Erwir babszemnyi királysága az ünnep csicsája mögé rejtette szegény arcát.

Az aprócska város szíve vadul dübörgött az ünnepségek fanfárjainak ütemére, a zászlók átrepültek az ég kék szalagja felett. A díszek alatt fuldokló házak ablakaiból kíváncsi fejek hajoltak az utcák fölé, amelyeken színes sorokban kígyóztak az urak és úrnők. Rég nem hallott, vagy éppen újonnan költött dalokat harsogtak hamis próbálkozások gyanánt, a levegő vibrált az élettől. Ügyetlen és szórványos taps kísérte a dalnokok meghajlását, az újabb és újabb vendégek érkezését. Csak úgy röpködtek a trágár megjegyzések és az ezeket jutalmazó harsány nevetések. A királyi palota düledező tornyában veszettül kongatták a harangokat, mintegy túlbimmbammolva a kakofóniát.

Kökörcsin kalapjának tolla megremegett a feltámadó szélben, a víz felől áradó bűzbe most drága parfümök illata keveredett.

– Micsoda vigasság ez, Geralt! – Kellemes tenorja úgy áradt, akár árapálykor a tenger, lelkes arcán széles vigyor szaladt szét. – Micsoda pompa, mennyi ember! Lesz közönségem bőven! Legalább egy évig elélünk a pénzből, amit itt ma összekeresek...

Keszeg egykedvűen pakolgatta frissen patkolt patáit a városkapu felé vezető úton, a szél csörögve görgette a város felől a szemetet. Geralt ajka mosolyra húzódott, de sárga szemében az öröm leghalványabb szikrája sem ragyogott.

– Ki kell ábrándítsalak, Kökörcsin. Erwir szegényebb, mint mi vagyunk, kivéve azokat, akik uralják. Azok meg úgy ülnek az aranyukon, mint a hímestojáson. Kötve hiszem, hogy itt nekünk csurranna-cseppenne bármi is.

– Ríviai Geralt, a pozitivitás lovas szobra nyargal most Erwir retkes utcáin; figyelmezzetek, drága nép, ünneplő tömegek! Hintsétek virággal útját! – Kökörcsin színpadiasan a homlokára emelte kezét, kék szeme csillogott a visszafojtott nevetéstől. – Jaj, Geralt, amennyit utaztunk mi már együtt, megtanulhattad volna, hogy nekünk mindig csurran-cseppen valami. Vagy azért, mert hangom varázsa sajtolja ki belőlük a pénzt, vagy azért, mert valami szörny megette a fél falut, te pedig elbűvölő mosollyal hajítottad a városháza udvarára a vértől csöpögő szörnyfejeket. Így vagy úgy, de szükség van ránk. Kultúra vagy vér, drága barátom. Az kell a népnek.

Geralt megigazgatta hátán a kard szíját, és megpaskolta Keszeg nyakát.

– Legyen igazad, Kökörcsin. Mert ha nem, kénytelenek leszünk a tengerparton aludni, és várni, hogy a sirályok a fejünkre szarjanak takarónak.

Kökörcsin hunyorogva kémlelte a városkapu böhöm fagerendáit és az előtte strázsáló őr viharvert páncélját.

– Ne légy borúlátó! Minket itt várnak. A királyi palotában fogunk aludni, mert maga a király hívott meg engem, az istenért!

– De nem fizet.

A trubadúr megvakarta a szeme sarkát, és megvonta rikító kabátba bújtatott vállát.

– Lesz mit ennünk, királyi ágyban alszunk, királylányokkal sergünk-forgunk. Rosszabb feltételekbe is beleegyeztünk már. És, mint már említettem volt, a közönség el lesz alélva tőle, hogy a világhíres poéta éppen az ő szaros városukat tisztelte meg fényes jelenlétével.

Geralt barátjára nézett, és eltakarta kezével a szemét.

– Hát, hogy fényes, az egész biztos. Könnyezik az ember szeme, ha erre a rikkancs ingedre néz.

– Még jó, hogy nem vagy ember, és semmi szükséged arra, hogy fényes jelenlétemtől a szemedet takargasd – jegyezte meg, cinkosan kacsintva mondókájához.

Közben a kapuhoz értek, ahol a strázsa leeresztette előttük a kezében tartott görbe lándzsát, elzárva a kaput. Geralt felvonta a szemöldökét.

– Á,á, nagyurak – röfögte a disznóképű őr a szívélyes mosolyt undorítóan mímelő vigyorával –, ide csak meghívóval lehet bejönni; Naccsádnak van ilyesmije? – Végigmérte a vaják foszlott köpenyét és poros kabátját, illetve a trubadúr ápolt külsejét. Láthatóan gondolkodóba ejtette a látvány kettőssége.

– Van meghívónk, de ilyesmire nincs szükség. – Kökörcsin úgy felfújta magát, akár egy kifejlett páva engedi le farktollait. Kihúzta magát dagadt lovának nyergében, kezével elutasítóan legyintett. – Kökörcsin vagyok. A legnagyszerűbb vendég kicsiny királyságodban.

Az őr üres tekintettel bámulta a költőt. Geralt nem is rejtette véka alá gonosz vigyorát, ami még inkább felbőszítette Kökörcsint.

– Julian Alfred Pankratz de Lettenhove a nevem, de neked csak, drága strázsamesterem, Kökörcsin, a híres trubadúr. Királyok és királynék térden állva könyörögnek az előadásaimért, elhagyott fiatal lányok könnyeiben fürdöm. Olyan balladák szerzője vagyok, mint a...

– Kökörcsin, csak add oda a meghívót – vágott közbe Geralt, aki tudta, ha hagyja a költőt kibontakozni, még napszálltakor is a kapunál fognak állni. Kökörcsin bosszúsan morogva a köpenyének zsebébe nyúlt, és vehemens lendülettel előrántotta a papírokat, azzal a becsmérlő tekintettel méregetve az őrt, amelyik biztos benne, hogy a szerencsétlen félnótás még csak olvasni sem tud. Bár Geralt igazat adott a pillantásnak: az őr nyilvánvalóan csak a pecsét mintáját próbálta vaksi szemével beazonosítani. Miután ez sikerült neki, a kapu gyászosan nyikorogva kitárult előttük, láttatva a nyüzsgő palotaudvart.

– Látod, ezért nincsenek nagy elvárásaim a hellyel kapcsolatban – mondta Geralt, fapofával nézegetve a színes standokat és a vásári mulatságokat idéző zenekarokat. – Még azt sem tudják, ki vagy.

Kökörcsin fintorogva nógatta meg lovát a bűzben, de azért a jókedvét még nem vesztette el teljesen, mert harsogva felnevetett.

– Ez egyszerre volt bók és ócsárlás? Geralt, te fejlődőképes vagy. Sőt, mondhatni...

– Már sokan dicsérték a szóvirágaimat, Kökörcsin. Lásd be, hogy te fejlődtél mellettem.

Kökörcsin nevetése messzire hullámzott a népek közt. Elképedve követték tekintetükkel a furcsa párost, akik meg sem álltak a királyi palota ajtajáig.

***

– Húzd ki magad, a fene vigyen el!

Az öreg király megrántotta legfiatalabb lányának hosszú, kristállyal és gyöngydísszel ékes palástját, mire Vereena hangtalanul kiegyenesedett. A lány ajka sírós grimaszra görbült, de egyébbel nem mutatta ellenkezését.

Erwir királya egy puhos vénember volt aranyba és nyalkaságba öltöztetve, borostás, ápolatlan arcában kutató, örökké hideg szemek ültek. Nem volt különösebben jóindulatúnak mondható, bár arra kényesen ügyelt, hogy a látszat mindig mindenhol előkelő legyen a környezetében. Így történt, hogy a királyi palota márványcsarnokaiban aranykeretbe foglalták a nem túl nagymúltú, kapzsi ősök arcképét, míg a palotától és a gazdagabb kerülettől pár saroknyira az emberek kunyhókban és szúette viskókban tengették szerencsétlen életüket.

A lakomák és ünnepségek a király szívügyei voltak. Minden második héten óriási dínomdánomot rendezett a tehetősebb réteg pökhendi családjainak, ám ez a nap ennél különlegesebb volt. Legidősebb lányának esküvőjére került sor, aki a szomszédos király legidősebb fiának fogadott – az első szerető megjelenéséig tartó – örök hűséget.

Nem lehetett azt mondani, hogy a legidősebb erwiri királylány nem volt gyönyörű. Szerencsére édesanyja tulajdonságait örökölte, már ami a külsőségeket illeti, mert belsőleg éppen olyan kicsinyes és önző volt, mint az apja. Eddrick, amilyen vehemens szeretettel szerette három idősebb lányát, olyan megvetéssel kezelte a legfiatalabbikat.

– Hányszor mondjam már neked, hogy viselkedj illendően! – szúrta oda halkan Eddrick, de úgy, hogy csak Vereena hallja. – Hátha ebben az ünnepi forgatagban valamelyik gazdag vendégünknek megtetszenél annyira, hogy még azt is hajlandó legyen elnézni neked, hogy te vagy a negyedik!

A lány hófehérre púderezett arcára mélyvörös pír szökött, keskeny ajkát összeharapta. De továbbra sem szólt, csak törékeny kezét öklömnyi medáljához emelte.

– Hallottad, amit mondtam? – sziszegte a király. Vereena alig láthatóan meghajtotta fejét.

– Igen, atyám. Illendően viselkedek.

Eddrick arcán megenyhültek a ráncok, amikor bólintott.

– Nagyon helyes. – Kopaszodó homlokához kapott, elkent rajta egy izzadságcseppet. – Most magadra hagylak. Tudod, hol a helyed.

– Tudom, atyám.

Eddrick nagy léptekkel az előcsarnok ajtajához lépett, de előtte még gyorsan körbejáratta tekintetét a hallon, a díszeken, a zenekar számára kijelölt, egyelőre még üres placcon és a királyi udvartartáson. Miután mindenkit kellően csinosnak ítélt, intett az ajtóban álló két őrnek, akik unott arccal tárták szélesre az ajtót.

Tarka társaság özönlött be a napfényről, beszélgetés moraja töltötte meg a termet. Sorra hajoltak meg az urak és úrnők, a bemutatkozások zajos forgatagában a zenészek hangolni kezdtek.

Eddrick lányai a csarnok közepén álltak, anyjukkal karöltve. Vylia gyönyörű, a végletekig jóságos asszony volt, aki ugyan megvetette férjét, de imádta lányait. Az öt nő, azaz az édesanya és a négy lánya úgy festettek ott, akár a cserépből kinövő gyenge liliomok, karcsún hajladozva, lágy mosollyal ajkukon. Elina, a nemsokára férjes asszony állt anyja mellett, mögötte két, szerényebben felöltöztetett testvére, Esthel és Leara feszítettek büszkén.

Vereena kötelességtudóan mögéjük helyezkedett, és várta, hogy a négy dáma, gardedámjai felvegyék mellette pozíciójukat, és kiterítsék fölötte a vittát.

Elkezdődhetett a fogadás.

Sziasztok!

Hosszú kihagyás után, de ismételten jelentkezem, ezúttal egy Vaják fanfiction-nel.

Már régóta szerettem volna ebben a fandomban is aktívan írni, de a sorozat adta meg a kezdőlökést.

Nekem Jaskier örökké Kökörcsin marad, édesmindegy, a sorozatban éppen minek nevezik... Remélem, ez senkinek sem zavaró.

Ezen felül imádom Kökörcsin és Geralt könyvbéli dinamikáját; az ő barátságuk az egyik legnagyobb a fantasy történelmében, ezért nem igazán akartam ezt a sorozat kedvéért itt lerombolni. Tudom, ott egészen máshogy ábrázolják őket, de nekem a könyves élmény sokkal nagyobb befolyásoló tényező, mint a sorozatbeli.

Remélem, egyelőre tetszik a történet; igyekszek ebben az őrült időszakban minél többet írni. Remélhetőleg sikerül is!