Különös jelenés sétált be a templom ajtaján; ez az éteri, már-már nem is evilági nő meghökkentően gunyoros mosolyra húzta a száját, ahogyan a teremben szanaszét heverő testekre pillantott vakító, világoskék szemével. Mosolya torz vigyorba szaladt, ahogyan meglátta a vajákot, akinek még öntudatlanul is erőlködve, görcsösen jártak az ujjai a padlón. Aztán meglátta a másik vajákot, a dopplert, a függönybe kapaszkodva; ránézve a mosolya csalódott grimaszba fordult.

Ledobta hatalmas, súlyos köpenyét, amely elképesztően drága selyemből készült; a hideg gyöngyök kristályként villogtak hosszú fehér ruháján, platinaszőke haján táncot járt a napsugár. Kinyújtotta fehér kezét, a vajákhoz hajolt, és hosszas töprengés után letépte a farkasfejes medaliont viselője nyakából. Geralt megrándult, mintha tiltakozni akarna, de a varázslónő tudta, hogy a férfi nem mutathatja be legendás kardforgató képességét. Geraltnak esélye sem volt a mágiájával szemben.

A nő folytatta nyugodt sétáját. Vereena teste a költő mellett hevert, gyönyörű ruhájára porszemek tapadtak a földről. A király és az őr valamivel hátrébb feküdt, a pap az oltár mögé zuhant. Mintha mindannyian halottak lettek volna.

A nő egy darabig kellemes kimértséggel nézelődött, megcsodálta az ablakok színes üvegeit, a falakon csillogó mozaikképeket. Aztán, mindenféle sietség nélkül megfordult, hogy szembenézzen azzal a valakivel, aki már percek óta figyelte őt a bejáratból.

– Mirabelle, micsoda meglepetés, hogy találkozunk, drágám – szólította meg az ajtóban álló sziluettet. – Nem jössz beljebb? Ne ácsorogj ott kint.

– Nem hiszem el, hogy te vagy az – csendült fel Abby hangja, most már pár lépéssel közelebbről. – Nem akarom elhinni. Ez lehetetlen.

– Szeretek a lehetetlennel kacérkodni – vonta meg a vállát könnyedén a nő, közelebb lépve Abbyhez. – De a varázslónőknek egyébként is ez a hivatásuk. Kérlek, Mirabelle, hadd nézzelek meg közelebbről! – Abby kivágott felsőrészére, a nyakában lógó csodálatos medálra, a hosszú, ravasz fonatokba rendezett hajára és karcsú alakját hangsúlyozó ruhájára esett a tekintete. Elismerően biccentett. – Micsoda csinos vadmacska lett belőled. Akár büszke is lehetnék rád, ha nem buktad volna el a feladatot, amit rád bíztam.

– Meghaltál, Ylleia mester – közölte Abby határozottan. – Meghaltál, nem kéne itt lenned, nem lehetsz itt. A küldetésed hosszú-hosszú évek óta semmis.

– De a kiképzésed folytatódott! El kellett volna végezned, amiért anno elküldtelek.

– Nem vagyok a bábod többé. Varázslónő vagyok, nem növendék.

– Ugyan, kérlek! – nevetett fel csilingelve az az Ylleia Pekkala, aki egykori, halottnak hitt mestere volt, és egy cseppet sem tűnt úgy, hogy halott lenne. – Fiatal vagy és szép; egy varázslónő ismérvei. De hol a varázslónő legfőbb erénye, a tapasztalat?

– És te hol voltál tizenegy évig? – kérdezte Abby, megemelve fűzöld ruhájának lenge szoknyáját. – A halálodon? Sírgödörben?

– Palotában – közölte szűkszavúan Ylleia, fehér kristályfülbevalójával játszva. – Életben. Nem érek rá a mesedélutánra. Ne akadályozz.

Abby kezében arany sugár lángja villant. – Kár, mert éppen azt terveztem. Nem nyúlhatsz Vereenához.

– Nem terveztem semmit vele, drágám – tárta szét a kezét rosszul eljátszott ártatlansággal. – Mire ideértem, már mindenki aludt.

– Na persze. Érzem a mágiádat, mindenhol. Nem árthatsz Vereenának, mert különben...

Ylleia ismét kitárta két karját, ám most már sűrű füst kanyargott elő az ujjai közül. – Különben? Nos, kár, hogy még Emerickel sem tudtad annak idején felvenni a versenyt; mert én alig egy órája végeztem vele.

Abby megtántorodott. – Micsoda?

– Miért vagy meglepve? Aki tudomást szerez a létezésemről, és nem hajlandó együttműködni, az meghal.

– Ha ekkora a hatalmad, minek kell neked egy meggyógyított átkozott? – kérdezte Abby, Vereenára mutatva. Igyekezett nem sírni, ahogyan a mozdulatlanul heverő barátnőjére pillantott. Pekkala hidegen mosolygott.

– Hogy még több hatalmam legyen, ilyen egyszerű. És Vereena... hogy is mondjam, még nem gyógyult meg teljesen. Rá lehet segíteni az állapotára, higgy nekem.

– Hogy érted ezt?

– Nem neked fogok erről beszámolni. A mai ördögi tervek megosztása ezennel véget ért.

Ylleia olyan hirtelen váltott át a beszédről az igék szórására, hogy Abbynek alig maradt ideje elugrania a felé száguldó, kétségkívül halálos fehér sugár elől.

Fényes párbaj vette kezdetét, amelyben csak úgy röpködtek az izzó átkok és a káromkodások. Pergett a vakolat, rengett az egész épület, a padok felrepültek és szilánkosra törtek a falakon. A földön heverőknek azonban a szeme se rebbent. Ylleia mágiája szoros satuba fogta testüket és lelküket, amely satu még az ádáz harc alatt sem gyengült.

Abby vadul szórta az újabb és újabb mágikus csapásokat, egy róka fürgeségével térve ki az őt ért támadások és amnéziát előidéző átkok elől, amelyeket mestere olyan bőkezűen szórt rá. Ylleia azonban egy helyben állt, fagyos elégtétellel nyugtázva az akrobatikus ugrásokat és piruetteket elvégző lány egyre fáradtabb lihegését. Ylleia mágikus fala szinte törhetetlen volt.

– Add fel, Mirabelle! – kiáltotta tisztán és csengőn Ylleia, kitárt karokkal, haja lobogott a mágia szelében. – Mert ha nem teszed... Valaki megfizeti az árát!

Egy portál villant fel az oltár mögötti homályban. Ylleia belenyúlt, majd kirántott belőle egy fekete kesztyűbe bújtatott kezet, amelyet egy fekete-fehérbe öltöztetett varázslónő teste követett. A varázslónő úgy ordibált, mint akinek elment az esze. Dimeritium bilincs volt a csuklóján.

– Ez itt Vengerbergi Yennefer, aki ide akart rohanni hozzátok, hogy segítsen, már megint, pont mint négy évvel ezelőtt – magyarázta Ylleia a falnak támaszkodó, erősen ziháló Abbynek. – Add fel, Abby, és megkímélem a varázslónőt, aki megmentette az életed. Az adósa vagy, ugye tudod?

Abby fogcsikorgatva nézett szembe egykori tanítójával, majd Yeneferre vándorolt a pillantása. A nő láthatóan rettenetes kínokat élt át.

– Úgysem ölöd őt meg. A többieket is elkábítottad – vágta rá az egykori tanítvány, magabiztosabban, mint ahogyan valójában érezte magát.

– A többiek alszanak, valóban. Ekkora tömegmészárlást nehezen tudnék kimagyarázni; a kedves barátaid semmire nem fognak emlékezni. De egy Vengerbergi Yenneferrel – búgta Pekkala, ahogyan a bilincs fájdalmas szorításában rugdalózó nőre pillantott – történhetnek megmagyarázhatatlan mágikus balesetek.

– Te... Rohadék! – köpött ki Yennefer egyenesen Ylleia lába elé. – Csak úgy tudtál ártalmatlanítani, hogy hátulról, csöndben dimeritiumot vertél rám! Milyen... hatalmas nő vagy te, Pekkala!

– Ne sértegess, mert még a harisnyádat is dimeritiumból készítem el neked – jött Ylleia nyugodt felelete. – Szóval, Abby? Mit szólsz? Itt és most megölöm Yennefert és téged is, ha ellenállsz; vagy hagyod, hogy Vereena hozzámenjen Dariushoz és boldog házaséletet éljen, elengedem a többieket és titeket is, egy kis memóriazavarral. Igazán nem nagy áldozat ez egy ilyen kedvező árért, amit kínálok. Lásd be, hogy lehetetlen helyzetben vagy.

– Egy baj van az ajánlatoddal; Vereena nem élne nyugodt házaséletet azzal a dopplerrel a földön, mert te nyilvánvalóan magadnak akarod őt. Talán azért erőlteted ennyire a házasságot, hogy aztán a doppler teljesen legális módon elvigye hozzád a lányt, és soha többé senki ne keressen téged meg az átkozottat? Te is tudod, ha elviszed, és híre megy, hogy hiszel Vereena átkozott vérében, se téged, se őt nem hagynának nyugton. – Ylleia kifejezéstelen tekintettel mosolyodott el, amitől Abbyt kirázta a hideg. – És mi? Velünk mi lesz? Geralt és a barátai nem elmélkednek majd egy memóriazavaron, de te nem vállalhatsz akkora kockázatot, hogy két varázslónőt is alávess ennek. Nem lehetsz ennyire őrült.

– Abby, te szerencsétlen, persze, hogy nem őrült! – nyögte Yennefer, kifulladva elterülve a földön. Izzadság folyt a krétafehér homlokán, ibolyaszín szeme is egyre egészségtelenebb fényben csillogott. – Engem is csak ezért hozott ide... Megöl mindkettőnket...

– Ahogy elnézem, Yenna elintézi nekünk magát is. Ha nem muszáj, ne fáraszd ki magad, drágám.

– Inkább az életedet hívhatnád drágának, mert ezért mocskosul meg fogsz fizetni! – köpött ki egy újabb istenes adaggal Yennefer. Ylleia csak nevetett, a jókedv minden éle nélkül.

– Ki fizetné meg a véred árát, Yenna? – Ylleia meglóbálta a kezében Geralt farkasfejes medalionját, mire Yennefer az ábécé összes betűjén végigment azzal a csokor káromkodással, amit útnak eresztett. – A kis vajákod nyilván nem. Visszaadom majd neki a medált, és ki tudja, mit adok még neki. Hallottam ám rólatok, de nehogy azt hidd, hogy nekem, Ylleia Pekkalának ellent tudna állni Rívia Farkasa...

– Eressz el és párbajozzunk! – üvöltötte Yennefer, úgy rázva a bilincseit, mint holmi kolompot. – Ha én győzök...

Ylleia éppen pontosan a bordái közé rúgott. Yennefer lélegzete elakadt, sípolva vette a levegőt. Könny folyt a szeméből.

Abbyben ekkor szakadt el az a bizonyos gát.

Felszívta magát. Gyűlt benne az erő és elhatározás, ahogyan a szenvedő Yennefert és a földön groteszk játékbabaként heverő barátait nézte; olyan erők ébredtek fel benne, amelyektől eddig félt, amiket eddig tartogatott. Jéghideg szél zúgott, csapkodta a függönyöket, a ruhákat. Abby hátravetette a fejét, karját kitárta; zöld füst kavargott az ujjai körül. Ylleia először csak nevetett, de amikor a Yennefer lábait és karját szorosan összefogó dimeritium bilincsek hangos kattanással leoldottak, Pekkala nevetése a torkára forrt.

Már nem tudott semmiféle védőpajzsot felhúzni, esélye sem volt rá. Abby zölden lángolt, akár az északi fény, és amikor a mágia egy rekedt kiáltással kirobbant belőle, az még a legyengült Yennefert is elsöpörte. Bár a feketehajú varázslónőnek még futotta annyira az erejéből és a lélekjelenlétéből, hogy lila mágia terüljön rá a földön heverő öntudatlanokra, akik feje felett a csatározás zajlott.

Pekkalát egyenesen mellkason találta Abby zöld villáma, amely a felhőből csapott ki. A nő hanyattesett, kiáltásra nyitotta a száját, de egyetlen hang, annyi sem hagyta el azt. Egy darabig a levegőben repült, aztán súlyosan becsapódott.

Ylleia Pekkala a hideg márványlapokon feküdt, égett szélű sebbel a mellkasán, tágra nyílt szemével kémlelve a végtelen horizontot. A zöld mágiafelhő lassan elapadt körülötte, felfedve színtelen arcát.

Yennefer a súlya alatt összetört szék alól támolygott elő, köhögve és a fájó csuklóját dörzsölve, Abby zihálva támaszkodott a falnak. Csak bámulta egykori mesterét a földön, majd a saját kezére nézett, és, mint aki mély álomból ébred, tenyerét a szívére szorította.

– Mit tettem – lehelte. Yennefer átbotladozott a szétforgácsolt maradványok között. Abby mellett megállt, kezét a vállára tette.

– Amit kellett – mondta csendesen. – Igen, Abby. Azt, amit kellett.

Abby ismét a kezére bámult. – Nincs mágiám – lihegte zavarodottan. – Yennefer kisasszony... Üres vagyok. Semmit nem érzek...

– Nyugodj meg. – Yennefer csitítani próbálta a minden ízében reszkető lányt, aki szinte magánkívül kiabálta ugyanazt, újra és újra:

– Semmit sem érzek... Yennefer... Semmit... A mágiám!