Éjszaka van újra és én fáradtan nézek fel a tűhegynyi fénylő csillagokra.
Hajnalban kelek - gondolom magamba és lopva az órára pillantok, hajnal van. Ezt semmi sem tagadja.
Nem aludtam még el, csak a csillagokat nézem, festett barna hajam játszik a holdfényben.

Legjobb srác barátom is nyugovóra tért már, nem aggódott sokat üzenetem láttán.
Érzelmeim kerge, sürgő táncát járom, ismeretlen jégen ragad el az álom.
Az új barátaim is itt állnak megvetve, várva a pillanatra, hogy csalódjanak bennem. Bárcsak ne kellene túl nehéznek lenni, zeneművészként nyugovóra térni.

Verseket írok, és időm egyrecsak véges. 3 órát alszom, 7 órára vészes.
Próbálom megszokni az új környezetet, új barátokat, új lélegzetet.
Szüleim sincsenek itt hogy most bántsanak, és mégis magamra vállaltam mégtöbb fájdalmat.

Hazajönni nehéz keserű mosollyal, szüleim nyugtatni hűtlen szép szavakkal.
Végignéztem tegnap a trombita termen, és valami gyönyörű volt ebben.
Az otthonom nem a ház amibe életem első felét éltem,
Hanem a hely ahol nincs mitől félnem.

A srácok, a barátok, a szobatársaim kik mellett sokszor kiállok.
Idegennek érzem magam mostmár a  városban, de a nevem még ott a padokban és azokban a  hűtlen szavakban.
Felszáradt könnyeim, felhőtlen mosolyom, Imi pulcsiában ott az illatom.

Nem tartozok ide tovább, és erre vártam egy egész életen át...