Meggyízű a szád.
A nyár tündérétől csókot loptál
Az ajkamra, mert kértelek.

A csillagokkal néztünk akkor farkasszemet,
Rosszalló udvarhölgyei ők a sápatag holdnak,
Azt üzenik: pimasz tekintetünk ne vessük a királynő éjszoknyája alá:
Így avanzsáltunk illetlen kukkolókká;
A hold meg csak gúnyosan kacagott, mint igazi úrilány.

Vele kuncogtál;
"– Az ajka aludttej ízű, soha szeretője többet nem lennék."
Mire így feleltem: "nem is lehetsz igaz szerető, ha az aludttejet így megveted".
"–Szereted talán? Csókját lelopjam-e neked az éj színfala mögül?"
Válaszul az ajkadra nyomtam a sajátom: már halványult rajta a meggy, de az égitestek fénye mintha ráolvadt volna, csókunk a hold hideg tisztítótüze volt.

Soha nem a saját száddal csókoltál vissza. Mikor az üszkös parazsat akartam, hűlő kandallóm voltál, mikor a békakirály brekkenését, a tavirózsáddá tettél. Ajkaidon bejártam a mindenséget, mert ezer és egy világot pecsételtél a számra; tudtad, hogyan kell az egyszervoltat az örökkélesszé változtatni, és a végtelen mesére nem mondhattam nemet.

*

Töredék egy éjszakai gondolatmenettől, amit talán soha nem fogok tudni tovább írni, mert már elmúlt az az éjszaka, de mivel megtaláltam, gondoltam, hogy ezt a kicsikét felteszem ide, mert valami lírai slamnek indult, de csak egy lírai massza lett belőle.