Ha találnék embert, ki mindent megért,

Kutatás nélkül, hallgatva

Hazugság nélkül nem vallatva,

Nem kérdezve, mit és miért.

Mint fehér abroszt göngyölíteném fel,

Szívemet, lelkemet egyaránt,

A szennyét és az aranyát

S ő csak értene értelemmel.

S ha a szívemet kifosztottam,

Mindent odaadtam majd,

Nem éreznék bánatot, bajt,

Úgy érezném, meggazdagodtam.

Givot Zeid, 1942. VIII. 14.