Maga a dal és alá a zene gyönyörű volt, ezt Minhonak el kellett ismernie. Egy ilyen dal volt minden táncos álma, annyira változatos és sokszínű volt, hogy egy kifejezetten nehéz, de egyedi koreográfiát lehetett hozzá szervezni. Az énekes hangja is csodálatos volt, pont olyan, mint amikor először hallotta és ez volt a gond, hogy nem először hallotta.

Minho elképedve, teljes sokkban hallgatta a Jisung által készített zenét. Egy év. Egy éve kereste ezt a hangot és most itt volt, hallotta. Csak, hogy maga a felfedezés nem éppen olyan volt, mint ahogy azt várta. Nem érzett leírhatatlan örömet, nem hallotta a képzeletbeli tüzijátékok durrogását. Csak ismét az esőt érezte minden érzékével. A hideg, jeges esőt, ami a bőrére hullik, ami halkan érkezik a márványra és a rózsák szirmaira. A rózsák élénk vörös színe, az eső, ami helyenként kis mélyedésekben összegyűlik a lábainál. A mérhetetlen szomorúság és gyász, és az a hang, ami akkor felcsendült és olyan szépen és kristály tisztán szólt a temető sötét magányában, hogy hirtelen még az eső halk moraja is elcsendesett.

Jisung aggódva méregette hyungját, aki némán, sápadt tekintettel hallgatta a zenét, amin a néma fiú lelkesen dolgozott még pár héttel ezelőtt. Nem tudta, hogy Minho tekintete pontosan mit is jelenthet, de valamiért azt érezte, hogy nem jót. Jisung nem értette, hogy mivel lehet a gond. Hiszen amikor még csak az alapot készítette, az idősebb mindennel elégedett volt. Tetszett neki a hangzás, tetszett neki az ütem, látszólag minden jó volt. Lehet, hogy az egész egybe már nem volt olyan jó? Lehet nem tetszett neki a dal szövege? Lehet az egész koncepció nem volt jó?

És akkor a lejátszás végetért és Minho hirtelen pattant fel az asztaltól, olyan hirtelen, hogy erre Jisung ijedten lépett egyet hátrébb, szemei elkerekedtek és úgy vizslatta az idősebbet. Minho tekintete valamiféle őrültséget sugárzott, szemeiben könnyek gyűltek és szorosan megragadva a néma fiú vállait, továbbra is úgy nézett a másikra, mint egy őrült.

-Sungie, én... Ki énekli a dalt?! Ki az?! - Jisung annyira lesokkolódot, hogy hirtelen mozdulni sem mert. Száját eltátotta, kísérletileg megpróbált szavakat formálni, de a nyelve súlyossága és a torka vészes összeszorulása miatt csak egy megszeppent nyikkantás jutott ki az ajkain. - Mi? Ji, ki énekel a szám alatt? Ki az?! - A fiatalabb ekkor végre kissé összeszedte magát és kétségbeesetten kezdett magára mutogatni, mire Minho tekintete zavartba fordult. Egyáltalán ez, hogy lehetséges? - Ez te vagy? Te énekelsz? - Jisung csak hevesen bólogatott a kérdésre, őszintén nem tudta, hogy mi mást kéne tennie.

Meg kéne valahogy nyugtatnom hyungot? De nem tudom, hogyan kéne csinálnom! Egyébként is, most megint olyan ijesztő...

-Kérlek, énekelj nekem! - Jisung erre csak nemlegesen rázni tudta a fejét és megpróbált kiszabadulni az idősebb vasmarkolatából, csak, hogy az nem engedte. - Mi az, hogy nem?! Kérlek! De... de hogyan? Néma vagy! - Jisung ekkor végre kiszabadult a szorításból és kissé mérgesen vett magához egy tollat és egy füzetet. Utálom az ilyen helyzeteket...

"-Nem vagyok néma!" - Minho zavart tekintettel nézte a rövid kis szöveget. De akkor...

"-Ez bonyolult, de nem vagyok néma. Tudok beszélni."

-Akkor most miért nem beszélsz?

"-Mert nem tudok. Tudom, ez fura így, de nem vagyok néma, tudok beszélni csak épp nem így, nem ilyen helyzetben."

-De hát...

"-Ez ilyen pszichés dolog. Nem tudok akárkivel beszélni."

-Jisung... - Minho idegesen gyűrte a bőrt a homlokán, egy szintén ideges Jisungot méregetve. Ez az egész nonszensz volt az idősebb számára. Ilyen egyáltalán van? - Nem értem, bocsánat.

"-Csak annyit mondj, hogy legalább tetszik e a zene..."

-Istenem! Természetesen tetszik a zene Sungie, de... Ahj! Egy éve kereslek, érted? Egy éve hallottam a hangod egyszer, és... és akkor hallottam, amikor... - Minho egyszerűen nem tudta befejezni a mondatot. Már kezdte olyan szépen elengedni az egy év fájdalmát, szinte nem is gondolt rá, most pedig ismét olyan nagyon fájt számára már csak a gondolat is. És Minho küzdött magában, mert egy évig olyan lélektelen szemekkel nézett vissza a világra, még a barátaira is, és most... most már nem akarta ismét elfolytani magában és ugyanúgy kezelni a fájdalmat. Hiszen annyi barátja lett az utóbbi időben és ami még inkább fájt, hogy nem akart ártani Han Jisungnak. Többé nem. - Hogyan tudom elérni, hogy tudj velem beszélni? - A fiatalabb erre a szemöldökeit ráncolva nézett vissza Minhora. - Kérlek Sungie... ha valahogy el tudom érni, hogy énekelj nekem, akkor kérlek...

"-Őszintén nem értem, hogy miért olyan fontos ez neked hyung."

-Az nem lényeg, hogy miért fontos, csak... kérlek Sungie... - A nem is olyan néma fiú erre zaklatottan sóhajtott egyet.

"-Choi néni tudja az okát, hogy miért nem tudok beszélni és azt is tudja, hogy hogyan lehet elérni, hogy beszéljek. Ha nagyon szeretnéd hyung, megkérdezhetjük tőle."

-Akkor menjünk most rögtön!

...

Minho néha hajlamos volt megfeledkezni másokról. Néha egyszerűen megszállot volt, innen származott a táncban kifejezett zsenialitása is. Az, hogy annyi mindenre tudott egyszerre koncentrálni tánc közben, de egyben teljesen át is tudta magát adni neki és teljesen kizárni a külső környezetet. Még Chan és Changbin is látta benne az elszánt őrültséget, mi hol fellobbant, hol csendesen pislákolt a szíve mélyén. Viszont a zseni és az őrültség között csak egy nagyon vékony jégréteg volt, melyet akár egy darab toll is megtörhetett. Minho zsenialitása egy-egy heves pillanatban teljesen őrültségbe csapott és ilyenkor elfelejtett másokról gondoskodni. Elfelejtett Han Jisungról gondoskodni.

Minho észre sem vette, hogy mögötte Jisung arcára néha fájdalmas grimasz került, mikor az idősebb túl erősen szorította meg a csuklóját. Úgy szorította az apró kacsót, hogy a vékony bőrréteg alatt lévő még vékonyabb csont összeroppanással fenyegetett.

A néma fiú ilyenkor csak még inkább átkozta magát, hogy nem tud akárkivel, akármikor beszélni. És azt még inkább átkozta, hogy olyan volt az alkata, amilyen. Elvégre hiába volt táncos az idősebb, Jisung is igyekezett edzeni magát, mégis, annyira gyengének érezte magát, a régi, vékony csontokkal megáldott váza mindig is hozzá fog tartozni.

-Kérem, beszéljen nekem arról, hogyan tudom elérni, hogy Jisung beszéljen velem!

-Lee Minho! - Lépett hozzájuk mérgesen Choi néni és egy mozdulattal lefejtette Minho kezét Jisung csuklójáról, akire erre csak hálásan bólintott egyet a nő felé és az említett testrészét kezdte gyengéden simogatni. - A modorod kicsit sem lett jobb az évek alatt! Szegény Jisungnak fájdalmat okoztál, úgy rángattad ide, akár egy állatot. Teljesen elment a józan eszed?! - Minho erre zavartan pislogott a középkorú pszichológus felé.

-Szükségem van a hangjára... szükségem van rá a projektemhez.

-Azt a projektet régen elengedted Lee Minho! Hagyd is a fenébe! Nem ártana kicsit inkább a barátaidra fókuszálnod és egyébként sem beszélhetek neked Jisungról, tudod, orvosi titoktartás, meg ilyenek.

-De ő javasolta és...

-Téged ismerve megijedt tőled, mikor realizáltad, hogy valójában tud beszélni, nem igaz? - Basszus... Choi néni okos volt, erről senkinek nem volt semmi kétsége, még Minhonak sem, pedig hajlamos volt könnyen lenézni az embereket. Egészen idáig észre sem vette, hogy Jisungnak milyen megsértett fájdalom ült ki az arcára. Legszívesebben felpofozta volna magát, nem akart ártani a fiatalabbnak újból, de megint sikerült és egyáltalán nem volt büszke magára.

-Sajnálom Sungie... nem kellett volna ezt tennem. Elragadtattam magam. - A néma fiú erre először meglepetten pillantott rá, majd finoman elmosolyodva ugrott hyungjához és szorosan magához ölelte. Minho csak még rosszabbul érezte magát. Jisung olyan kedves és édes volt, amilyen ő soha nem is lesz. - Menjünk haza és beszélgessünk, jó? - Amilyen gyengéden csak tudott, úgy simított a fiatalabb arca élén végig, aki erre csak csillogó szemekkel bólogatott.

Eközben Choi néni büszke mosollyal az arcán nézte a két fiút, és mikor távozni készültek, finoman Minho egyik vállára helyezte a kezét és csak csendesen annyit mondott...

-Törődj vele, szeresd. Ez a kulcs.