A kora reggeli forróságban egy cipő karcolta a Malfoy-kúria kavicsokkal övezett ösvényét, mely impozáns fákkal, virágágyásokkal futott egy szökőkút irányába. Beletúrva tejföl szőke hajába gondolkodott el az elmúlt év eseményein, a nagy visszatérésen, amely kihat családja sorsára is. Acélszürke szemeit végigfuttatta a csodálatos, hatalmas kerten, miközben lépteit a szökőkút felé vette. Lassan, vontatottan haladt, el-elmerengve, felidézve gyerekkora boldog perceit. Mikor odaért a szökőkút előtti padhoz, leült rá, kényelmesen hátradőlt, két kezét felrakta oldalra, a pad háttámlájára.

A melegben elegáns fehér ingét kigombolta mellkasán, ingujjait feltűrte könyökeiig. Jól esett neki a még hűvös fém érintése alkarjain. Szerette a kert minden részét, melyben felnőtt, de most ezt az érzést megváltoztatják a körülmények. Voldemort visszatérésének híre után Dracóban, s szüleiben szorongás lett úrrá bizonytalan jövőjük miatt. Apja halálfaló, s ráadásul most az Azkabanban csücsül. Ez nem titok, s valószínűleg elvárja tőle, hogy a nyomdokaiba lépjen. De akarja ő ezt? Biztosan akarja? Voldemortnak ölni, a kedve szerint teljesítgetni parancsait, amibe bele is halhat? Tizenöt vagy akár tizenhat évesen képes lenne ő kioltani egy másik ember életét? Nem tartotta magát gyávának, de ettől a gondolattól viszolygott. És a szülei. Ezt akarnák egyetlen fiúktól? Vagy csak félnek a Nagyúr haragjától, s nem mernek vele szembe szállni. Egyáltalán mi lenne, ha szembeszállnának minden idők legnagyobb fekete mágusával? A családja elvesztené hírnevét, befolyását, életét. Vagy meg kellene alázkodnia a másik oldalnak?

Másik oldal... Draco elgondolkodott mit jelent a jó és a rossz oldal. Mi számít jónak, s mi rossznak? És, ők hol állnak ebben a csatában? Dönthetne egyedül róla, hogy hol szeretne állást foglalni? Nem. A neveltetése miatt sem, és a szülei miatt sem. Egy megoldás kellene, ami mindőjüknek megfelelő lenne. „De ilyen nincs!" – kiáltott fel gondolatban Draco. „Ha Voldemort mellett harcolnak a Főnix Rendje fog rájuk vadászni, ha a Rend mellé állnak, akkor pedig Voldemort" – Draco dühe egy szemvillanás alatt az egekbe szökött a kilátástalan helyzetükön. Felállt, s közelebb lépett a hívogató, hűvös vizű szökőkúthoz, hogy arcára locsoljon egy kis vizet. Kezével közelített, s mikor belemártotta, egy pillanat alatt megfagyott a víz. Szürke szemei döbbenten meredtek a levegőben megfagyott cseppekre, majd le a keze körül lévő áthatolhatatlan jégre. „Ezt ő csinálta? De hogyan?" Draco körülnézett, de senkit nem talált, így csak is ő lehetett.

S mintha valami megmagyarázhatatlan oknál fogva érzi is, hogy ő tette pálca nélkül, a kezével. Kirántotta kezét a kis lyukból, ami maradt, majd mélyeket sóhajtva próbált lenyugodni. Még sosem történt vele ilyesmi, s megmagyarázni sem tudta. És a leginkább ez bosszantotta. Mért pont most történt? Eddig mért nem? S vajon csak egy véletlen volt? Viharként cikázó gondolatait egy halk pukkanás szakított félbe.

- Jó reggelt, Malfoy úrfi – hajolt meg a házimanó mélyen a fiú előtt. – Anyja már kereste, s kéri, hogy menjen reggelizni – adta át Narcissa utasítását a manó.

- Rendben. Elmehetsz. – Válaszára a manó eltűnt szemei elől, majd útját visszafele vette, a kúriába.

F&O

A Privet Drive 4. szám alatti ház sötét, poros szobájában, egy álmos kamasz fiút ébresztett a sötétítőn átszűrődött napfény. Miután kidörzsölte az álmosságot szemeiből, neki kezdett kikászálódni az ágyból, majd elindult az ablaka felé, s kihúzta az utolsó mentsvárat, ami még elrejtette őt a nap elől. Hunyorgott egy darabig az éles fény miatt, ami bántotta szemeit, s jobban körül nézett a szobájában. A helység kicsi volt és a padlót beborították a kétes tisztaságú ruhadarabok, pergamenek, s egyéb furcsa dolgok. A sarokban egy fehér hóbagoly szuszogott, majd a napfényre ő is kinyitotta szemeit, huhogott egyet, mire gazdája megértette, hogy kedvence éhes. Ezért egy kis bagoly-eledelt vett ki a fiókjából, s tette be a fenséges állatnak.

Ezután a fiú a fürdőszoba irányába sietett, megmosta arcát, majd belenézett a mosdó feletti tükörbe. Abból egy kócos, fekete hajú, fájdalmasan zöld szemű fiú nézett vissza rá. Bőre sápadt volt, szeme alatt hatalmas fekete karikák ültek, csoda lenne, ha nem így nézne ki, hiszen már hónapok óta nem aludt rendesen.

- Kölyök, ideje lenne felkelned, és elkészíteni a reggelit! - A fekete hajú fiú nagyot sóhajtott, és elindult lefelé a konyhába. Közel tizenöt év telt el azóta, hogy a Dursley család befogadta Harryt. Bár ez a hely biztonságot nyújtott a fiúnak, de mégsem érezte úgy, hogy otthon van. Hiszen itt soha nem volt része szeretetben, megértésben és figyelemben.
Mikor leért a földszintre, már az összes megátalkodott mugli rokona, ott volt. Arra vártak, hogy neki kezdjen elkészíteni a reggelit, s nem csak hármuknak, hanem Vernon bácsi ostoba nővérének is. Hiszen Marge néni is ott tartózkodott, s folyton Harryt zaklatta.
- Gyerünk, te mihaszna, kezdj reggelit készíteni! - parancsolta nagybátyja rémes nővére.
- Máris - válaszolta kelletlenül Harry.
- Rémes ez a kölyök, Vernon. Nem értem, hogy bírod elviselni, hiszen ez egy naplopó - folytatta szapulását a néni. Harry hátat fordított, miközben épp egy szelet kenyeret kent meg vajjal.
- Nahát Tulipán, a húgod is ilyen volt. Vagy arra a semmire kellő apjára ütött? - tette fel a kérdést a kövér asszony, de meg sem várta a választ. - Biztos ilyenek voltak, hiszen a gének öröklődnek.
- Petunia, a nevem Petunia, Marge - válaszolta higgadtan a sovány, lóarcú nő.
- Én is azt mondtam, nem?
- Nem, azt mondta Tulipán - válaszolta Harry, miközben már a rántottát habarta.
- Velem te ne feleselj, te mihaszna kis mitugrász - felelte dühösen a nő.

Harry csak hátat fordított neki, és elszámolt tízig. Nem volt az a feleselős típus, de ez a nő már nem egyszer hozza ki a sodrából, és mindig a szüleit zaklatja. Eközben a hájas nő tovább folytatta mocskolódását, nem tudva mit is indít el már megint.

-Ennek a porontynak a szülei biztos részeges, semmirekellő csavargók voltak - a néni folytatta volna még tovább is, de Harry ordítása félbeszakította.

- Maga csak ne szidja a szüleimet, sokkal különb emberek voltak, mint maga valaha is lesz! – ordított, s eközben a tűzhelyen lévő teáskanna felrobbant. Majd a fekete hajú fiú az asztalra dobta Petúnia néni méregdrága porcelán tányérját és kiszaladt a hátsó kertbe.

Harry a kertben folytatta dühöngését. Nem elég, hogy Voldemort visszatért, s már így is annyi szerettét elvesztette, még nyáron sincs nyugta. A tekintetét Petunia néni gyönyörű rózsa ágyásain járatta. Megint eszébe jutottak Marge néni kegyetlen szavai, s egyre dühösebb és dühösebb lett. Ahogy mérge nőtt, a rózsák lángba borultak, majd tovább terjedtek az orchideákra is. A fiú hátra hőkölt, szemei a meglepetéstől kitágultak, majd a tűz elállt, és az egykor oly fenséges virágok helyén nem maradt más csak hamu. Harrynek bűntudata lett, nem tudta elképzelni, hogy miatta porladtak volna el a virágok, de mégis egy különös, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta. Lehunyta szemeit, s maga elé képzelte a még érintetlen kertet, megdöbbenése csak tovább nőtt, mikor körülnézett és a virágoknak semmi bajuk sem volt.
„Ez az ő műve? Miatta pusztultak, s később keltek életre újra a virágok? De hogyan csinálhatta? Talán köze van Voldemorthoz?" - milliónyi kérdés szökött be a tudatába, és a legjobbnak azt látta, ha ír egy levelet Dumbledore-nak és elmondja mi történt.

F&O
A ezüstszínű, baldachinos ágyban egy mogyoróbarna szemű lány ébredezett. Nyújtózott egyet, majd kikotorta szeméből a zavaró tincseket, hogy körülnézhessen szobájában. A sötétítő függönyök résein néhol besütöttek a nyári nap meleg sugarai, melyek rávetődtek a szoba sárga színű szőnyegére. Felkelt kényelmes ágyából, majd a szobájához tartozó fürdőszobába vette az irányt, hogy felfrissítse magát. Miután kellemesem lezuhanyozott, illően felöltözött, eljött a reggeli ideje. Könnyű, lenge nyári ruhája kiemelte alakját, ében hajába pedig ruhájához illő pántot tett. Szandálja halkan koppant a smaragd színű kövezeten az étkező felé. Szülei már a szokásos helyükön ültek, s rá vártak, hogy megkezdhessék a reggelit.
- Jó reggelt – köszönt, majd leült ő is az asztalhoz.
- Neked is jó reggelt – küldött mosolyt Mrs. Parkinson. Férje csak biccentett egyet, miközben a Reggeli Próféta sorait futotta végig szemeivel. Pansy megvajazta pirítósát, majd teát töltött címeres csészéjébe. Épp beleharapott az ételbe, mikor megszólalt édesanyja.
- Leveleztek már? – kérdezte mézes-mázos hangon lányától.
- Hm? Kire gondolsz? – tettette az ártatlant Pansy, miközben próbált nem elpirulni, s félrenyelni a falatot.
- Jaj, tudod, hogy a legifjabb Malfoy-ra gondolok – mondta türelmesen a nő, majd belekortyolt teájába.
- Akkor azt kell, hogy válaszoljam, nem igazán – kezdte Pansy higgadtan. Anyja ezzel a témával mindig ki tudta hozni a sodrából, főleg, ha még apja is beleszól.
- Na de, Pansy! – tette le teáscsészéjét Mrs. Parkinson. – Hogy akarsz így jóban lenni Dracóval?
- Hm... Sehogy? – csúszott ki a lány száján, ami legelőször eszébe jutott, s ami ráadásul nem volt igaz. Vagyis nem teljesen igaz. Nyugodtan belekortyolt teájába, s várta a kellemetlen reakciókat.
- Nem megmondtuk, hogy fontos a jó kapcsolat a varázsvilág legbefolyásosabb családjával? – folyt bele a beszélgetésbe Mr. Parkinson is jeges hangon.
- De, igen – válaszolt a lány kimérten, szúrós tekintettel nézve még mindig olvasó apjára.
- Akkor mért nem vagy azon, hogy közelebb kerülj a fiúhoz? – Mrs. Parkinson úgy gondolta, lánya Draco mellett semmiben sem szenvedne hiányt, noha most is mindene megvan.
- Talán, mert én nem akarok – kelt ki magából dühösen a lány, s hirtelen felállt az asztaltól. Épp azon volt, hogy kiforduljon az étkezőből, mikor apja szigorú hangja egy pillanatnyi megállásra késztette.

- Azonnal állj meg, Pansy! Nem fejeztem be – csendült a mély hang, mire a lány visszanézett az összehúzott barna szemekbe. – Ülj vissza, és fejezd be a reggelid – parancsolta kíméletlenül lányának. Pansy dühe erősebb lett, de nem mutatta ki. Visszaült az étkező asztalhoz, bár éhsége már elmúlt. Csak teáját kortyolgatta folyamatosan, hogy addig is legyűrje kitörni akaró mondatait.
- Hidd el, lányom. Csak jót akarunk neked – folytatta anyja megjátszott kedvességgel. – Draco mellett mindent megkaphatsz, s még azt sem mondhatod, hogy rosszul néz ki – mosolygott Mrs. Parkinson, de mivel látta, hogy lánya hallgatási fogadalmat tett, ő folytatta. – Tizenöt éves vagy, ezekben az időkben előre kell gondolkodnunk. – Apja apró biccentéssel nyomatékosította felesége szavait. Pansynek még egy darabig hallgatnia kellett a szokásos szöveget, majd végre elhagyhatta az étkezőt. Egyenesen szobája felé tartott. A lépcsőn felfelé, eszébe jutottak szülei szavai, s a düh, ami akkor elkapta, most erősebben jelentkezett újra. Mért akarják neki megmondani kinek legyen majd két-három év múlva a felesége?

Egyben igaza volt anyjának. Draco valóban nagyon jól nézett ki, csak úgy omlottak utána a Roxforti lányok. Na, de ő? Igen, titkon ő is valamilyen szinten vonzódott a tejföl szőke hajhoz, s az igéző szürke szemekhez, ám a fiú nem viselkedett úgy, mintha érdekelné. Dühe csak fokozódott, ahogy felért szobájába. Bevágta az ajtót, s elkezdett járkálni. Utálta, mikor szülei akarták irányítani az életét. De az aranyvér. Az a legfontosabb nekik. „Ezekben az időkben" – jutott eszébe anyja mondata.

Visszatért Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, félelmet keltve a varázsvilágban. Igaz, őket „csak", mint szolgáló érhetne bántódásuk, de az éppen elég. A Nagyúr össze fogja hívni híveit, amibe apja is beletartozik, a Malfoyokkal együtt. Akarja ő ezt? Egy halálfaló feleségeként élni majd? Gondolatai egyáltalán nem nyugtatták meg, sőt! Azt vette észre, hogy megremeg alatta föld. Felkapta fejét a szoba tárgyaira, amik a rengés hatására lecsúsztak a kis asztalról, a függő, mozgó képek, amik nem voltak bűbájjal megerősítve, leestek a falról. A polcokon heverő könyvek is a földön landoltak. Pansy egyensúlyozva, rémült tekintettel igyekezett menedéket keresni a szobában. Mire azonban talált egy helyet, a földrengés elült, ő pedig az ágyán térdelve szedte le kezeit füleiről. Körülnézett a szétrombolt szobában, lélegzete felgyorsult, amin most kezdett csak uralkodni.

Hangos léptek zaja ütötte meg fülét, majd a szobába berontott apja, kivont pálcával, készen arra, hogy megvédje lányát. Mikor látta, hogy ez a helyzet nem szükséges leengedte pálcáját, tekintete az ágyon szorongó lányára esett. Mrs. Parkinson berohant férje mellett Pansyhez, s magához szorította.

- Mi történt itt, Pansy? – kérdezte fojtott hangon, szorosan magához ölelve.
- Én... nem... tudom – hebegte Pansy anyja ölelésében.
- Semmi baj, nyugodj meg – mondta kedvesen a nő, miközben férje rendbe rakta a szobát. Miután Pansy lenyugodott, s szülei is belátták, hogy erre a rejtélyre most nem kapnak választ, egyedül hagyták lányukat. Pansy pedig hátradőlt ágyán, s a történteken gondolkodott. Földrengés? Az ő szobájában? Miért, és ki csinálta? „Nem lehetett más, csak is én. De hogyan? Pálca nélkül nem lehetséges a varázslás. Még ilyen fajta könyvem sincs. Gondolkodj. Mikor történt, vagy mi váltotta ki? Apám, meg anyám. Ám ők csak közvetve. Dühös voltam, mikor felértem a szobámba, s még el is fojtottam. Ez az. A dühöm váltotta ki a rengést. Olyan furcsa érzés volt"

F&O
London egyik kertvárosi házában egy fiatal lány ébredezett. Barna, hullámos haja a válláig ért, mogyoróbarna szemei, még álmosan csillogtak. Kissé fáradt tekintettel pásztázta végig a helyiséget. A szoba nem volt nagy, de igen takarosnak, s otthonosnak lehetett mondani. A falak narancssárgák, a függönyök ékesítő kékek, az ágytakaró piros, a párnák pedig bronzszínűek voltak. Furcsa színvilág, de a lány ezeket a színeket érezte magához a legközelebb.

Hermione Granger lassan kikecmergett az oltalmat adó takaró alól, s berobogott a fürdőszobába, lezuhanyozott, majd felöltözött. Felvett egy combközépig érő, pánt nélküli fekete nyári ruhát, amelynek mellrésze alatt fehér masni húzódott, kiemelve ezzel is viselője domborulatait. Haját pedig hagyta szabadon vállára omlani. Miután ezzel kész volt, lesietett a lépcsőn egyenesen a konyhába. Édesanyja éppen palacsintát készített, az édesapja pedig a Times legújabb számát forgatta kezei között, szemeivel a sorokat falva. Hermionét megmosolyogtatta a jelenetet, szerette a nyári szünetet, hiszen csak ilyenkor tölthet huzamosabb időt a családjával. Már egy ideje a lépcsőfordulóban állt, mikor édesanyja észrevette.

- Jó reggelt, kincsem - köszönt vidáman Jane Granger.
- Jó reggelt, anyu - mosolygott még mindig a lány.
A beszélgetésre édesapja is felemelte tekintetét a London Timesból, és vidáman fürkészte lánya arcát.
Hermione helyet foglalt az asztalnál, s elvett egy áfonyás palacsintát, majd lassan, komótosan majszolgatni kezdte. Különös érzés lett úrrá rajta, úgy érezte, hogy ez a nap még meglepetéseket tartogat a számára és rányomja bélyegét egész eddigi életére. Nem is tudta mennyire igaza van. Reggeli után úgy döntött, kimegy egy kicsit a kertbe, ahol még átnézheti Pitonnak a bájitaltan dolgozatot.

Már vagy háromszor végigolvasta, hibát nem talált benne, mégsem volt megelégedve a munkája eredményével, s ez egyre jobban felidegesítette. Dühösen csapta le pennáját, aztán járkálni kezdett, de nem nyugodott le. Egyre jobban irritálta, hogy nem találja a hibát, ami miatt nem tökéletes a dolgozata. Érezte, hogy minden egyes porcikáját átjárja a düh. Érzéseivel az időjárás is változni kezdett, hatalmas szélroham zavarta meg a kis utca nyugodt életét. Néhány udvaron álló sátort pedig egyenesen felkapott pár kisebb szélörvény. Hermione arra lett figyelmes, hogy az asztalon heverő pergamenjét is felkapta egy kisebb széllöket, így átrepítve a szomszéd kertjébe. A griffendéles lány utána akart kapni, de a félelem, amit a hirtelen jött szélvihar keltett benne megbénította. Elméjében csak az volt, hogy utol kell érnie a lapot.

Ekkor még megdöbbentőbb dolog történt. Kék fény övezte be, teste pedig olyan volt mintha részecskéire szakadna, hogy a kívánt helyen újra épüljön. Időközben a szél csendesült, s ő a szomszéd kertjében találta magát. Gyorsan felvette a papírlapot, s ezután visszaszaladt a kertjükbe. Körbenézett, az egész kert romokban hevert, a kerti székek szanaszét feküdtek, a könyvek, amik pár perccel ezelőtt még az asztalon hevertek, most rendetlenül borították be az egész kertet. Könnyek szöktek szemeibe, majd beszaladt a házba, fel a szobájába. A lány megijedt, s nem tudta mit tegyen. Szóljon a szüleinek? Vagy várjon, míg vissza nem megy Roxfortba és az igazgatónak szóljon? Vajon a szelet is ő támasztotta? És mi volt az a dolog? Olyan volt mintha teleportált volna, de az lehetetlen, ilyesmire senki sem képes, vagy talán mégis? Ilyen és ehhez hasonló kérdések gyötörték.

Egy héttel a Roxfort újbóli megnyitása előtt Dumbledore professzor, irodájának kellemes nyugalmában olvasta kiemelkedő könyvgyűjteményének egy darabját, mikor egy bagoly kopogtatása zavarta meg. Odament ablakához, s felismerte az állatban Hedviget. Egyszerre öntötte el a kíváncsiság, s egy furcsa, szorongásos érzés. Kinyitotta a régies üvegű ablakot, majd a madár elfoglalta a professzor íróasztalán elhelyezett állványt. Lábát nyújtotta az eleséget, s vizet adó professzornak, aki leemelte a kis levelet, s visszaült íróasztala mögé. Szétnyitotta a pergament, s elkezdte olvasni az ismerős, szálkás betűket.
Tisztelt Igazgató Úr!
Dumbledore professzor, tudom, hogy nem lenne szabad írnom, s ilyesmikkel zavarnom, de különös, megmagyarázhatatlan dolgok történtek velem. Szeretnék minél hamarabb beszélni Önnel.
Harry

Dumbledore félhold alakú szemüvege mögül, égszínkék szemei érdeklődve akadtak meg a különös, s megmagyarázhatatlan szavaknál. Lerakta a pergament maga elé, s könyökölve összeérintette ujjbegyeit. Elgondolkodott Harry levelén. Tehát elkezdődött. Elővett egy pergament, pennáját, s írni kezdte a választ.
Kedves Harry!
Tudom, hogy most válaszokat keresel, de kérlek, bírd ki még az utolsó héten! Ne tegyél semmi meggondolatlan cselekedetet, ami veszélyezteti a Te, vagy rokonaid életét. Első nap, mikor visszatérsz a Roxfortba keress fel estefele. Vigyázz magadra és próbálj uralkodni az érzelmeiden!
A professzor összehajtotta a pergament, s rákötötte a várakozó Hedvig lábára. A hóbagoly nem vesztegetett időt, huhogott egyet köszönetképp, majd felröppent az állványról, s kiszállt a nyitott ablakon. Dumbledore gondterhelt arckifejezéssel követte végig a madár útját, míg látóterében volt.
- Rossz levelet kapott, Dumbledore?
- Egyáltalán nem, Phineas - fordult régi igazgató társa portréja felé.