Rámosolyogsz éjfekete hollómra, kinek hozzám áll hűséges, ritka fogadalma.
Mosolyod nyomán felragyog az ég, és annyi sok tűhegynyi csillag ég.
Vele vagy, de mennyit - lassan fáj ez így, de te vagy a fehér a feketém mellé. 

Színtelen kísértek a csapattól jó messze, mikor megcsap az én Hollóm hideg, üres lelke.
Feketén ragyogó tükör törött szempár, aki most figyelmes hazugsággal kínál.
Hófehér madárka a háttérben marad, nem is néz rám, mily gyűlölő szavak.

Néha még rájövök, mennyire nem ismer és gondolatim táplálja csendes, néma hittel.
Lassan szinte érzem, hogy felemészt a helyzet, ami saját érzelmével a föld alá helyezett.
Szótlan könyörgések hogy lépjünk valamerre, de az ő lelke tükör, törött üveg lelke.

Magamtól vagyok őszinte, hűséges, hisz annyit nem lehetnék hogy az már kétséges.
Döntésbe kerülne elmenni előle, és fontolgatom a döntést, minek már hűlt helye.
A harsonás mellém lép, mosolyog, átölel,
És minden gondom szertefoszlik, mégha nem is mondom el...