Kedves Exupéry!
Mivel úgy van vége "A kis herceg" című könyvednek, ha találkozunk Vele, azt írjuk meg neked, kötelességemnek tartom, hogy az idei nyaramról beszámoljak.

Igaz, hogy nem Afrikában találkoztam a kis herceggel, s ez alkalommal nem ő látogatta meg a mi bolygónkat, de azért mégis csak összetalálkoztunk.
Az egész úgy kezdődött, hogy mivel szüleim dolgoznak nyáron, el kellett mennem vidékre a nagyszüleimhez. Azért nem ők jöttek, mert nekik állataik vannak, melyeket nem lehet magukra hagyni huzamosabb ideig. Ott vidéken találkoztam egy rókával, aki pont úgy nézett ki, mint ahogy te lerajzoltad a könyvedben. Először nagyon óvatosan közeledtem hozzá, nehogy észre vegyen. De észrevett, és megszólítottam:
- Ne félj, nem akarlak bántani!- nagy csodálkozásomra a róka tüstént válaszolt is rá:
- Már volt dolgom emberekkel. Mind olyan gonoszok, le akarnak lőni és múzeumba vinni. Csak egyet ismertem, a kis herceget, aki jóságos volt. Még meg is szelídített. De te sokkal nagyobb vagy és félelmetesebb és nem tudom, hogy bízhatom-e benned?
- Hisz mondtam már, hogy nem bántalak. Amúgy is, ha egy rókát megölnék, semmi előnyöm nem származna belőle. 
-

Én nem egy róka vagyok a sok közül! Én meg vagyok szelídítve, a kis herceg szelídített meg. Nagyon hiányzik! - sóhajtotta újdonsült barátom.
- Szeretnél vele találkozni? Keressük meg? - kérdeztem.
- Igen, nagyon szeretném látni! De tudod, hogy hol lakik?
- Sajnos csak annyit, hogy a B-612-es kisbolygón, közelebbit nem.
- Nem baj, majd kutatunk a bolygó után, biztos megtaláljuk.
- Bárcsak úgy lenne! Nem gondlom, hogy az olyan egyszerű feladat. 
- Hát akkor kezdjük el minél előbb, mondjuk ma!
- Ma már biztos nem, mert mindjárt vacsora idő és akkor nekem be kell mennem. Viszont szívesen megtudnám, hogyan kerültél ide?
- Hát az nem olyan szép történet. Hallottál már a kis hercegről?
- Persze.
- És azt is tudod, hogy mit mondtam neki a vadászokról, a csütörtökről és a szabadnapomról?
- Igen.
- Tehát, az egy csütörtökön volt, hogy azt hittem, hogy biztonságban vagyok. De nem voltam. Jöttek a vadászok tüzesbotokkal, és az egyik tüzesbot villámlott, aztán egy szürkés, súlyos, ribizli nagyságú és formájú dolog ment a lábamba, ami attól a pillanattól fogva fájt. Még néhány lépést tettem, aztán elbotlottam. Fejem előre bukott és neki ütődött a kemény földnek. Ezután nagyon sokáig nem tudtam felkelni. De végül mégis felébredtem. Egy kistákában voltam, egy óriási csarnokban és sok ember vett körül. Nekem ez nem nagyon tetszett és kiugrottam a kistáskából. Ezt sajnos észrevette az egyik vadász és utánam futott. Én előtte futottam és ide-oda cikáztam a nagycsarnokban, az emberek pedig sikoltoztak. Végre, megtaláltam az ajtót! Kijutottam a szabadba és futottam-futottam a sok óriási gépmadár között. Sokáig futottam és akkor láttam egy csomó óriási dobozt kerekeken, összefűzve. Egyszer már láttam ilyet otthon, Afrikában is és tudtam, hogy sok helyre eljut. Hát felugrottam az utolsó nagy dobozra és sokáig utaztam. Amikor észrevettek, leugrottam és itt, ebben a kertben találtam menedéket. 
- Mióta vagy itt? És jobban van már a lábad?
- A lábam már jobban van és nem is szokott fájni. Amióta megérkeztem, a Hold egyszer telt meg és fogyott el.
- Több, mint egy hónapja vagy itt? 
- Azt ti hónapnak nevezitek? Mert  akkor két nap múlva lesz egy és még egy fél hónapja, hogy ideérkeztem.
- Eszter! Gyere vacsorázni! - szólt a nagymamám.
- Egy pillanat, mindjárt megyek. - feleltem, majd kissé halkabban folytattam a rókának: - Holnap napkelte után két órával tudunk itt találkozni?
- Igen.
- Akkor jó éjszakát! - köszöntem el.
- Neked is! - viszonozta a róka.
Vacsora közben megkérdeztem a nagyszüleimet, hogy tudnak-e valamit a rókáról? 
- Miféle rókáról? - kérdezték válasz helyett.
- Hát itt a kertben van egy, már majdnem másfél hónapja. 
- És nem veszett? - aggódott a nagymamám. 
- Biztos vagyok benne, hogy nem. Nagyon kedves, de én nem lepődtem meg rajta, hiszen majdnem ilyennek képzeltem el. Ő a róka A kis hercegből! 
- Tényleg? És beszélt is? - érdeklődtek.
Erre elmondtam nekik mindent. 
- Te, Eszti, tudod, hogy nem is olyan nehéz a B-612-es kisbolygó után kutatni? - kérdezte papa.
- Ó, komolyan?
- Bizony. Emlékszel Julcsi nénire? Tudod, nem messze lakik a falutól, csak a kis ligeten kell keresztül menni, ott van a farmja. Az ő lánya csillagász és biztosan tud néhány dolgot a B-612-es kisbolygóról. Csak hogy ő városban lakik és nem itt. De nem baj, szerintem nemsokára meglátogatja az anyját, és akkor esetleg megkérdezheted. Persze jó lenne, ha még a te vakációd ideje alatt jönne haza.
- Ó, hát ez nagyszerű!- kiáltottam fel örömömben. Holnap megkérdezhetem Julcsi nénitől, hogy mikor látogatja meg a lánya?
- Persze.
- Köszönöm, köszönöm! Ennél jobbat még álmodni sem tudtam volna - ezzel a boldog gondolattal aludtam el. 
 Másnap korán ébredtem és reggeli után mentem is a rókához. Közöltem vele azokat a fontos információkat, amiket az előző vacsora alatt megtudtam. A róka nagyon megörült neki és elhatároztuk, hogy minél hamarabb indulunk Julcsi nénihez. Csak a fémbetétes túracipőmet találtam, és nagyon bosszankodtam miatta.
 Mikor megérkeztem Julcsi nénihez becsöngettem. 
- Ki az? - kérdezte.
- Kovács Eszter, Gábor bácsi és Anna néni unokája.
- Gyere be!
  Miután bementem elcsodálkozott rajta, hogy mennyit nőttem, mennyit változtam, amióta utoljára látott.
- Hát igen, hogy repül az idő! No, de miért is jöttél? 
- Az ön lánya, ugye csillagász? - érdeklődtem.
- Igen.
- Szabadna tudnom, hogy mikor jön haza? Mert a B-612-es kisbolygóról szeretnék információkat tudni. 
- Jókor jöttél. Éppen tegnap hívott fel, hogy a következő héten jön. De miért érdekel téged a B-612-es kisbolygó?
- Tetszett olvasni Saint-Exupéry A kis herceg című regényét? Ebben van megemlítve ez az égitest: ott lakik a kis herceg.
- Ó, tényleg, most már emlékszem. Őt akarod meglátogatni?
- Igen, csak alig tudok valamit a bolygójáról. 
- De hogy szeretnél feljutni odáig? Nem gondolom, hogy van saját űrhajód.
- Nincs, de valahogy majd csak sikerül. Melyik nap fog megérkezni a lánya?
- Kedden, pont mához egy hétre.
- Köszönöm. Akkor szerdán jövök, mert első nap bizonyára kettesben szeretnének lenni. Jól gondolom?
- Igen.
- Viszontlátásra, Julcsi néni.
- Szervusz, Esztikém.
 Tehát több, mint egy hét múlva folytathatom a kutatást - jegyeztem meg magamban - addig mi tévő legyek? Szerettem volna sietni az információ gyűjtéssel, hogy minél hamarabb eljussunk a bolygóra. 
 Mikor már visszafelé túl jutottunk a ligeten, akkor megláttam egy embert puskával a hátán. Egy gondolat villant át az agyamon - lehet, hogy ő a rókavadász? Sejtésem hamar beigazolódott. 
 A vadásznak nem kellett sok idő, hogy felismerje a rókát, akit mindenáron meg akart szerezni. Köszönni is elfelejtett, mielőtt megszólított:
- Na, ide azzal a rókával! - mordult rám barátságtalanul.
- Jó napot kívánok! A rókát nem adom, mert.... - de a szavamba vágott.
- Csak semmi ellenkezés! Jó napot kívántál, ugye? Akkor lesz jó napom, ha megszerzem a rókát. 
- Akkor sajnos nem lesz jó napja, mert a rókát nem adom. Nem is adhatnám, hisz nem az enyém, de nem is az öné... - ismét nem hallgatott végig. A róka el kezdett futni, a vadász pedig elfordult tőlem és célzott. 
 Jaj, ne - gondoltam - meg kell akadályoznom, hogy lelője a rókát! Belerúgtam a vadász lábába, erre ő felordított, de célomat elértem, mert a rókának sikerült sértetlenül távoznia. Persze mindez sokkal gyorsabban történt, mint ahogy leírom, maximum két pillanat műve volt. 
 A vadász megígérte, hogy mindent visszafizet. Nem is várt vele sokáig, megint célzott, csak most nem a rókára, hanem a lábamra. Ám a fémbetéten nem tudott áthatolni a golyó. Ezt ő is észrevette, mert nem álltam meg (ugyanis már futottam a liget felé). 
  Még egyszer lőtt és sajnos ez alkalommal eltalálta a bokámat, ahol már nem védett a cipő. Előre estem és bevertem a fejemet. Néhány perc múlva felébredtem ájulásomból. Utána feltápászkodtam, és nagy nehezen sikerült elvonszolnom magam a liget széléig, ahol leültem egy kidőlt fa törzsére.
 Nagyon fájt a lábam, de kivettem belőle a golyót. A sebem nem volt olyan mély, mint amennyire gondoltam, de rendesen vérzett. 
  Haza kell mennem - állapítottam meg az órámra nézve - félóra múlva ebédidő lesz. Ilyen lábbal pedig nem is olyan egyszerű hazamenni. 
 Nagy nehezen sikerült megoldanom. Ebéd után elmondtam nagyszüleimnek a délelőtt eseményeit. Nagypapám megvizsgálta a sebemet. Kijelentette, hogy nem tört el a lábam, de két hétig kötözni kell és még sokáig nem szabad megeröltetni. 
 Egész héten azon gondolkoztam, hogy miként lehetne feljutni a kis herceg bolygójára. Azt tudtam, hogy csak rakétával lehet, de hogy én mikor fogok hozzájutni egy rakétához, azt nem tudtam. A rókát is megkérdeztem, de neki se volt ötlete. 
 Szerdán a papám kocsival kivitt Julcsi néni tanyájára. Miután csöngettem a lánya nyitott ajtót. 
- Jó napot! - köszöntem - Kovács Eszter vagyok.
- Szia! Az én nevem Szabó Enikő és nyugodtan tegezz! 
- Köszönöm! Szóval te csillagász vagy, ugye? 
- Igen. Gyere be! Majd mindent elmondok neked a B-612-es kisbolygóról, amit csak tudok.
- De hát honnan...? - meredtem rá értetlenül.
- Anya tegnap mindent elmondott a nála tett látogatásodról.
 Bementünk és elkezdte a beszámolót a kis herceg lakhelyéről: 
- A B-612-es kisbolygót összesen kétszer észlelték: 1909. júniusában és 1954. decemberében, ami azt jelenti, hogy az égitest 55,5 évente kerül Föld közelbe. Nemsokára újra meg lehet figyelni. Hogy fel lehet-e rá menni nem tudom, de ha valaki felmenne, nem is lenne olyan nehéz a leszállás, mert a bolygó felszíne sima. Viszont rólad nem feltételezem, hogy olyan könnyen elirányítanál egy űrhajót. Nem akarsz asztronauta lenni?
- Nem - feleltem- addigra már biztosan feljutok a B-612-es kisbolygóra. 
- És mégis hogyan?
- Most hirtelen lett egy ötletem. Budapesten laksz, ugye?
- Igen.
- Én csak a közelében, de azért a nagyobb híreket én is hallom. Most épül Budapesten egy rakétakilövő állomás. Már majdnem kész. Ha elkészül, akkor azt hogy kell "megünnepelni"? Természetesen úgy, hogy kilövünk egy űrhajót! Biztosan kihirdetik a dátumot és a pontos időt, akkor odamegyünk, az utolsó pillanatban felugrunk a rakétára és már senki sem tud minket megállítani.
- Ó, hogy ez nekem miért nem jutott eszembe!? De egyébként mi történt a lábaddal? - kérdezte. Erre elmondtam neki, hogy mi történt múlt hét kedden.
- Akkor jobbulást! De most térjünk vissza az űrutazásotokhoz. Tudod-e egyáltalán, hogy milyen súlyú egy szkafander? 
- Igen: a viselője nélkül 112 kg. 
- Azt is tudod, hogy mennyi ideig tart felvenni?
- 45 percig.
- Ezek ellenére is el akarsz menni a B-612-es kisbolygóra? Nem zavar, hogy ott szkafanderben kell lenned? 
- Nem zavarna, mert az űrben súlytalanság van. De igazából a bolygón nem is kell felvennem az űrruhát, mert ott is van oxigén a légkörben. 
- Ezt miből gondolod?
- Ott él a kis herceg és a bárány is, akiknek éjjel-nappal kell az oxigén. Aztán még ott van a rózsa is, de neki csak éjjel kell az oxigén, nappal még "termel" is valamennyit.
- Téged tényleg nem lehet visszatartani. Nagyon felkészült vagy a témában és mindent szemelőtt tartasz. Csak azt nem tudom, hogy miért akarsz odamenni? 
- Találkozni a kis herceggel.
- És utána mit fogsz csinálni?
- Beszámolok egy levélben a találkozásról Saint-Exupérynek, mert a könyve végén azt kéri, hogy ha találkozunk a kis herceggel azt írjuk meg neki.
- És mit fogsz neki írni? Ezt, hogy "elmentem a B612-es kisbolygóra, találkoztam a kis herceggel és most itt ülök és írom ezt a levelet"?
- Dehogy! Természetesen leírok neki mindent, onnantól, hogy a rókával találkoztam. Hiszen nélküle, a nagyszüleim nélkül, nélküled és az anyukád nélkül biztosan nem találnám meg a bolygót. Egyébként azt megköszönném neked, ha az éjszakai égbolton  megmutatnád azt az égitestet.
- Jó, akkor ma este megmutatom. Különben szabad szemmel is lehet látni mostanában. Fél 9-kor várlak. El tudsz jönni?
- Igen. Viszont a róka most nem jön, mert ő és fajtársai éjszakai vadászok.
- Tudom - válaszolt Enikő. Ezután megebédeltünk, és pár perc múlva elbúcsúztunk. Miután hazavitt a papám, még vacsora előtt elmondtam mindent a nagyszüleimnek.
   A megbeszélt időpontban papám visszavitt Julcsi nénihez. Mikor elkezdtük az égboltot figyelni, nekem egyből feltűnt, hogy a Göncölszekér közepén ott volt egy fénylő égitest. Szóltam Enikőnek, és ő megdícsért az észrevételemért:
- Éppen az a pont a B-612-es kisbolygó. Ez azért jó nekünk, mert könnyen meg lehet jegyezni, hogy hol van - tájékoztatott. Én pedig csak álmélkodtam és nagyon örültem, hogy ilyen könnyű megjegyezni az égitest helyét. A papámmal hazamentünk, és hamar elaludtam.
  Másnap megnéztem a budapesti rakétakilövés időpontját, és jól megjegyeztem. Azon kívül volt még egy örvendetes hír számomra: a Nemzetközi Űrállomásra küldenek  majd víz- és étkészletet -olvastam. A távvezérlést majd belülről kikapcsolom -gondoltam- a sok élelemnek pedig majd úgy is hasznát veszem. Nagyon elégedett voltam.
  Néhány hét múlva elérkezett a nyaralásom vége, és haza mentem. A lábam már szépen gyógyult, és a rókát is sikerült magammal hoznom, úgyhogy igazán nem volt okom panaszkodni. Még néhány nap, és az űrben leszünk- gondoltam. 
  Ez az idő is elérkezett.  A róka a táskámban volt, és valahol a nagy tömegben álltunk. Mindenki izgatottan várta, hogy fellőjék a rakétát, de nálunk senki sem izgulhatott jobban. Elkezdődött a visszaszámlálás. 10, 9, 8, 7, 6... Utat törtem a tömegben, előrefurakodtam. 5, 4, 3... Megvetettem a lábamat, hogy stabilan álljak.
 2, 1, 0... Felugrottam. A következő századmásodpercben megindult felfelé a rakéta. Lenéztünk, és nagyjából olyan kép tárult a szemünk elé, mintha egy pár tonna dinamitot robbantottak volna fel. A következő pár másodpercben bemásztunk az űrhajóba. Eddig nagyon meg voltak lepődve azok az emberek, akik a rakétát vezérelték volna, mert képtelenek voltak visszatartani a rakétát.  Kikapcsoltuk a távvezérlést. Nagy nehezen rájöttünk, hogy hogy lehet irányítani az űrhajót.
  A B-612-es kisbolygónak két holdja van, a nagyobbikra szálltunk le. Erről az oldalról nézve éppen napkelte volt a bolygón, és láttunk két vulkánt, egy rózsát búra alatt, és egy "bárányos ládát" bárány nélkül. 
 Kimásztunk a rakétából, és néhány úszómozdulattal sikerült átjutnunk a B-612-es kisbolygóra. Az éjszakai felére érkeztünk meg és siettünk a napos oldala felé, hogy minél hamarabb találkozzunk a kis herceggel. Egyszer csak egy bégető bárányt láttunk, és egy vulkánon ülő fiút a naplemente felé fodulva háttal nekünk. A róka (biztos megismerte a szagát) futni kezdett felé. Nekem még mindig fájt egy kicsit a lábam, úgyhogy nem tudtam vele lépést tartani. Mikor elérte a fiút, az felállt és egy pillanatra megláttam az arcát. Kétségtelenül hasonlított arra az arcra, amit te rajzoltál a kis hercegnek, de ő nagyobb volt, mint én, és semmiképpen nem illet rá a "kis" jelző. Lehet, hogy felnőtt a kis herceg? Vagy legalábbis kamasz lett? - kérdeztem magamban, mert abban biztos voltam, hogy teljesen nem nőhetett fel.
 És igen, ő volt az. A (régebben kis, de most már) nagy herceg mire én is odaértem a róka már felvilágosította a történetünkről, mert azt mondta nekem: 
- Köszönöm azt, amit értem és a rókáért tettél.
- Nagyon szívesen - volt a válaszom -, de különben nem voltam teljesen önzetlen. Én is meg akartam ismerkedni veled, és szándékomtól nem is térített el semmi. Az én nevem Kovács Eszter, te meg a kis herceg voltál, ugye? Mert most már megnőttél, a nagy herceg illene rád. 
- Úgy tűnik, hogy mikor találkoztatok a rókával, már akkor is jól ismertél. Ki mesélt neked rólam? 
- Személyesen senki, viszont Antoine de Saint-Exupéry írt rólad egy könyvet.
- És ő, honnan ismer?
- Vele találkoztál Afrikában, ő zuhant le a repülőgépével a sivatagban.
- Persze! Emlékszem, csak a nevét nem mondta el nekem. Ezért nem tudtam egyből, hogy kiről beszélsz. És róla mit tudsz?
- Igazából nem ismerem, de azt írja a könyve végén, hogy ha találkozunk veled, azt írjuk meg neki. Ezért azt gondolom, hogy nagyon szeret téged és hiányzol neki.
- Ó, - kiáltott fel a nagy herceg - milyen kedves! És te megírod neki, hogy találkoztál velem? 
- Igen, feltétlenül. 
- Jó, írj meg neki mindent. Én sajnos nem tudok írni, meg nincs is, aki elvinné a levelemet... De te el tudnád vinni, nem? Tudod mit? Én mondom, hogy mit írj a nevemben, te leírod és elküldöd neki. 
 Jó ötlet volt és íme a levél, ami tőle származik:
 
Kedves Jó Barátom!
 
Nagyon jól esik, hogy gondolsz rám és ne búsúlj, mert én is sokat gondolok rád. A bolygómra épségben visszajutottam, a kígyónak jó mérge volt. Szerencsére a majomkenyérfák nem lepték el a bolygómat a távollétemben, a báránynak elmagyaráztam, hogy csak ezeket egye meg, a rózsámat ne. Azért kellett elmagyaráznom, mert a szájkosárról lefelejtetted a szíjat! Nagy hiba volt tőled, de megbocsátom, mert a bárány megértette és nem eszi meg a rózsámat. Én egészen megnőttem, és ez a lány nem kis hercegnek szólít, mint ahogy te régen, hanem nagy hercegnek. A rókám és Eszter kutattak a bolygóm után. Jól tetted, hogy a könyvedben leírtad a számát is, mert különben soha nem találták volna meg és nem jöttek volna el hozzám. Nagyon örültem nekik, mert a róka régi ismerősöm és annak is örülök, hogy újra embert láthatok, pláne, hogy ilyen kedveset. Én jól vagyok és remélem, hogy te is jól vagy. Szeretnék még találkozni veled, de a rózsámat és a bárányomat nem hagyhatom magára. Nem jönnél el egyszer hozzám a repülőddel?
 
Szeretettel: a nagy herceg
 
Miután a levelet leírtam még akartam neki mondani valamit, de a róka közbeszólt:
- Eszti! Nem maradhatnék itt a nagyherceggel, ha te hazamész? -kérdezte.
- Ezt tőle kérdezd, ne tőlem. Tudod, hogy ő a bolygó tulajdonosa.
- Akkor tőled kérdezem, nagy herceg - fordult most hozzá - Lakhatnék itt a bolygódon? Ígérem, növényevő leszek!
- Jó, jó. De a rózsámat ne edd meg! 
- Igen is! - olyan boldog volt, hogy nem tudott egy helyben maradni, körülfutotta új lakhelyét.
- Hát, - vallottam be az igazat - hiányozni fog. Te is nagyon fogsz hiányozni. Nagyon-nagyon.
- Nekem is nagyon fogsz hiányozni. Exupéry is hiányzik. 
- Majd mindent leírok neki. És elküldöm a leveledet. Csak azt nem tudom, hogy hogy jutok haza. Tudod, itt nincs rakétakilövő állomás. 
- Lehet, hogy neked is itt kell maradnod. Vagy van még elég üzemanyag a tartályban?
- Szerintem még igen. És a viszontlátás se reménytelen. Ha Exupéry meglátogat, akkor én is vele jövök. Szia!
- Szia! -elköszöntünk, és "visszaúsztam" az űrhajóhoz. Pár perc múlva már száguldottam a Földünk felé. A rakéta nagy része elégett, amint a légkörbe értem, de én (ejtőernyővel a hátamon) szerencsésen földet értem az Alföldön.
  Hazaérkezésem után mindenki tudni akarta az elmúlt napok eseményeit. Persze elmondtam nekik mindent, és bocsánatot kértem hogy egy űrhajót csak úgy "lefoglaltam". Azt mondták, hogy értem aggódtak, nem miatta, mert volt egy pót rakéta is, hogyha esetleg valami hiba lenne a kilövésnél, akkor azt lőjék fel.
  Ezeknek már van néhány hónapja és csak azért most írtam meg, mert most jutottam hozzá. Tudod, azóta az iskola is elkezdődött... A nagy herceg szeretné, ha meglátogatnád. Nekem ennyi írnivalóm van. Remélem, még találkozunk.
 
                                                                                             Üdvözlettel: Kovács Eszter