/Íriszeiben a szerelem így hullott szilánkokra/

Szűretlen teám levele torkomon akad,
Akárha meghallom incselkedő szavad.
Borsódzik hátam és összeroppan tüdőm,
Ha meglátom más karjára fűzve a hercegnőm.

Tükörbe nézve íriszem megreped,
Vadállat vicsorít ki a szálkás élű résen.
Terpeszkedik bennem a nyálkás szörnyeteg,
Neki behódolva jutok csak lélegzethez.

Tombol bennem, és én vele üvöltök,
Féltékenység ver láncra: ördögi körök
Mentén rohanok, s féltem mit enyémnek vélek,
Szabadságom zálogba adtam az örök enyészetnek.

Sírok, mert szétfeszít, és bomlasztja szívem,
Sírok, mert nem lát már, ki a legjobban ismer,
Tudatom egy szilánkja pislákol a ködben,
Ha tehetem, egyszer még
Térdre borulok előtted.

*

Eddig kítűnően haladok a témahét színeinek feldolgozásával, már negyedik napja kitartok. :) A zöld az egyik kedvencem, némileg megkínoztam, és ez a vers közel sem olyan jó a szememben, mint a tegnapi, de a teás motívum a legelején egy picit még nekem is tetszik. És nekem ne mondja senki, hogy nem pozitív kilátásokkal záródik az utolsó versszak, szerintem igenis reménykedésre ad okot^^

Ui.: A ferde zárójeles rész az első bennem megfogalmazódó verssor volt, amit végül nem egészen használtam fel, de a tetején hagytam, mert ez így nagyon művészi (nem).