Katonát szeretni nem sokszor mondják, hogy nehéz,
Csak azt mondogatják sokan, hogy nézd! Mily merész! A lány
Ki tönkreteszi magát csak mert katonát szeret.

Senki nem mesél az átaggódott éjjeli hosszú órákról,
Mikor csak abba kapaszkodsz: vajon azért rám gondol?
Vagy a puskapor édes illata tölt be mindent,
Az ő agyát, a falat, a széket,
De soha nem tudhatod mi történik...

Vagy ha nem beszél, csak hallgatva cselekszik, most is vonattal vár valakit.
És te összetörsz...vajon lányt vár?
Vagy egyáltalan miért így fáj?
A tudat, hogy nem tudsz semmit néha.

A tehetetlenség arcon csap, de igazán,
Mikor nem tudsz elaludni, és várod az igazát, melyet megse kapsz.
És nem te vagy a hülye, ezt tudonod kell,
Csak néha az agyuk száll a széllel el,
Isten se tudja merre, vagy hova.

Humorral fűszerezve próbálok túlélni
A halálfélelmen melyet most nekem kell megélni.
Mi lesz ha elvesztem? Mi lesz akkor énvelem?
Vagy csak féltékeny vagyok, és egómon túl sok a sérelem?
Már jómagam se tudom.

De katonát szeretni még mindig nehéz dolog,
Az ember vagy akár te, bármiképp is gondolod.
Senki nem érti meg ameddig nem ül a helyembe,
Álmatlanul ücsörögve, arcát a pólóba temetve,
Várva az újabb fájdalmas híreket.