A téli szünet hamar elérkezett. Mint ahogy az eddigi években is, a kastély idén is kiürült szinte teljesen. Ash egyedül sétálgatott a hideg, szellős folyosókon, míg elérte a könyvtárat, ahol a szünet jelentős részét tervezte tölteni. Ugyan Ash nem gondolta magát egy tipikus hollóhátasnak a jellemével, de a tanulást imádta. Még ha ötödévben a pokolra is kívánta az RBF-ek miatt. 

Mint az eddigi összes évben, a kis csapatukból megint csak Ash és Perselus maradt a kastélyban, így a hollóhátas lánynak volt alkalma kifaggatni a mardekárost, hogy mégis mi a jó Merlint akar a többi idióta mardekárostól. Legalábbis Lily a lelkére kötötte, hogy beszéljen a fiúval.

Így hát Ash a könyvtárba sétálva igyekezte kitalálni, hogy mégis hogyan akarja felhozni az egész dolgot. Nem akarta letámadni Perselust az egésszel, túl jól ismerte ahhoz a fiút, hogy tudja, nem reagálna jól.

Belépve a könyvtárba megpillantotta az általa keresett személyt az egyik eldugottabb sarokban. De nem éppen volt egyedül. A mardekáros hármasból Avery ácsorgott az asztal mellett. Mivel egyikük sem látta bejönni a lányt, Ash úgy döntött, hogy hallgatózni fog, még ha nem is szép dolog.

Gyorsan küldött magára egy kiábrándítóbűbájt, majd nesztelen léptekkel odaosont a két, szemmel láthatóan vitatkozó fiúhoz hallótávolságba.

- Nem értem, mi tart vissza Piton. - mondta Avery fojtott, alig hallható hangon. Ash-nek még közelebb kellett mennie, hogy tisztán hallja a két mardekárost.

- Mondjuk az, Avery, hogy nem akarok meghalni. Amúgy sem tartozhatnék közéjük, és nem is akarok. - válaszolta Perselus határozottan.

- Egyelőre. - Avery, majd szó nélkül kiviharzott a könyvtárból.

Ash várt egy pár pillanatot, majd levette magáról a bűbájt és kilépve a könyvespolcok rejtekéből, odalépett a mardekáros asztalához.

- Szia. - köszönt fel sem pillantva a fiú.

A hollóhátas szó nélkül ülte le Perselussal szemben, és pár percig fürkészte, majd hirtelen megszólalt.

- Mit akart tőled Avery? - kérdezte.

A mardekáros kezében megállt a penna, de nem pillantott fel a lányra. Hosszas pillanatok után rekedtesen szólalt meg.

- Semmit. Miért? 

- Hallottam, hogy vitatkoztatok. És az utóbbi időben egyre többet lógsz Avery-ékkel. Van ennek valami oka? - kérdezte Ash, és gondolatban háromszor is elátkozta magát, amiért ilyen követelőzően mondta, pedig nem annak szánta. 

- Nincs semmi különösebb oka, ne aggódj. - mondta egy megnyugtató mosoly keretében a mardekáros.

§

Ash, amikor először utazott az időben, beszerzett egy mugli naptárat, és fellógatta az ágya mellé, Azóta minden nap kipipálja az adott napot, így, ha legközelebb sikerül utaznia, pontosan tudni fogja, hogy mennyit sikerült neki. 

Karácsony előtti éjszaka is éppen az ágyán ült törökülésben, és próbált eléggé ellazulni, hogy elérje a kutat. Az utóbbi hónapokban a kútig szinte minden egyes alkalommal eljutott, a zuhanás is megvolt, de az időutazás mindig elmaradt. Álmai sem voltak még olyan sűrűn, és ha voltak, akkor is csak azokat látta, amiket eddig is.

De ezúttal más volt a helyzet. Jött a kút, a zuhanás, de most a procedúra végén ugyan úgy felgyorsult az idő, mint a legelső alkalommal. Kilépve odaállt az ablak mellé, ahol ismét végignézte, ahogy a Hold és a csillagok gyorsan végigszáguldanak az égbolton, és figyelte, ahogy a hajnali párát felváltja a hegyek mögül érkező sötét hófelhő és elkezd nagy pelyhekben alászállni a puha hó. 

Ismét végignézte, ahogy önmaga felkel az ágyából és odalép a naptárához. Csak ekkor figyelte meg a lány, hogy több, mint egy hét már ki volt húzva a jelenjéhez képest. Ennyi neki elég is volt, mivel nem szeretett a jövőbe nézelődni. Párszor sikerült egy-egy napot előre utaznia, de nem volt kellemes pontosan látni azt, ami fog történni. Ezért döntött úgy, hogy elég neki az a pár pillanatnyi idő, amíg megbizonyosodik a pontos dátumról, aztán már vissza is tért a saját jelenjébe.

De ezúttal a pihentető alvás, mint a friss álmoknál általában, elmaradt. Ezúttal egy olyan álma volt, amit egyszer már látott, de akkor semmit nem hallott belőle, csak látta. A zöld villanást, és egy nő halálát.

Egy kétemeletes ház felső szintjén tartózkodott egy vörös hajú fiatal nővel és egy egyéves forma, fekete hajú kisfiúval. Kinézve az ablakon Ash látta, hogy az utcán elszórtan egy-egy jelmezbe öltözött gyerek lófrált, erről arra következtetett, hogy halloween estéje lehetett. Lepillantva látta, hogy nem volt fizikai teste, ami azt jelentette, hogy kilépve tartózkodott a házban.

Miután az utolsó gyerekzaj is elhalt, egy hangos durranás hallatszott a lenti szintről, és egy hatalmas puffanás kísértebben a hangból ítélve egy nehéz tárgy a földre zuhant. Pillanatokkal később egy rémült férfihang hallatszott, mintha valakivel beszélne.

- Lily, fog Harry-t, és menekülj! Ő az! Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom... - hallatszott az alsó szintről ugyan annak a férfinek hangja.

Hirtelen zöld fény hasított a lépcsőforduló sötétségébe, ami átszűrődött a csukott ajtó résein, majd halk, recsegő léptekkel elindult felfelé valaki. Ahogy kicsapódott az ajtó, Ash újra megpillantotta azt a fehér, kígyószerű arcot, amit évekkel ezelőtt látott az egyik álmában. Voldemort elindult a nő, Lily felé, aki remegve hátrált a babaágy felé.

- Harry-t ne, Harry-t ne, könyörgök, csak őt ne! - rimánkodott a sötét varázslónak.

- Állj félre... Állj félre, ostoba... - sziszegte Voldemort Lily-nek.

A varázsló egy rövid, éles kacajt hallatott, majd a babaágy előtt álló nőre szegezte a pálcáját, és kimondta a gyilkos átkot, ami zöld fénnyel töltötte be az egész szobát, és Lily holtan rogyott össze Voldemort lábai előtt.

Ekkor a kisfiúra, Harry-re szegezte a pálcáját, és ismét kimondta az átkot, de ahelyett, hogy a kisfiú életét is kioltotta volna vele, a varázslat mágikusan visszapattant, és Voldemort köddé vált. Harry homlokán csak egy aprócska, villám alakú sebhely maradt.

Ekkor Ash zihálva riadt fel. Egész testével remegett az álom hatására és homlokán patakokban folyt az izzadtság, szemeiből pedig a sós könnyek. Először nem is tudatosult benne, hogy nagy valószínűséggel legjobb barátnője halálát látta. A tény csak lassan kúszott be a gondolataiba.

Megpróbált visszaaludni, de csak több órás forgolódás után sikerült végre elmerülnie a sötétben. Egész végig Lily kiáltása visszhangzott a fejében, a kegyetlen kacaj és a zöld villanás. 

§

Másnap reggel, karácsony reggelén kipillantott a nagy ívelt ablakon, ami az ágya mellett terült el, és boldogan látta, hogy a birtokot ismét vastag hótakaró fedte. Nagyon szeretett a Roxfortban karácsonyozni, mert szinte kivétel nélkül mindig esett a hó, ami Cokeworth városról nem volt elmondható.

Ahogy visszagondolt az elmúlt éjszaka történéseire, a mosolya azonnal le is hervadt. Rápillantott az ágy lábánál heverő, becsomagolt ajándékokra, de amikor Lily nevéhez ért, a torka, és egyúttal a szíve is összeszorult. 

Képtelen volt a lányra gondolni, mivel akárhányszor csak belebegett a szeme elé a vörös hajú, smaragd szemű lány, érezte, hogy forró könnyek szántják végig az arcát.

Nem volt hangulata a karácsony reggeli étkezéshez, nem volt hangulata iskolatársai önfeledt beszélgetéseit hallgatni. Ezért úgy döntött, hogy elindult a Csillagvizsgáló torony felé, hogy egyrészről kiszellőztesse a fejét, másrészről megnyugodjon, mivel percenként a sírás kerülgette.

Azt nem tudta még, hogy a másfél hét múlva visszatérő barátnőjének szemébe hogy lesz képes úgy belenéznie, hogy nem sírja el magát az álom miatt. 

De egyben biztos volt: a jövő megváltoztatható, és ő már pedig nem fogja hagyni, hogy legjobb barátnőjét meggyilkolja a Sötét Nagyúr. Inkább meghal, de nem fogja végignézni és átélni még egyszer. 

Emberek, ez lett eddig a legszomorúbb dolog, amit valaha írtam. A végére majdnem elsírtam magam, komolyan.