Egy rózsa nyílik majd ajkamon minden kimondatlan szóért
Ezeket a virágokat tedd majd síromra, hóhér,
Te, aki hangomat már elfelejtetted.

Te, akinek minden szavát vitrinben tároltam,
Te, akinek összes mondatát formalinba áztattam,
Te, aki macskaként elvetted nyelvemet.

Mert rabszolgád vagyok, s fülelnem kell,
Hallgatni összes apró neszedre,
Segélyt síró hangod keblemre veszem.

De a rabszolgák nem szólnak,
Ha összetörnek is hallgatnak,
Nyelvük valahol kivágva pihen.

Nem érzem, hogy szólnom kellene,
Hogy bármihez bármit hozzáfűzhetnék
Szavaim elkallódnának a térben,
Egy pókháló cárja tán finoman elcsemegézné.

Ha beszéltem, valaki más szólalt,
Vagy szavaim egyáltalán fel sem fogtad,
S most csodálod, mért nem nyílnak szóra ajkaim.

Minden mondatom visszanyeltem,
Kátrányként lerakódott az összes, nehéz hang tüdőmben,
Némaságom elmeszesít minden koszorúeret.

Gondolataim bölcsője egyben koporsó is már,
Direkt elfelejtem valahányat, mielőtt kimondanám,
Tudom, úgyis belehalnak, ha rázod a fejed.

Azért valami utolsót mégis mondanék,
Hogy lelkem sírkövére ezt még felvéshessék:
Egyedül, hogy szeretlek mindig kimondtam,
Válaszul te soha, csak a halál csókolt vissza.

*

Ez hosszú volt... Vers meg nem értettségről, elhallgattatásról, lemondásról és beletörődésről. Mondjátok, veletek is megesik, hogy a véleményetek ugyan kikérik, de után egyetemesen elmagyarázzák, hogy miért nincs igazad, vagy egyszerűen csak úgy tesznek, mintha nem is mondtál volna semmit? Uh mindegy, ezt nem írtam le. Csak mondjátok, ha tudtok ezzel a verssel azonosulni, vagy hogy tetszett-e. Kritika is jöhet, de a tartalmi bírálattal nem igazán foglalkozom, mert az nem tudok módosítani, és csak bosszant. Minden máson viszont tudok dolgozni.