Még mindig te jutsz eszembe,
ha a sötét és bűnös ideáimra gondolok, 
Még mindig az arcod jár a fejemben, 
Ahogy hűvösen és elnézően rám mosolyogsz.

Olyan titkom vagy, amit üvegbe zárva sem szabad vízre tenni s szabadjára engedni, 
mert soha-soha meg nem értenék milyen
a keserédes, tiltott gyümölcshöz vonzódni.

Milyen, hogy görcsbe rándul tőled a gyomrom,
és mégis, hogy ezt a verset már megint hozzád írom, 
S eszembe ötlik, hogy Valentin-napon,
Levelet küldhetnék, bármily kockázatos.

Nem küldök levelet, hiába névtelen,
S kézírásom is csak futólag ismered: 
Gyáva vagyok vállalni, 
Hogy embert szeretek, mégsem szégyellek 
A kimérák istennőjéhez vonzódni.

Kiáltanék, mert a testemben tüzek kiabálnak,
mégsem vehetem számra a neved: 
jaj mit gondolnak, mit gondolnának rólam 
a tisztességes emberek?

Csupa ártó, mocskos dolgot, tudom. 
Hiába hiszem, hogy ártatlan kívánság, 
hogy a fülembe súgd, hogy milyen jól áll nekem a piros, 
incselkedésünk másoknak alávaló galádság.

Hiába rántja görcs a testemet, 
tudnod kell azt is, milyen a gyűlölet, 
(hiába lázong furcsa kívanalomtól vérem)
tudnod kell, miért feszíti undor is bőrömet.

Ezért a görcsért, ezért a nyughatatlanságért,
Ezért, hogy beteg soraimat róvom és róvom.
Ezért, ezért, és a vágyott napkeltéért, 
mely sosem jön el, hogy lemossa bűnös álmom.