A mi történetünk teljesen más. Mi nem szerettünk bele egymásba az első pillanattól és nem szemezgettünk egymással. Nem beszélgettünk sőt még csak rám sem néztél. És hogy őszinte legyek én se nagyon gondoltam rád...legalábbis az elején még így volt...

Már csak pár másodperc volt az órából de már éreztem, hogy ez életem leghosszabb perce. Az agyam nem figyelt már a tanárra, sem az osztálytársaimra, akik meglepődve figyelték, hogy lesem veszem az óráról a szemem. Még a tanár is fel figyelt:

-Koizumi kisasszonynak bizonyára van jobb dolga is mint itt ücsörögni. Nem akar esetleg kimenni?

A matek tanárom bizonyára viccnek szánta,de nekem nem kellett kétszer elmondani semmit. Nem az a fajta lány voltam, aki ezt kihagyná. Így hát gyorsan elpakoltam és sebesen kisiettem az óráról.  Nem nagyon lepődhettek meg hiszen talán mindenki tudta hová sietek ennyire. 

AZ ELSŐ ÁLLÁS INTERJÚMRA!!! 

Sokan mondták már, hogy lehet kicsit egészségtelen ennyire izgulni egy ilyen "apróság" miatt. De nekem ebben volt az életem és a jövőm! Persze 18 éves vagyok mindenki azt akarja, hogy egyetemre menjek, de én nem megyek, mert azzal több terhet okoznék a mamámnak. És én gyűlölök mások terhére lenni. Ezt a gondolat menetemet egy TUSKÓ szakította félbe, aki nekem jött!

A lendület mindkettőnket a földre taszított. A fejemet fogtam mikor egy mély hang kezdett hozzám beszélni:

- Jól vagy? Megsérültél? - a fiú volt, aki fellökött.

-  Nem. 

-Segítsek?

- Nem kell.

- Biztos minden rendben? - itt elfogyott a türelmem. 

- Nem! Semmi sincs rendben, mert épp egy nagyon fontos interjúra megyek te meg nekem jössz te TUSKÓ!!! - üvöltöttem és csak ekkor néztem fel rá. 

Hiba volt. 

Az egész iskola minket bámult. Minket. Hadd fejtsem hát ezt ki bővebben. Ahogy én láttam: Egy tuskó nekem jött és miatta el fogok késni, már pedig utálok elkésni! Ahogy a "tuskó" látta : Egy lány neki rohan és ordít vele. Ahogy az egész iskola látta: A suli legnépszerűbb és leghíresebb fiújával üvöltözök éppen. Hát igen...ez nem vet rám jó fényt...

Nem mondtam semmit csak megvetően rá néztem a fekete szempárra. Fekete haja volt, fekete szeme és valami gyönyörű bőre. Akkor is tuskó! A fekete szempár folyton engem nézett és elmosolyodott! KINEVETETT! Na ennyi! Vége! És elhúztam a fenébe...

-Nos az interjú jól ment és valószínűleg sikerül bejutnom. - meséltem a mamámnak otthon. Mosolygott. Mindig csak mosolyog és mindig csak ad. Hogy lehet valaki ilyen kedves? Teljes ellentétem...

- Örülök neked, szívecském! - mosolygott rám kedvesen. - És történt valami az iskolában? - kíváncsiskodott miközben kimerte nekem a levest.

Nyeltem egyet.

- Nem. Semmi.

Mama megráncolta a szemöldökét. Látszott, hogy nem hisz nekem.

- Mesélj.

- Mit? Nem történt semmi. Abszolút semmi.

- Értem. Nem akarod elmondani...

- Nem erről van szó.

- Hát akkor? - vont kérdőre. Régen mama rendőr volt. Nagyon megy neki ez a kihallgatósdi. Már épp válaszoltam volna, mikor Mama köhögni kezdett. Törékeny teste összegörnyedt és ősz hajszálai a szemébe hullottak. Vért köpött fel. Eddig se volt jól, de most rohama lett. Rögtön odafutottam és adtam neki egy zsebkendőt majd leültettem és ezalatt az idő alatt kihívtam a mentőket is. 

Így került Mama kórházba.

Másnap nem mentem iskolába és az azután következő nap sem. Végig ott ültem Mama mellett a kórteremben. Nem! Nem veszíthetem el őt is! Az egyetlen ember, akit szeretek! Nem! Ott akartam lenni vele, de Mama folyton csak azt mondogatta, hogy menjek iskolába és egy hét után mikor kifogytam a nevetséges mentségekből, rávettem magam, hogy elengedjem a kezét és bementem a suliba.

Rögtön belefutottam pár emberbe, akik nem hiányoztak az életemből. A 3 grácia, akik végig sasszéznak az egész sulin és lengetik a formás hátsójukat éppen egy full darkos lányba próbálnak belekötni. Hát nem egy igazi csend élet?

- Mivel múlt héten "családi okokból" nem jöttél nem tudtuk megbosszulni, amit Takano-val tettél! - Takano =legnépszerűbb/legkedvesebb srác.

- Ööö...mert nekem jött? 

- Mert te mentél neki! - húzta össze megvetően a szemét és a falhoz akart szorítani , de nem ijedtem meg tőle és előre léptem.

- Honnan veszed? Ott voltál?

- Nem, de... - nem tudott válaszolni. Remek! Folytattam:

- Láttad, hogy neki mentem?

- Azt nem, de...

- Ez esetben a bizonyítékod érvénytelen és tanúnak is gyér vagy. Valamint a vallomásod szétszórt. Szóval amíg ki nem dolgozol egy szöveget írásban, hogy azt szóban elnyekeghesd addig hagy engem békén, vili? - és ott hagytam. Gyönyörű kilépő lett volna nem? Csak lett volna...

Valamelyik eszetlen kitette elém a lápát én meg eltaknyoltam. Hívógató látványt kelthettem koszos cuccba a földön. 

- Szép mondhatom. Kezdem úgy érezni, hogy te igazán földszerető vagy! - nevettet valaki a hátam mögött. Pontosabban nem valaki hanem Takano és én inkább tudomást sem véve róla (csupán a szememet forgattam) elsiettem onnan. De valamilyen különös oknál fogva Takano utánam jött.

- Szia.

Nem válaszoltam. Értette, de nem ment el.

- Megadod a mobilszámod? - mosolygott. Úgy néztem rá, mint aki megőrült.

- Értem. Tehát nem vagyok láthatatlan. Legalább rám nézel. tudod elég tuskó vagy. - itt megálltam.

- Én????????

- Te. - mondta lazán. Úgy beszél mint én. Ez jó. Őszinte. 

- Tudod mit? - vontam meg a vállam. Legyen! Betöltöm én a tuskó szerepét. Na csá! - De nem hagyta ennyiben. 

- Mi bajod van velem? - kérdezte kíváncsian és futva követett.

- Semmi.

- Valami csak van.

- Nem szeretem az embereket. 

- Valakit biztosan szeretsz. - ekkor Mamára gondoltam, de nem hagytam, hogy elgyengüljek.

- Egy embert.

- Na azért! A szüleid? - mosolygott. Én nem mosolyogtam. 

- Nincsenek szüleim. 

-  Oh... a Pasid?

- Nem vagyok szerelmes. Ha lemondom ki az békén hagysz? 

Látszott hogy erősen gondolkozik. 

-Igen. Mára igen.

-  A mamám. - reagálni se tudott, mert megszólalt a telefonom és én felvettem, de Takano nem ment el. Nagyon mondani akart még valamit. Pedig legyeztem neki, hogy menjen, de maradt.

-Igen?

-Koizumi Tetsuya?

-Igen én vagyok. 

- A Mamájáról lenne szó...

Mint egy eszeveszett vadállat rohantam be a kórházba és valamiért Takano követett közben az igazgatóval dumált valamit. Nem érdekelt. 

A liftben majdnem elájultam, de Takano megfogat a kezem. Jó érzés volt, ezért nem rántottam el. 

Mama..mama...végig újra és újra csak ez játszódott le előttem. Nem! Nem hallhat meg! Nem ez biztos valami tévedés! Őt nem műtötték ma! Nekem erről miét nem szólt senki?!!

Berohantam a kórterembe és megfogtam Mama meleg kezét. Él.

- Kincsem...- nézett rám úgy mint akinek ez is megterhelő feladat. - Nekem most el kell mennem...

- Mama! - a könnyeim potyogtak... - Mama...ne mond ezt...

- Elfáradtam, Tetszim. - mindig így hívott. Mindig ezt mondta. És én mindig utáltam, de most az egyszer nem szóltam érte. Folytatta: - Megtennél valamit? 

- Természetesen. - szorítottam meg a kezét. 

- Szeretném ha találnál magadnak valakit és jó állásod legyen. Szeretném ha azt tennéd amit te szeretnél. Élj olyan életet,amilyet szeretnél, de azért ne vidd túlzásba. - itt kuncogott. - Ne gondolj majd mindig rám és ne emészd magad emiatt...

Még most is csak rám gondol...Miért ilyen kedves...

- Mama! Ne halj meg kérlek. Kérlek...

Már mondtam, kincsem. elfáradtam. Ne aggódj jól elleszel már nélkülem is. Szeretlek. - itt halkabb lett a hangja - ...nagyon elfáradtam...

Mama...Mama...kérlek ne hagyj el...kérlek maradj itt...kérlek...kérlek...

Nem engedtem el a kezét még akkor sem mikor az orvosok kérték. Órákon át csak az ő hideg kezét fogtam és kértem, hogy jöjjön vissza. 

Fogalmam sem volt hol voltam egy idő után már annyira elfáradtam a sok sírásban, hoyg egyszer csak összeestem. 

Reggel nem otthon ébredtem. Felkeltem és kimentem a szobából ahol Takano várt. 

- Szia. - üdvözölt. 

- Hol vagyok? - néztem körül.

- Ez itt - mutatott körbe. - Az otthonom. Az igazgatónak elmagyaráztam a helyzetet. Szóval egy hétig neked szünet van. 

- Te nem mész suliba?

- Nem.

- Miért?

- Mert nem.

Nem kérdeztem. Csak leültem ő meg elém tolt valami sárga tákolmányt. A kisírt szememtől nem igazán láttam hogy az mi is pontosan, de ha jobban megnéztem sem tudtam beazonosítani. 

- Ez mi? - kérdeztem tőlem szokatlan kedvességgel.

Felnézett valami magazin olvasgatásából. 

- Tojás. 

- Ez? 

- Aha. 

- Biztos vagy benne?

- Ja. Kóstold meg inkább. Most főztem először. Talán az íze jó. Megkoszoltam, de visszaköptem. Nem csak, hogy rossz íze volt és nyers is, de a gyomrom nem fogadta be az ételt. 

- Ez nem tojás. ez inkább csibe. - majd felkelltem és csináltam egy rendes tojást. Odatettem elé ő pedig megkóstolta.

- Ez jó. - és befalta. Csináltam még egyet. Azt is megette. És ezt még vagy hatszor. Nem mert ellenkezni, mert tudta, hogy kell valami amivel elterelem a figyelmem. Még ha gyomor rontást is kap. 

A következő 2 hónapot nála töltöttem. Nem tudom, hogy kerültek oda  a cuccaim és miért is kerültem oda, de jó barátok lettünk. Elválaszthatatlanok. De ettől függetlenül én darkos maradtam ő meg népszerű és ez így volt rendjén. És én lassan belé szerettem. 

És ő ott állt mellettem, amikor senki más. És amikor ellöktem ő vissza jött. Amikor elvesztettem mindenkit ő mellettem volt. Őt szerettem a világon a legjobban és a Mamámat. Mert 2 hónap alatt sikerült elfogadnom, hogy már nincs de mégis mindig ott lesz velem. 

Egy nap Takano megkérdezte:

- Elmegyünk moziba?

- Csak mi ketten?

- Aha.

-Miért?

- Randira.

- Oké. 

Mi már csak ilyenek voltunk. Nem tököltünk azzal, hogy összejövünk. Ott állt mellettem a legnagyobb szarban. Befogadott a saját házában. Szavak nélkül is megértjük egymást  és tudom, hogy minden ami a tied az az enyém és te is tudod hogy mindene a tiéd, Takano. Megtanítottad, hogyan szeressek, hogyan éljek boldogan és hogyan maradjak önmagam mikor minden a földre nyom. Te vagy éeltem legszebb ajándéka. És 80 együtt töltött idő után is ugyanezt mondom neked. Mert szeretlek, én tuskóm.