(...)

Látom, hogy remeg a kezed, s szörnyen félek tőled,
Elég, ha csupán egy szeleted nézem – az ajkad, az ujjad, a nyakad ívét csak –, s olyat érzek,
Ami nem evilági, ami csillagrobbanás, ami a világom vége.

Világok, csillagok, nagy szavakkal illetlek,
De messze vagy, pária, érinthetetlen.
Látlak, és hallak, hozzád érhetek,
A füledbe súghatom, hogy illetlenül szeretlek,
Mit sem ér, mit sem ér, mert erősebb a dac,
Hogy egy vágyfüstös éj után messzetaszíthass.

Két nagy, üres tükörszem mered utánad.