A titkos kijáraton át távoztak, abban reménykedve, hogy így nagyjából észrevétlenek maradnak. A kijutással nem is volt különösebb probléma. Baj nélkül kiértek a palotából; a sikátorokon azonban már nem jutottak át. Útjukat állták.

Kökörcsin nem látta meg az árnyékban mocorgó alakokat, ám Geralt igen. Kiáltására barátja visszahátrált mellé.

– Nocsak, nocsak – szólalt meg a sötétségből egy káráló női hang. Test mozdult a homályban, majd lépett ki a bágyadt holdfénybe. Az egyik gardedám volt, ocsmány vigyorral az arcán, hangja gúnytól csöpögött. Jobban emlékeztetett egy hiénára, mint egy embernőre. – Íme, a felmentősereg. És megtudhatjuk, hová viszitek a kis úrnőt?

– Nem. – Geralt bajban volt. A kezében az öntudatlan, szinte lélegezni sem lélegző lánnyal nem tudott harcolni, de nem akarta megkockáztatni, hogy kiengedi a kezéből, vagy hogy a bárdra bízza. Félt a következményektől.

– Akkor megmondom én. – A másik gardedám alakja szökkent ki a sikátorból, mögötte felbukkant még két társa. – Sehová. Nem mentek ti sehová. Átadjátok a lányt, és azt tesszük, amit tennünk kell. – Előrántott valamit maga mellé a feneketlen sötétségből. A levegő megreszketett, és Abby sovány teste jelent meg a hárpia szorításában. A lény óriási szemei félelemmel teltek meg. Túszul ejtették.

Geralt halkan elkáromkodta magát, majd annyit mondott:

– Megölni, igaz? Azt kell tennetek vele, ez a feladatotok.

– Okos vagy, vaják.

– A király küldött? Erre bérelt fel benneteket a kezdetektől?

– Amint veszélyes a helyzet, meg kell ölnünk. Igen, így szól az alkunk. Most elég veszélyes. A kislány átalakult.

– És mit tud tenni négy korosodó dáma egy fiatal elátkozottal szemben? Mi lesz, ha Vereena felébred?

A gardedámok félelmetes uniszónóban elvigyorodtak. Apró emberfogaik megnyúltak, hegyes agyarakká nőttek, hátukból mérgesen csillogó tüskék meredtek elő.

– Négy dáma semmit sem tehet ellene, igazad van – morogta eltorzult, ugatásszerű hangon a dáma. – De négy Gardedám... ők már tudnak egy-két dolgot. Add át a lányt, vagy elvágjuk a kisszörnyed torkát. – Abby szőrös nyakának késpengényi karom feszült. A varázslónő riadtan szűkölt, de Geralt látta, hogyan villan meg a sötétben a szeme.

A vaják megfeszült, tekintete találkozott Kökörcsinével. A költő ugyan reszketett, de bólintott. Nem volt más választása.

Geralt előre lépett, óvatosan a fölre térdelt. A gúnyosan ciccegő Gardedámok szeme láttára lassan a fűbe engedte Vereena testét, akinek még csak arcizma sem rándult. Mikor már teljesen a földön hevert, a vaják még mindig mögötte guggolt, felnézve a Gardedámokra.

– Itt van a lány. Vigyétek.

– Lépj hátra, vaják!

– Előbb engedjétek el a lényt.

– Milyen mulatságos! – szólt közbe az egyikük, a nagyobb darab. Kezében ezüstrúd villant. – Egy mutáns négy szörnnyel alkudozik két másik szörny élete felett. Van iróniája a dolognak. Lestha! Engedd el a kis bugrist.

– Egy fenéket engedem! Ha a vajákolós becsap minket, akkor nem lesz semmink!

– Lestha, ugyan már. Letette a földre, egy szúrás, és vége van.

– De ha mégsem engedi át, előkapja a kardját, akkor...

Abby csak erre várt; hogy a figyelem megoszoljon. Felvisított, és akkora villám csapott ki a kezéből, ami még a saját szőrét is megpörkölte, az őt fogva tartó Gardedámmal egyetemben. Az kidőlt, a másik három egy tört másodperce döbbenten meresztette a szemét a kis lényre. Aztán támadásba lendültek, félelmetes szinkronban.

– Kökörcsin, vidd a lányt! – ordította Geralt, miközben egy kecses piruettel a földön fekvő test elé került, villogó karddal a kezében. Kökörcsin halált megvető bátorsággal ugrott a csetepaté kellős közepébe, és kivonszolta a mozdulatlan, már-már halottnak tetsző Vereenát.

A négy Gardedám kezében már nem volt ezüstrúd; annál sokkal komolyabb fegyvert jelentettek a karmaik. Geralt így nem ért rá azon töprengeni, vajon hogy lehetett náluk egyáltalán ezüst, ha egyszer ők maguk is szörnyetegek...

Pördült és fordult, akár egy tudatára ébredt tornádó, amely vadul osztotta a fémes csapásokat. A sötétség pillanatokra felszakadt Abby mágiájának fényeitől, a Gardedámok azonban keményen hárítottak, elugrottak a fenyegetés útjából. És nehezen fáradtak.

– Ennyi telik, kicsi vaják? – lihegte az egyikük, akinek sikerült megkarcolnia Geralt bőrzekéjét. – Hm, ennyi?

Alulról suhanó karmok úsztak a vaják látóterébe, a kard fémesen csengett, ahogyan összetalálkoztak félúton. Geralt ronda mosolyra húzta ajkát, tovább húzta a csapást. A karom megrepedt, a Gardedám felsikoltott. Érdekes módon tehát reagált az ezüstre... méghozzá igen hevesen.

– Az anyád szentségit! – káromkodott még foltosságában és szakadtságában is előkelő, óriási szoknyájában. Geralt nem várta be az újabb szitokszavakat, lesújtott. Ezúttal pontosan.

A kettéhasított Gardedám úgy dőlt el, akár egy liszteszsák, tompán puffanva a füvön. Egy újabb Gardedám vetette magát a vaják felé, de az dühében nem figyelt a mutánsi gyorsasággal pörgő penge útjára. Egy suhintás is elég volt.

Az utolsónak meggyűlt a baja Abby villámaival, noha a kis lény is kezdett kimerülni. Orrából szemmel láthatóan vér csorgott, bundája több helyen is lepörkölődött, csúnya égési sebeket láttatva.

A vaják két szökkenéssel termett ott, a Gardedám felé pördült. Villámgyors fordulattal a vajákra rontott, karmait lándzsaként tartva maga előtt. Geralt már várta... Ám a szörny egyszerre csak felkiáltott, a vaják csizmája elé esett, orral a fűbe. Geralt megpörgette kardját, ami undorító placcsanással fúrta át a szörnyeteg tüskékkel csipkézett, kiterjedt égett folttól feketéllő hátát. A Gardedám megrángott, majd nem mozdult többé.

– Szép volt, Abby – jegyezte meg a vaják a kis szörny felemelt kezét nézve, amiből a megsemmisítő varázsvillám kiröppent. A lény kábán bólintott, tett egy ingatag lépést Geralt felé, ám a fűbe rogyott. Geralt egy lépéssel ott termett, felnyalábolva a kis varázslónőt, akinek sebei még borzalmasabban festettek közelről. A vaják elmormolt egy igen csúnya, speciális alkalmakra tartogatott káromkodást, majd, Abby-vel a kezében, körbenézett a csatatéren. Kiégett fű, véres patakocskák szabdalták a földet. Viszont a Gardedámok testén kívül semmi mást nem látott.

Ez nem jó jel.

– Kökörcsin? – Próbált halk és higgadt maradni, de mivel nem érkezett válasz, kicsit hangosabban és idegesebben is megismételte: – Kökörcsin?

Semmi nesz. Felmordult.

– Mi a baj, vaják? – Abby rekedt volt.

– Semmi baj, Abby. Most ne mozogj. Ne beszélj.

– Ne... szépíts, tudnom kell.

– Kökörcsin és Vereena eltűntek.

– Engedj el, tegyél le... segítenem kell.

– Nem teszlek le, ne is álmodj róla. Nem tudsz megállni a lábadon.

– Hát... jó, de akkor... Az amulettem... – Abby Geralt egyik kezét az amuletthez vezette. A férfi érezte, hogy az úgy hümmög, mint egy megbolydult méhkas. – Vereena... felébredt.

– A rohadt életbe. – Geralt a földön heverő ezüstrudakhoz lépett, Abby kezébe nyomta őket. – Elbírod?

– El. Olyan könnyűek. Geralt, hisz ezek fából vannak. Faragottak.

– Már tudom. Be vannak festve. Még csak nem is ezüsttel. De nagyon meggyőzőek.

Rohamtempóban vágott át a koromsötét sikátoron, követve Kökörcsin feltételezett útirányát. A száraz porban elég jól ki lehetett venni a költő szaporán tekergőző lábnyomait.

– Miért? – jajdult fel Abby a karjaiban. – Miért festették be?

– A király azt a tanácsot kaphatta, hogy az ezüst a szörnyek elleni leghatásosabb fegyver. A lánya ellen valónak gondolta. A Gardedámok meg valószínűleg becsapták.

– Miért álltak szörnyek a király szolgálatába? Hogy elpusztítsanak... egy másikat? Nem értem.

– Én sem, Abby. Már sosem tudjuk meg.

– Geralt... nagyon fáj... a hasam...

– Kimerültél. A mágia miatt. Ezeket a villámokat még egy képzett varázslónőnek is nehéz megidézni.

– Meg fogok halni...

– Nem fogsz. Csitulj.

– Nagyon... fázom...

– Csitulj.