A csillagok lámpásai kihunytak az égen, talán a hűvös éjszakai szél fújta el lángjukat. A makacs sötétséget azonban elűzték a palota ablakainak fényei, a kései mulatozás zajai.

Kökörcsin úgy lopakodott a sötétben, akár az árnyék. Tenyere izzadt az izgatottságtól, ám lantjának pántja megnyugtatóan húzta le a vállát. A palota ablakaiból kiszüremlő fénytócsákat gondosan kikerülte, habár tudta, hogy ezt inkább diktálja a kalandvágya, semmint a józan ész, mert amit cselekedni készül, az semmiképpen sem lesz csöndes. Bár azt is tudta, hogy ebben az alapzajban senkit sem fog érdekelni az ő magánkoncertje. A legtöbb vendég ugyanis továbbra sem hagyta el az előcsarnokot, viszont az, akit keresett, nem bukkant fel újra a tömegben. Így kénytelen volt drasztikusabb módszerekhez folyamodni.

Céltudatosan állt meg a déli lakótorony emeleti ablaka alatt, amelyből halványan világlott ki a gyertyaláng fénye. Óvatosan lecsúsztatta válláról a lantot, próbaképpen megpengette a húrokat.

Tökéletes. A tündelant énekelt az ujjai alatt, a dalnok legkisebb rezdülésére is reagált. Kökörcsin elégedett mosolyra húzta száját.

– Ó, Vereena – kezdte, miközben gondosan a fejére húzta az esetleges kíváncsi tekintetek elől csuklyáját. – A szépséged megihletett, s most engedd meg, hogy csodálattal adózzam szemeid...

Egészen érdekes hangokat sodort a költő fülébe a hideg szél. Elkerekedett szemekkel bámulta az ablakot, amiből egyszerre csak kirepült valami, és a fején landolt. Egy női selyemblúz. Kökörcsin értetlensége nőttön-nőtt, ahogyan a puha anyagot morzsolgatta ujjai alatt, mire egy vaskos férfihang kiordított az éjszakába: – Takaroggyá' innen, hülye kakas! Rossz ablak!

Éles női kacaj keveredett a durva röhögésbe, Kökörcsin megrázkódott.

– És mégis melyik ablak lenne a jó? – kiabált fel reménytelin.

– Aszontam, kotródjál, vagy agyonváglak! – Busa fej kandikált ki a párkány felett, villogó szempár bámult a költőre. – Mi a francot akarsz tőlem vagy a nőmtől, he?

– Hol van Vereena?

– Hogy ki?!

– Vereena, a...

– Az északi toronyban van! – csilingelte a női hang. – Berty, gyere vissza, megfázol az ablakban...

A busa fel eltűnt, Kökörcsin megszeppenve szorongatta a blúzt a kezében.

– És a blúz...? – kezdte, de erre csak egy fatalpú papucs érkezett válaszul. Kökörcsin eliszkolt, nem várva meg, hogy a házigazda a széket hajítsa utána.

További tíz perc sötétben való botorkálás után átért a megfelelő ablak alá, bár kissé szkeptikusabban méregette a kőpárkányt.

– Most már mindegy – motyogta csak úgy magának, de aztán hirtelen elhallgatott.

Hárfa lágy trilláit vélte kihallani a körülötte süvöltő szélből, aminek forrása nyilvánvalóan a kinézett ablak mögül szólt. Halk ének kapcsolódott a dallamhoz, olyan halk, hogy a szövegét nem is értette; de megérett benne a bizonyosság, hogy Vereena hangját hallja.

Néma, áhítatos csendben fülelt, el-elcsípve a lány hangjának szárnyalását, a hárfa lassú, mélabús melódiáját.

A dal elhallgatott. Kökörcsin mély levegőt vett, és maga is andalító dalba fogott tiszta tenorján.

A sápasztó Holdfény ragyog le reád;
Vagy az csak glóriád?
Udvara körül gomoly felleg-virág
Vagy az csak glóriád?

Fogynak a szavak, mint a víz
Az utolsó vándor kulacsában
Szikra-parazsat szít
A fájdalom, lelkem mocsarában

S te marasztalsz benne, szüntelen.

A visszhang is elhalt, az éjszaka mozdulatlanná fagyott. Kökörcsin még soha életében nem érzett ilyen vérfagyasztó bizonytalanságot, mint akkor, az ablak alatt állva, lanttal izzadó kezében.

Aztán felbúgott a válasz. Csendes volt, akár a szemerkélő eső, ám a hangok olyan tisztán is potyogtak belőle.

Az éjjel leple borul reád;
Vagy az csak glóriád?
De felismerem az éj hangját;
Az is csak glóriád.

Szép lelkednek folyondár szavai
A lelkemre fonódnak;
Tőlük, én már érzem, nyugtom nincs
Sosem leszek szabad.

S te marasztalsz engem, szüntelen.

Kökörcsin szorítása engedett a lantján valamelyest, halkan felnevetett. Ha valaki arra járt volna, és meglátta volna a költőt, azt hihették, hogy elment az esze; egy lanttal a kezében ácsorgott az éjszaka kellős közepén, ellágyult tekintettel bámulva egy feketén ásító ablakot.

– Vereena! – kiáltott fel bátran. Sunyin elvigyorodott, ahogyan Vereena feje kibukkant a párkány felett, hosszú sötét haja hullámzott a szélben.

– Én vagyok az, igen – jött a csöndes felelet. – Ha valóban nekem énekeltél, akkor azt illendő megköszönnöm. Köszönöm, Kökörcsin mester.

– Mégis kinek másnak?

– Azt hallottam, megcsókoltad a nővéremet a délután. – Vereena elnézett Kökörcsin sötét köpenye mellett. – Ha neki szántad, ő egy szobával odébb alszik.

Kökörcsin kínosan feszengve csípőre vágta a kezét, miután a hátára erősítette a lantját.

– Gondolom, felesleges tagadnom – mondta végül a költő legyőzötten.

– A legszívesebben hozzád vágnám a hárfámat, de sajnálnám ezt a szép hangszert.

Ugyan a trubadúrt kirázta a hideg az első kijelentéstől – már többször hajigálták meg ezzel-azzal, mint amennyiszer magának is be merte ismerni –, de aztán a szomorkás hangnem nem csengett fenyegetően. Ezt annak tudta be, hogy a lány valószínűleg nem haragszik rá, amely kegyet nem sokan gyakorolták még rajta.

– A hangja is meseszép – próbálta oldani a feszültséget. – Drága hárfa lehetett. Nem éri meg rajtam széttörni, hidd el nekem. Többe kerülhet, mint mindent egybevetve, ami most éppen nálam van. Igazából...

– Nem vagyok mérges, Kökörcsin, nem kell kibékítened. – Vereena kiült a párkányra, hálóingjének hosszú anyaga kilógott az ablakon. – Hallottam már rólad. Tudom, miféle vagy. Nem is nagyon vártam tőled többet.

Valahogy Kökörcsinnek még sosem fájt ennyire, ha a hölgyek szembesítették a rajtakapással. Most, ahogyan a lányt nézte, úgy érezte, megszakad a szíve.

– Ez a dal tényleg neked szólt – mondta a költő. Vereena lehajtotta a fejét. – Nem Esthelnek. Sokat szeretek. Sokról, de kevésnek énekelek. Ezt is hallottad rólam?

Vereena nem válaszolt, a csillagtalan égre emelte tekintetét; és csak akkor nézett vissza, amikor Kökörcsin léptei elhaltak a távolban.

***

– Kökörcsin, ha nem maradsz veszteg, lekötözlek.

Geralt szeme úgy világított a sötétben, mint valami apró máglya, aminek fénye kifejezetten égette Kökörcsin arcát. Még a köpenye a kezében volt, habár lantját már sikerült csöndesen a fal mellé állítania.

– Te szentséges ég, Geralt, a frászt hozod rám. Nem kéne aludnod?

– Ugyanezt kérdezhetném tőled is. Már megint milyen hülyeségbe keverted magad?

Kökörcsin úgy felfújta az arcát, hogy még sötétben is kiválóan látta volna akármilyen földi halandó, nem csak a vajákszem.

– Mi ez a számonkérő hangsúly? Hát kérdeztem én valaha tőled ilyesmit?

– Tudod, hogy csak azért kérdezem, hogy mikor vegyem fel a szegecses kesztyűmet.

– Mégis mi köze van ennek az egészne...? Óóó, már értem. Geralt, téged szentté kéne avatni.

– Ahhoz hinnem kéne valamiben magamon kívül is.

– Hmm, jogos érv. De valamivel meghálálom. Mondjuk, hozok egy palack bort ide estére. Csak kettőnknek.

– Úgy érted, lopsz egy palack bort.

– Természetesen így értettem.

– Nos? Merre jártál? Lantot is vittél.

– Azt hittem, aludtál!

– Melletted nem lehet nyugodtan aludni.

– Eddig soha, egyetlen egyszer sem panaszkodtál!

– Kökörcsin, leejtetted a köpenycsatod. Kétszer is. Nekimentél az ajtófélfának, belerúgtál az ágyamba, és nyikorgott alattad a padló. Már csak akkor nem vettem volna észre az általad diszkrétnek hitt osonásodat, ha süket lennék. Nem vagyok az, ha esetleg kétségeid vannak ezt illetően.

Kökörcsin zavartan megvakarta a tarkóját, majd végül ledobta magát a saját ágyára. Örömmel jegyezte meg, hogy valóban kiváló fekhelyeket készítettek elő számukra.

– Hadd találgassak – szólalt meg Geralt a sötétben, miután barátja befejezte a fészkelődést. – Az angyali jelenésednek énekeltél, mi?

– Ha a kedvesség virágot hajtana, Geralt, te egy akkora sivatag lennél... – Geralt nevetett, Kökörcsin savanyú pofát vágott. – De valóban, neki énekeltem.

– És mi a helyzet azzal az Esthellel?

– Mi lenne? Semmi.

– És ezt Esthel is tudja?

– Majd megtudja...

– Javíthatatlan vagy, Kökörcsin.

– Ahogy te is. Nem véletlenül vagyunk barátok. Két javíthatatlan csődtömeg.

– Hm. Amúgy sem hiszek a véletlenekben.

Sziasztok!

Újabb fejezet. Tudom, nem sokan olvassák, és tudom, nem nagyon történik benne semmi, de annyira a szívemhez nőtt ez a sztori, hogy képtelen vagyok megállni, hogy ne tegyem föl ide. Egyszerűen imádom írni.

A béna versbetétek továbbra is az enyémek.

Aki ismeri a Vaják könyveket/játékokat, annak esetleg ismerős lehet a fejlécen szereplő női alak rajza; Anarietta! Hát, most az arcát Vereenáéhoz társítottam, remélem, Toussaint nem fog háborút indítani miatta.