traumán? Vagy még mindig nem? Ha most gondolkodom a dolgokon... az nem azt jelenti, hogy még nem?

Minho könnyektől csillogó szemekkel nézett Jisung lélektelenjeibe. Az egyikük még reménykedett, a másikuk már tudta a választ, csak, hogy ennek fordítva kellett volna lennie.

-Talán jobban hasonlítunk, mint eleinte gondoltam. - Nézett maga elé üres tekintettel a fiatalabb. - Talán mind a ketten megőrültünk már. Talán nem kellett volna ebbe az egészbe így beleélnem magam. De végül is... mindig ez van. - Kuncogott az orra alatt, míg Minho aggodalmas szemekkel vizslatta őt.

-Jisung, nem... természetesen szeretlek...

-De nem annyira, mint őt vagy a depressziódat, a gyászodat. - Szakította félbe olyan határozott, éles hangon, mint még soha. Lerázta magáról az idősebb kezeit és egy nagyot sóhajtva lábra állt. - Azt szeretném, ha lefeküdnél velem. Használj ki teljesen, tiporj a földbe annyira, hogy ezúttal ne tudjam összeszedni magam, még egy kicsit sem.

-Jis...

-Eléneklem neked a dalt. Felvesszük, szép lesz. És aztán az utána következő érzelmeid döntenek majd mindenről.

-Sungie... nem... nem tehetem ezt veled. - Akadozott a szavaiban, küzdött a könnyeivel. Mintha Jisung átadta volna neki a még mindig jól működő lelkét. Tudott újból sírni, tudott ember lenni, de a néma fiú... ő mintha teljesen elveszett volna. Nem volt a tekintetében semmi. Sem harag, sem szomorúság, csak sivár és unalmas sivatag. Talán nem is volt sohasem két szereplős a dolog. Talán nem is két külön ember volt. A néma és a párja, a lélektelen. Talán mindvégig csak egy valaki volt. Néma és lélektelen egyszerre. Akiben már megöltek minden reményt és bánatot.

-Nem tudom ezt tovább csinálni Minho. - Beszélt halk, semleges hangon. - Te vagy számomra az utolsó ember, nem akarok senki komolyat rajtad kívül az életembe. Ha nem te vagy az igazi, senki más nem lesz az.

-Most miért beszélsz hirtelen így? Mi történt Sung? - Kezdett értetlenkedésbe az idősebb. - Akármi is van, biztosan tudom, hogy törődöm veled. Lehet, hogy nem engedtem még el teljesen Minhyukot, hogy még mindig szánalmasan szeretem őt úgy, ahogy nem kéne, de van másoknak is hely a szívemben. Egyszer túl leszek a gyászon, egyszer majd... tudom, hogy törődöm veled és van valami, ami akár örökre összeköthet minket. Mi történt az elmúlt hat napban? Mi történt Jonginék óta?

-Azt hiszem... elfelejtettem érezni hyung, vagy nem is tudom.

-Sung... - Lépett hozzá óvatosan közelebb az idősebb. A világért sem akarta volna távolabb taszítani magától a szőkét. Többé nem. - Ne temesd el magadban az érzéseid. Ne zárd be őket valahova mélyre. Érzel még mindig és tudom, hogy fájdalmaid vannak, de együtt megoldjuk. Felejtsd el azt a hülye dalt, nem számít. - Jisung ekkor kérdőn nézett fel rá. - Volt olyan már, aki azt mondta nekem, hogy túl sokat törődöm azzal, ami már a múltban van és ott is fog maradni. Változtatni akarok ezen. Nem akarok örökké a múltban élni, a jelenben akarok lenni, veled, még annak ellenére is, ha most egyenlőre nem tudom pontosan, hogy mit akarok, mit érzek.

Minho szavai kétségbeeséstől és félelemtől csengtek. Jisung még soha nem hallotta ilyen érzelmesen beszélni. Az ő szeretett, imádott, bálványozott hyungja. Most valami mégis megkopott a fényéből. Nem volt ő olyan jó stabil érzelmi támasz, mint azt Jisung gondolta. Ugyanolyan összetört káosz volt az idősebb, mint ő maga. Ez pedig ijesztő bizonytalanságot hozott magával. Mindenki, aki eddig megismerte Jisungot és megszerette, egy idő után tönkrement.

-Talán az elmebaj mégis fertőző... - Gondolkodott el hangosan. - Csak ez lehet a magyarázat... - Jisung úgy gondolta, hogy az emberek azért haltak meg, vagy mentek tönkre mellette, mert valami eredendő rossz volt benne. Valami, amit egy épp eszű ember sem tudna kezelni.

Néma.

Haszontalan.

Mocskos.

Elveszett.

Bolond.

Csodabogár.

Csótány.

Élősködő.

Kicsi.

Tehetetlen...

Soha nem ér véget a sor. Talán mindvégig azoknak volt igaza, akik nem szerették őt és becsmérelték. Talán a veleszületett tehetsége az őrületből eredt. Azért voltak fura hobbijai, azért volt mindig furcsa, azért nem tudott maga mellett tartani senkit. Lehet, hogy neki találták ki a magányt. Nem fertőzhette tovább Minhot, azt az embert, aki valaha a legjobban szeretett és akihez a legjobban ragaszkodott. Akinek alig mondott valamit, mégis, mintha mindenről tudott volna, szavak nélkül.

-Eléneklem neked a dalt... - Lépett egészen közel az idősebbhez, úgy suttogta a szavait, szinte a másik ajkára.

-Jis... ne...

-Eléneklem neked a dalt... kivágom a terhet az életedből. Minden jobb lesz Min.

-Jisung, mi-? - Szenvedélyesen tapadt az idősebb ajkaira. Azelőtt félénk volt, soha nem kezdeményezett. De miért ne lehetne mohó? Miért ne csillapíthatná az éhségét, ha talán ez az utolsó? Valószínűleg ez az utolsó. - Jisung ez... ez nincs rendbe. - Szakadt el tőle bánatára Minho. - Most azonnal felveszel egy cipőt és elviszlek valakihez, aki segíthet neked. Ez nincs rendben. Megtébolyultál.

-Dehogy is... mindig ilyen voltam hyung. - Válaszolt értetlenül.

-Nem, nem ilyen voltál. Egy cukorfalat voltál, egy kedves, félénk teremtés, de én... mindent tönkretettem és észre sem vettem, mit csinálok veled. - Temette szomorúan a kezeibe az arcát. - Szóval az a minimum, hogy most elviszlek valaki olyanhoz, aki talán tud neked segíteni és segítek neked felépülni. De először...

Minho vérvörös szemekkel sietett a szobájába, hogy ott felnyissa a laptopját és kinyissa azt a bizonyos mappát, azzal a bizonyos hangfájlal.

-Hyung... mit csinálsz? - Nézett rá elkerekedett, döbbent szemekkel a fiatalabb mögüle. - Még nem is...

-Nincs szükség a hangodra Sungie. Sajnálom, hogy egész eddig csak tovább törtelek. Most már vége. - További gondolatok nélkül nyomott rá a végleges, visszahozhatatlan törlés gombra.

"Véglegesen törölt 1 elemet az eszközéről."

Na igen... nem egészen ez volt tervezve, de az agyam és a billentyűzetet kezelő ujjaim erre az útra vittek. :D