Eleinte nem is gondolta, hogy egyáltalán hihet a fülének. Nagyon halkan szólt az ének, mégis, szinte tapinthatóan valóságos volt, és valahonnan a közelből jött.

Minho eleinte mozdulni sem bírt a döbbenettől. El se tudta hinni, hogy végre meg van. Meg van az a hang, amit akkor, azon a bús éjszakán hallott az esőben ázó, vörös rózsák mellett. Lassan, remegő, bágyadt lábakkal felállt a helyéről, és mintha csak meg akarná tapintani a tónust, a levegőbe emelte egyik kezét. Aztán a hirtelen jött döbbenett eltűnt és határozott rendülettel kiszaladt a folyosóra. Ahogy kitárta helyéről a nagy faajtót, az nagyot csapódott, mire a hang is elhallgatott. Minho ijedt, elkerekedett szemekkel kémlelt körbe, a tőle balra lévő folyosóra valahonnan fény vetült és apró lépések hangzottak fel. Egy percig sem gondolkodott, sebesen szedte lábait, hogy az ominózus folyosó legvégére érve egy kitárt ajtajú, üres felvevő szobával találja szembe magát. Csalódott, szomorú sóhajjal, enyhe könnyekkel a szemében lépett be a helyiségbe, hogy aztán még szomorúbban vegye észre, már tényleg nem volt ott senki.

Bízott abban, hogy talán a hang tulajdonosa rövid időn belül visszatér, de aztán ismét halk lépteket hallott az egyetem csendes és sötét folyosóiról. Minho ezúttal óvatosan lépkedve hagyta el a szobát és élesen hegyezve a fülét kereste a lépések forrását. Egy árnyék vetült fel ismét balról, mire felkapta a fejét és az egyén után vetődve azt szorosan a karjai közé ragadva esett az ismeretlennel együtt a hideg kőpadlóra.

Minho fájdalmasan morogva dörzsölte a hátát, aztán lelkesen az alatta lévő személyre pillantott, hogy hamar csalódjon. Ugyanis az a valaki, akit elkapott, nem más volt, mint Han Jisung. Minho mérgesen morogva leszállt az ijedt tekintetű fiúról és bár semmi kedve nem volt hozzá, jobbját ajánlotta a fiatalabbnak.

Jisung a rémülettől elkerekedett szemekkel nézett fel hyungjára, akinek mogorva hangjára egyből elfogadta a segítő kezet és felállt ő is a padlóról.

-Nem hiszem el, hogy pont téged sikerült elkapnom és nem őt... - Morogta az orra alatt az idősebb, mire Jisung tekintete értetlenbe fordult. - Héj... esetleg nem tudod, hogy az előbb ki volt a felvevő szobában? - Nézett segélykérően a fiatalabbra Minho, Jisung pedig már épp előkapta egyik jegyzettömbjét és válaszolni akart a kérdésre, amikor Minho csak megvetően felhorkantott. - El is felejtettem... nem beszélsz, ahj... Ennyi felesleges embert. - Minho csalódottan fordult meg és távozott.

Jisung továbbra is értetlen és egyben szomorú szemekkel nézett utána, de mikor realizálta, hogy bizony Minho már nem fog visszatérni, egy nagyot sóhajtva helyezte vissza apró kis füzetét a táskájába.

...

Han Jisung néma volt. Mindenki tudott róla az egyetemen. Sokszor szegény gúny tárgyát is képezte a hallgatók között, de Jisungot ez már nem érdekelte. Idővel megtanulta, hogy az olyan embereknek, mint ő, muszáj vastag bőrrel rendelkezniük, hogy túléljék ebben a világban.

Milyen kis szerencsétlen, olyan kis esetlen, mi? Néma, hogy akar a zenei pályán boldogulni? Soha nem lesz belőle énekes, producer az talán, de énekes soha. Pedig hallottad? Elvileg pont amiatt jött, hogy énekeljen. Nevetséges. Hogy lehet valaki ennyire buta?

Jisung sok rossz és alaptalan megjegyzést kapott már az évek során. A legtöbb a némaságával kapcsolatos volt, de voltak más csúnya és kemény szavak is. Gyakran támadták törékeny testalkata, alacsony termete, pufi arca és vékony dereka miatt. Voltak, akiknek nem tetszett a szőke haja. És voltak, akik az egész külsejét ócsárolták.

Jisung megtanult ezekkel együtt élni.

Egyszer elkezdett edzeni a buta megjegyzések miatt, büszke is volt magára, hiszen szép eredményt ért el, de a megjegyzések akkor sem álltak le. Sokan nevettek rajta, mert bár széles vállai lettek, a dereka még mindig "barbie" volt. Az arca még mindig pufók. Még mindig kissé butácska és naiv. Még mindig néma.

Jisung nem érezte jól magát, de hiába próbált tenni ellene, az csak újabb gúnyokat szült. Így felhagyott az edzéssel, már nem látta értelmét és ugyanolyan törékeny lett, mint volt.

...

Minho karikás, fáradt és véreres szemekkel meredt maga elé. A tegnapi nap egy aprócska reménysugárnak tűnt, mégis olyan hirtelen eltűnt, mint ahogy jött. Nem volt kedve sem enni, sem inni. Jelenleg semmihez nem volt kedve, még a kutató munkáját is inkább hagyta. Nem volt nála ezúttal értékes laptopja sem, csak csendben ült a reggelije felett a kis kávézóban. Olyan csomót érzett a gyomrában, a torkában, a szívében, hogy egy falatot sem tudott lenyelni. Haja kócos és megviselt volt, ahogy a ruhái is gyűröttek és elhanyagoltak voltak. Minho általában törődött a külsejével. Még a morcos évei ellenére is adott arra, hogy mit mutat magából a nyilvánosságnak. Mindig rendezetten tartotta magát, ápolta a bőrét, haját ás ruháit, de ma reggel valami megváltozott. Valami még rosszabb irányba.

Ahogy ma reggel felkelt és a tegnapi történésekre gondolt, nem tudta, hogy mit kéne éreznie. Végre hallotta azt a hangot, de a tulajdonosát nem tudta megtalálni. Három éve kereste, tegnap már majdnem ott volt a markában, de saját ámulata és döbbenete miatt ismét elveszítette és ki tudja, mikor fogja újra hallani.

Chan és Changbin enyhén kétségbeesetten néztek össze az asztal másik oldalán. Nem tudták, hogy mi történhetett, Minho állapota pedig nagyon aggasztó volt. Az utóbbi három évben már így is sokat aggódtak barátjukért, de ma kifejezetten úgy nézett ki, mint a depresszió emberi megtestesítője. Csak meredt maga elé, még csak a szokásos, morcos morgását sem hallatta. Mintha csak egy sötét, tapintható, látható aura áradt volna belőle.

-Khm... - Köszörülte meg a torkát Chan, Minho viszont látszólag egyáltalán nem reagált. - Minho... Minho! - Erre az érintett végre felkapta a fejét és olyan szomorú, üveges szemekkel nézett barátaira, hogy Chan először csak feszülten nyelt egyet, majd folytatta. - Történt valami? Mi a baj? Beteg vagy? Fáj valamid?

-Mindenem fáj... - Szólalt meg halk hangon, tekintetét lesütve a reggelijére. Nem volt más, csak egy kisebb tojásos szendvics, amiből csupán egy apró harapás hiányzott és már egy régen kihűlt kávé.

Chan és Changbin ismét aggódóan összenéztek.

-Minho... mi a baj? - Kérdezte ezúttal a másik.

-Tegnap hallottam...

-Mit hallottál?

-Azt a hangot. - Nézett fel ismét könnyes szemekkel barátaira. A több éve tartó, dühös elhatározás minden nyoma elveszett mára belőle és csak egy bánatos, reményveszett fiú maradt helyette.

-Én... nem akarlak megkérdőjelezni, de nem lehet, hogy csak álmodtad vagy beképzelted...?

-Tudom, hogy mit hallottam! - Válaszolta szomorú, kétségbeesetten hangon. - Higgyétek el, tényleg!

-Oké, oké... - Csitította el a társaság legidősebb hangja. - Mondd el, hogy mi is történt pontosan, hátha tudunk segíteni.

Minho fáradtan, remegően sóhajtott egyet, úgy érezte, hogy lassan a sírás határán áll.

-Tegnap későig bent voltam a campuson. A hang adatbázist pörgettem, de végül elaludtam felette. Aztán lecsúszott a helyéről egy kicsit a fülhallgatóm és akkor hallottam meg. Először én sem akartam elhinni, de valóságos volt. Valaki akkor ott volt velem együtt az épületben és hozzá tartozott az a hang, de hülye voltam és meggondolatlan. Elbasztam és nem találtam meg az illetőt. Csak abba a hülye Han Jisungba tudtam beleütközni.

-Héj! - Kiáltott fel dorgálóan Changbin.

-Mi az? - Nézett rá furán a másik kettő.

-Ne beszélj így Jisungról, nagyon rendes srác. Esetleg arra nem is gondoltál, hogy megkérdezd tőle, hátha látott valamit?

-Ugyan már Bin, néma.

-De attól még tudott volna neked válaszolni, akár egy darab papír és toll segítségével is. - Nézett Changbin lesajnálóan Minhora. - De nem is ez a lényeg. Ne bántsd Jisungot, elegen piszkálják már így is.

-Mióta vagy ilyen jóba Han Jisunggal? - Pillantott Chan érdeklődően Changbinra.

-Igen, mióta? - Kérdezte kissé döbbenten Minho is, mire Bin csak megvonta a vállait.

-Egyszer az egyik páros munkánál velem volt. Nagyon ügyes a srác, biztos vagyok benne, hogy csak azért szekálja mindenki, mert valójába féltékenyek. A professzorok is szeretik mind.

-De hogyan kommunikáltatok, ha nem beszél? - Értetlenkedett tovább Minho.

-Jisung remekül át tudja adni, hogy mire gondol, de ha konkrét szavakra van szükség, akkor mindig telefonon üzent nekem. Nagyon aranyos fiú, ne mondj róla rosszatt. És szerintem beszélned kéne vele. Egy részt, megérdemelne egy megfelelő bocsánatkérést, aztán pedig megkérdezhetnéd tőle, hogy esetleg látott e valamit. Ahogy ismerem, nagyon segítőkész és nem fog rád haragudni. - Mosolygott bíztatóan Changbin, mire Chan is egy megerősítő bólintást tudott adni. Minho fáradtan mérte végig barátait, semmi kedve nem volt egy néma fiúval barkóbázni, de ez talán tényleg megoldást adott a problémára.

-Mindegy, majd később megkeresem. Most mennem kell Choi néninhez. - Állt fel az asztaltól, majd az egyik vállára kapta hátizsákját.

-A pszichológushoz? - Néztek rá döbbenten barátai, mire csak egy aprót bólintott, majd távozott a kávézó kellemes melegéből.