A téren a szokásos padomra telepedtem le. Pengetőmet a fogaim közé véve kezdtem behangolni a gitáromat. Közben kedélyesen nézelődtem, és örömmel konstatáltam, hogy akadnak lányok, akik kuncogva összesúgnak, miközben elhaladnak mellettem. Hát, igen. Az esti zenélgetéseim a téren nem csak egy nemes célt szolgáltak. Az egyetem finanszírozása nehéz feladatnak bizonyult, ezért döntöttem úgy, hogy kipróbálom az utcazenélést. Gyerekkorom óta imádtam gitározni. Eleinte csak a zene miatt élveztem, de hamar rájöttem, hogy rengeteg másfajta előnye is van. Elégedett vigyorral vettem a kezembe a pengetőmet, behunytam a szemeimet, lenyomtam a megfelelő húrokat, éneklésre nyitottam a számat, és akkor...

Éles hang hasított a levegőbe. Lassú dallam, és az egész teret betöltő, hangos, zengő ének. Kipattant a szemem, és a tér másik végében, a velem szemközti pad mellett egy alacsony termetű srácot pillantottam meg. És a hang is belőle jött. Behunyt szemmel énekelt, kíséret nélkül, egyedül. Az emberek megfordultak, miután elmentek mellette, és elismerő pillantásokat vetettek rá. Egy ideig tátott szájjal bámultam ezt a jelenetet, de aztán eldöntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom, és én is inkább a zenémre koncentrálok. Megpendítettem a gitárom húrjait, és én is énekelni kezdtem, de a srác kornyikálása nagyjából az egészet elnyomta. Néhány járókelő bosszankodó pillantásokat vetett rám, majd a következő pillanatban ismét őt hallgatták. Még egyszer nekifutottam a dalomnak, kicsit hangosabban, mindent beleadtam, mire egy idős néni megállt előttem, és mutatóujját a szájához emelve egyszerűen lepisszegett.

- Fiatalember, megtenné, hogy kicsit halkabban csinálja a dolgát? Nem hallom ezt a tehetséges fiúcskát ott a túloldalon. – mutatott tini rajongókat megszégyenítő tekintettel a továbbra is visító srác felé.

Ez már azért mégiscsak sok volt. Felpattantam, és a gitáromat magammal vonszolva megindultam a fiú felé.

- Hé! – szólítottam meg határozottan, amint odaértem elé.

Felnyitotta a szemeit, és ártatlan tekintettel nézett fel rám. Majdnem leesett az állam. Szabályosan úgy nézett ki, mint egy kiskutya. Egy rohadtul aranyos kiskutya, aki ugyanott kornyikál, ahol nekem is ez lenne a szándékom.

- Menj egy másik helyre - tértem a lényegre.

Pislogott párat, majd az ártatlanság olyan hirtelen tűnt el az arcáról, hogy megijedni se volt időm. Gonosz vigyorra húzta a száját, szemébe hulló fekete tincsei mögül azonban kivillant játékos sötétbarna tekintete.

- Ugyan miért kéne? – kérdezte.

- Mert ez az én helyem. Itt én szoktam zenélni, és zavar a nyivákolásod.

Erre ahelyett, hogy megsértődött volna, csak még inkább megmutatta a fogsorát. Ami mellesleg olyan tökéletes volt, hogy ritkán lát az ember hasonlót.

- Nem megyek el. Most már az én helyem is – mondta, majd nemes egyszerűséggel nyelvet öltött rám, és már nyitotta is a száját, hogy tovább folytassa a nyávogást.

- Meg. Ne. Próbáld. – tapasztottam a szájára a tenyeremet. Még fel se dolgoztam azt, hogy egy velem egykorú ember az előbb nyújtotta ki rám a nyelvét, mikor harapást éreztem az egyik ujjamon. – Jézusom! Te valami elmebeteg vagy? – rántottam el a kezem, és azonnal vizsgálni kezdtem a mutatóujjam.

- Nem – válaszolta. – De ez történik, ha belenyúlsz annak az aurájába, akivel nem vagy OLYAN viszonyban.

- Semmilyen viszonyban nem vagyunk! - kiabáltam rá, mire kissé kitágult szemekkel nézett rám. – Ide figyelj – folytattam egy fokkal nyugodtabban. – Holnap ugyanúgy idejövök, mint minden áldott napon az utóbbi egy évben. És te... - böktem rá.

- Baekhyun – árulta el segítőkészen a nevét.

- És te, Baekhyun, nem leszel itt. Mert ez az én helyem, és nem megyek el innen – itt pár pillanatig pislogtunk egymásra. - Soha! – üvöltöttem a fejébe a nyomatékosítás kedvéért, majd sarkon fordultam, és hazafelé vettem az irányt.

A hátam mögül még hallottam Baekhyun halk kuncogását.

...

Dühösen trappoltam felfelé a lépcsőházban, gondosan ügyelve rá, hogy lehetőleg a panel összes lakója hallja, hogy nekem most bajom van. Ránéztem az ujjamra. Természetesen ott virított rajta annak az idiótának a fognyoma. Nem mintha fájt volna, sokkal inkább az egómon keletkezett apró repedés jelentette a problémát. Komolyan, de tényleg nem hiszem el, hogy megharapott egy idegen.

A lakásunkhoz közeledve azért lehalkítottam a lépteimet, nehogy a szomszéd néni meghallja, hogy jövök. Tudniillik ő a legnagyobb rajongóm. Legalábbis szerinte. A prérin suhanó szellőt megszégyenítve lopakodtam el az ajtaja előtt, de a kilincse természetesen abban pillanatban mozdult meg, mikor már kezdtem érezni a szabadságot.

- Ó, szervusz, kedveském! – tolta az arcomba a szokásos pitéjét, amiből az utóbbi időben annyit ettem már, hogy mostanra már minden kaját pite-ízűnek érzek miatta. – Csináltam neked pitét.

„Micsoda meglepetés" – gondoltam magamban, de azért beletörődő mosollyal elvettem tőle a sütit, és meghajoltam köszönetképpen.

- Fáradtnak tűnsz, kedveském. – mondta mézes-mázos hangon. – Kimerültél a zenélésben? – úgy ragyogott a szeme, mint egy tinilánynak valami koncerten.

- Igen, egészen elfáradtam közben – füllentettem a fülem tövét vakargatva, és közben akaratlanul is megjelent lelki szemeim előtt saját szánalmas alakom, miközben próbálom leénekelni Baekhyunt. Aztán a gonosz vigyora, a kiöltött nyelve, majd egy rövidke hallucináció, amelyben egy szót ismételget: Kitúrlak. Nem vagyok normális, hogy ilyenekre gondolok. Holnap úgyse lesz ott, hiszen megmondtam neki.

- Látom én, látom én. – kacarászott Lee néni, valószínűleg azon, hogy fél percig révedtem a semmibe. Karomra helyezte a kezét, a körmei rikító vörösre voltak kipingálva. Nagyon alacsony termetű nő volt, de olyan vézna, mint egy általános iskolás. – Szívesen látlak egy élénkítő teára a lakásomban, ha esetleg...

Ettől a kecsegtető ajánlattól az ajtónk kivágódása mentett meg. Sehun dugta ki a fejét rajta.

- Chanyeol, hallottam, hogy jössz, de kihez... - kezdett bele, aztán realizálta, hogy kivel áll szemben. – Ööö, csókolom... khm... Néni. – Nem hiszem el, hogy ennyi idő után se bírta megjegyezni a nevét. A saját sírját ássa meg minden egyes ilyen alkalommal.

- Te vagy a néni! – ordította le a megszólított személy szegény barátom fejét. Hát igen. Lee asszony nem mindenkivel olyan bűbájos, mint velem. Jongint és Sehunt, a lakótársaimat és egyben gyerekkori barátaimat valamiért ki nem állhatja. Sehun állítása szerint a nő egyszer ok nélkül megdobta őt a macskájával. Hogy ebből mennyi igaz, örök rejtély marad. Mindenesetre, amilyen kedélyváltozásokat ez a nő produkálni tud, simán felléphetne vele egy tehetségkutatóban.

Ezt a pillanatot választottam az udvarias visszavonulásra.

- Lee asszony, köszönöm szépen a pitét, és a támogatást, további szép estét kívánok. – hajoltam meg még egyszer.

Lee néni rám villantotta összes létező fogát, majd kedvesen intett párat a kezével, miközben visszaindult a lakásába. De a Sehunra vetett szokásos gyilkos pillantás erejéig még visszafordult. Alig bírtam ki, hogy ne robbanjon ki belőlem a nevetés barátom döbbent arcát látva. Betuszkoltam az ajtón, majd én is beléptem az apró, de otthonos lakásba. Lerúgtam a cipőmet a parányi előszobában, majd levetettem magam a nappali egyik fotelére, hogy szépen csendben folytathassam a duzzogást. A lakásunkról elmondható, hogy tipikus pasilakás, ami annyit jelent, hogy sok benne az indokolatlan tárgy. A nappali teli van fotelekkel, és kisebb ülőalkalmatosságokkal, de a tévével szemben egy bazi nagy hintaágy áll, amit egy garázsvásáron kukáztunk, és majdnem beleszakadtunk, hogy felvonszoljuk az ötödik emeletre. Ezen kívül bárhol megtalálhatók mindenféle zoknik, pólók, és pizzás dobozok, csak a rend kedvéért.

- Én komolyan nem értem, mit vétettem, hogy ennyire utál engem a Néni – hallottam Sehun panaszkodását a konyhából.

- Honnan tudjam, mi baja? Engem se bír, pedig én feleannyira se vagyok idegesítő, mint te – válaszolta neki Jongin, aki valószínűleg éppen főzött az illatokból és a hangokból ítélve.

- És téged meg miért szeret annyira? – kérdezte Sehun immár előttem állva, egy palacsintát tömve a szájába.

- Hát, tudod, aki szép és tehetséges... Nem mindenkinek adatik meg – hülyéskedtem, mire egy párna landolt az arcomban.

- És persze az egóddal sincs semmi baj – fejezte be a gondolatmenetemet a konyhából kilépő Jongin, aki mellesleg kék pöttyös kötényben feszített.

- Jó a szerelésed, anyu – röhögtem ki, és Sehun is csatlakozott hozzám.

- Lehet befogni - jelentette ki a szakács bácsi, majd a szeme megakadt a dohányzóasztalra általam lehajított szerencsétlen pitén. Már meg se lepődött, csak unott arccal fogta, és bevágta a hűtőbe. A többi közé. – Sose fog elfogyni ez az izé.

Vacsora után még vagy egy órát tévéztünk a nappaliban, de én hamar bevonultam a szobámba. Gitártokomat az ágyra fektettem, kiszedtem belőle a hangszert, és megpengettem párszor. Szemeim előtt megint megjelent az a gonosz, nemtörődöm mosoly, és hirtelen kedvem lett jól megverni a plafonról lógó boxzsákomat, ami időnként nagyon nagy segítséget jelentett idegbeteg pillanataimban. Mint amilyen ez is volt. Levetettem magam az ágyra, és csak reméltem, hogy a holnap nem tartogat számomra több ilyen kellemetlen meglepetést.