Jisung nagyon fáradt volt. Még soha életében nem volt olyan fáradt, mint az utóbbi időben. Az egyetemen kissé besűrűsödtek a dolgok, sokkal több feladata és beadandója volt, mint az eddigi félévek során bármikor, de mindez nem volt elég. Jisung örült az új barátainak, a társaságnak, amelybe Changbinnak köszönhetően csöppent, viszont az angyali fényként csillogó baráti társaság sötét árnyékot vetett a néma fiú háta mögé. Jisung eddig is félt és rettegett, de ahogy bekerült a népszerű társaságba, a dolgok sokkal rosszabbra fordultak az idézőjeles falon túl és Jisung hosszú idő óta először érezte azt, hogy egyre jobban emelkedik a vízszint, szinte már a nyakát éri és fuldoklással fenyeget. Mérhetetlen gombóc nőtt a gyomrába, nem tudott aludni, sok dolga és kötelezettsége volt, fáradt volt és ami még rosszabb, ennyire még soha nem zavarta az, hogy nem tud beszélni. Jisung jelenleg mindennél jobban beszélni akart.

Az utóbbi napokban Hyunjinnal kicsit kevesebbet találkozott, már-már nagyon hiányolni kezdte a dráma hercegnőt, mikor az egy kedvesen mosolygó napsugárral, név szerint Lee Felixxel jelent meg az oldalán egy nap. Felix minden volt, amit Jisung imádott és szeretett egy emberben. Szerény és végtelenül édes volt, az arcán helyet foglaló mosoly és a vidáman csillogó szemek szinte fertőzés veszéllyel fenyegettek. Jisung nem tudta nem egy hatalmas mosollyal az ajkain figyelni a fiút, ahogy az kedvesen válaszolt a társaság kérdéseire, miközben látszólag mindenki olyan gyorsan megkedvelte őt, mintha mindig is odatartozott volna. A néma fiúra soha nem volt igazán jellemző a féltékenység, de látva, ahogy Felix egy pillanat alatt elvarázsolt mindenkit napsütötte kisugárzásával, Jisung mellkasába valami fura tüske állt. Nem tudott nem arra gondolni, hogy miért nem lehet olyan, mit Felix? Miért nem tud olyan önfeledt és vidám lenni? Miért nem tud olyan kedvesen, selymes hangon beszélni a többiekkel, bármi nehézség nélkül? Jisung utálta, hogy nem tud beszélni és akkor, amikor felbukkant Felix és az asztaltársaság csak még hangosabb lett, mint szokott, mindennél jobban meg akart szólalni és beszélni hozzájuk. Párszor kísérletileg eltátotta a száját, azt akarta, hogy csak egy, legalább egy szó hagyja el az ajkait, de képtelen volt rá. A nyelve mintha zsibbadt és duzzadt lett volna, a torkán gombóc növekedett és mintha a levegő vétel is nehéz lett volna. Jisung látta, látta, hogy Hyunjin sokszor kedves pillantást idéz felé, bátorítóan elmosolyodott, mintha lélektükrei egyenesen csak annyit mondtak volna a néma fiúnak, hogy "Menni fog!". Csak egy gond volt... Nem megy.

Jisung új elfoglaltságai közé tartozott még Minho is. Az idősebb a legutóbbi kirobbanása óta kifejezetten óvatosan viselkedett Jisung körül, ennek pedig a néma fiú egyszerre örült és szomorú volt miatta. Fura, de szerette hyungja tsundere személyiségét, szerette, hogy Minho fura volt és bár ezt mindennél jobban el is akarta neki mondani, nem tudta megtenni. Talán jobb is így.

Minho mostanában sokszor volt nála. Jisung ragaszkodott ahhoz, hogy az alap készülésekor az idősebb véleményére is kíváncsi. Bár Minho szíve szerint hagyta volna, hogy Jisung használja szabadon a kreativitását, a néma fiúnak még mindig fontos volt, hogy hyungja pontosan milyen zenét is képzelt el a koreográfiája alá. Így Minho mostanában sokszor volt nála, de különösebben nem is zavarta a társaság. Jisung csendes magánya az utóbbi időben teljesen megszűnni látszott és, bár valójában szerette a csendet és a nyugalmat, mostanra már kicsit túl sok volt belőle. Szerette, hogy az egyetemen is volt egy állandó, hangos társasága és azt is szerette, hogy mostanra már a kicsiny, szürke albérletének mindennapjait is beszínezte Minho. Már csak egy probléma volt, továbbra sem tudott beszélni, pedig nagyon szeretett volna.

-Jó lesz így Sungie, tényleg. Bízom benne, hogy bármit is alkotsz, az kiváló lesz. Egyébként is, te teszel nekem szívességet, nem én neked. - Jisung szerette, ahogy Minho becézgette már egy ideje. Sokkal közelibbnek érezte magához így az idősebbet. - És most cserébe befejezem a beadandódat. Gondolom nem köt le túlságosan a zene elmélet.

"-Biztos vagy benne hyung? Nem kell semmit megcsinálnod helyettem."

-Ugyan, ennyi a minimum, amit tehetek érted. - Mosolyodott el kedvesen és a laptopját az ölébe helyezve elkezdte átfutni az anyagot. Jisung erre csak sóhajtott egy nagyot, majd a fejére helyezve fülhallgatóját, ő is folytatta a munkát. A délutánjai Minhoval mindig meghitten és csendesen teltek, kivétel, mikor az idősebbre rátört a ritka beszélhetnék és olyankor be nem állt a szája. Ilyenkor általában random hülyeségekről beszélt mindig Jisungnak és fura elméleteit peczegette a világgal kapcsolatban, ez viszont egyáltalán nem zavarta a néma fiút. Minho mostanra már ritka színfoltja lett az életének.

...

Csak, hogy a sok jó mellett mindig ott volt a rossz. Jisung egy ponton már nem mert bejárni az egyetemre és bár érezte, sürgősen beszélnie kellene valakivel erről, nem tudta, hogy kihez forduljon. A barátai közül mindenkinek meg volt a maga baja és bár közel sem tűntek olyan fáradtnak kívülről, mint Jisung, a néma fiú biztos volt benne, hogy belül ők is rémesen fáradtak. Közeledett a félév vége, ilyenkor voltak általában a nagy bemutatók és ezzel egyben ilyenkor is ömölött a nyakukba a sok elméleti számonkérés is. A családját sem akarta zavarni, az ország másik felében laktak, Jisung úgy érezte, hogy így is sokat tesznek érte, nem várhatja még el azt is, hogy a kis problémája miatt utazzanak el, egészen Szöul belsejébe. Maga kellett, hogy megoldja a gondjait, de nem tudta, hogyan.

A néma fiú már egy hete nem volt az egyetemen, egyszerűen kirázta maga a gondolat is, hogy bemenjen oda, pedig a barátai hiányoztak már elég rendesen. Sokat is érdeklődtek felőle, még Felix is, pedig alig ismerték egymást. Minho nem jött a héten, de erről értesítette a fiatalabbat, túl sok lett hirtelen a tennivalója és igyekezett felzárkózni a többi táncszakos hallgatóhoz, Changbin viszont egyszer eljött hozzá. Az idősebb többnyire csak a napjáról mesélt Jisungnak, de a szemeiben látszott az őszinte aggodalom és Jisung már-már késztetést érzett arra, hogy mindent elmondjon neki, mindent. De nem volt képes rá.

Changbin szemei alatt karikák húzódtak, a haja rendetlen és kócos volt, látszólag ő se sokat pihent az utóbbi időben, Jisung pedig egyszerűen nem tudta, nem akarta még a saját problémáinak súlyával is terhelni azt az embert, akit mindennél jobban bálványozott és imádott. Így Bin tudatlanul távozott és nem látta, miután az ajtó becsukódott mögötte, hogy a néma fiú a földre rogyott és zokogott, miközben a telefonja képernyőjét méregette. A lakás magányos, sötét levegője ismerős súlyként nehezedett Jisung mellkasára és egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. Nincs kiút... Ebből nincs kiút...

...

Aznap muszáj volt bemennie az egyetemre, akármennyire sikított ellene minden egyes zsigere. Rettegéssel a szemeiben pásztázott folyton körül, nem akarta, hogy valaki olyan lássa meg, akinek nagyon nem kellett volna. Kezében egy aprócska pendriveot szorongatott és lassan már szinte hiperventilálva rohant végig a folyosókon, a pánik belülről mardosta, és majdhogynem már pusztította. És akkor meglátta Minhot. Akkor kicsit megnyugodott.

Gyorsan az idősebbhez sietett és finoman megérintve a vállát, magára irányította a figyelmét. Minho tekintetét először csak egy kedves mosoly jellemezte, de ahogy centiről centire felmérte Jisung külsejét, fokozatosan aggódni kezdett. A néma fiú rémesen nézett ki és úgy is érezte magát. Szőke haja lenőtt volt és kócos, szemei üvegesek és fáradtak, de a félelem éberséget csempészett beléjük.

-Sungie... Minden rendben? Héj... - A fiatalabb Minho felé nyújtotta a kezében tartott apró tárgyat és ahogy realizálta, hogy miért is olyan fontos az, ismét felnézett rá. - Héj... - Finoman átkarolta Jisung vállát és a közeli mosdóba vezette magukat, hogy aztán a helyiség magányában finoman a kezei közé fogja a most nem is olyan pufók orcákat. - Valami nincs rendben. Mi a baj? - Jisung csak rázta a fejét, könnyei kicsordulással fenyegettek, de nem engedhette, hogy elsírja magát. Hyungnak sok dolga van, nincs szüksége még az én problémámra is. Jisung csak szabadulni akart, de ahogy látta, hogy Minho nem engedni, ismét gyorsabban kezdte kapkodni a levegőt. - Sungie... héj... Semmi baj nem lesz, kicsim... - És akkor, mint egy megáradt gát, egy fellobbant erdőtűz, elszabadult minden frusztrációja. Gyorsan hátrébb lépve csúszott a fal mentén a hideg padlóra és apróra összehúzva magát zokogott. Könnyei némán, patakokban folytak és mindeközben egyszerűen nem tudta, mit kéne tennie. - Istenem, Sungie... - És akkor úgy döntött, hogy elege van. Kivette a zsebéből a telefonját és odaadta az idősebbnek, és csendben abban reménykedett, hogy nem rontott el mindent véglegesen.

Úgy döntöttem, hogy a jövőhét bizonytalansága miatt hozok még egy részt a mostani hétre.

További szép estét mindenkinek! :-*