Minho csendesen játszadozott párjának a hajával, aki a padon elterülve, fejét a fiú combjain pihentetve olvasta a regényt, amit pár nappal előtte kapott az tőle. A parkban játszó gyerekek szolgáltak háttérzajként a számukra, de egyáltalán nem zavartatták magukat, tökéletesen megvoltak így. Az iskolájuktól legtávolabb eső parkban telepedtek le, hogy még véletlenül se keveredhessenek bajba, ennek ellenére is barna hajú fiú többször is körbe fordult ismerős arcok után kutatva. Furcsának találta, hogy kettejük közül pont ő az, aki idegeskedik a lebukás miatt, viszont, ha őszinte akart lenni, féltette Felixet, nem akarta őt is bajba sodorni, úgy ahogy magával tette már annyiszor.

- Csendes vagy – jegyezte meg a kisebb, ahogy a könyvet hasára ejtve pillantott fel barátjára. A nap különös csillogással vonta be szeplőit, emiatt Minho először fel sem fogta a szavakat; elveszett a látványban. Hiába nem alkottak egy pár olyan régóta, a fiú teljesen biztos volt abban, hogy az érzései valósak, a szőke tartotta őt a földön, nem hagyta, hogy elszálljon a fellegekbe, úgy ahogyan azt régen tette.

- Mindig csendes vagyok – vont vállat, amikor ismét sikerült összeszedni gondolatait. Tudta, hogy neki nem hazudhat, túlságosan könnyen kiismeri, viszont azzal nyugtatta magát, hogy ez nem hazugság, csak egyszerű finomítás.

- Ez nem az a Minho csend – ingatta meg a fejét a fiatalabb – Ez a „el kellene mondanom valamit, de nem tudom hogyan" fajta csend. Baj van? – lendült fel fekvő helyzetéből, majd olyannyira közel ült kedveséhez, hogy combjaik teljesen összesimultak. Kíváncsi szemekkel vizsgálta az idősebb arcvonásait, válaszokat keresett, viszont találni nem talált.

- Amíg mellettem vagy, nem lesz semmi baj – mosolyodott el lágyan, Felix pedig mellkason csapta. Minho elnevette magát, az aprócska kéz után nyúlt, majd ujjaikat összefűzve ejtette le az ölébe. Hüvelykujjával apró köröket írt le kézfejére, ezzel igyekezve összeszedni a gondolatait.

- El szeretnék menni a bátyámhoz... veled – válaszolt végül lesütve pilláit. Nem sokat beszélt elhunyt testvéréről, ezért is volt számára ennyire nehéz megfogalmaznia ezt a kérés. Rég nem járt már az idősebb Lee sírhelyénél, viszont szerette volna, ha megismerik egymást, még ha ez egy igen abszurd gondolat is volt. Teljesen biztos volt benne, hogy imádták volna egymást, emiatt pedig egy kisebb fájdalom mart a szívébe.

- Bármikor szívesen elkísérlek – simított gyengéden Felix az idősebb arcára és ezzel érve el, hogy ismét egymás szemeibe nézhessenek. Lágy mosoly ült édes ajkain és nyílt tekintetével ismét elérte, hogy a barna hajú egy pillanatra azt is elfelejtse a világ létezését – Köszönöm.

- Miért köszönöd meg? Egy temetőbe akarlak elvinni – horkantott fel, viszont azonnal el is lágyultak vonásai, minél tovább figyelte a szeplőkkel borított angyali arcot.

- Megbízol bennem annyira, hogy bemutass a bátyádnak; ez nagyon sokat jelent nekem, Minho. Többet, mint azt hinnéd – sokáig csend ült meg közöttük, az idősebb vizsgálódva járatta tekintetét és amikor megtalálta azt, amit keresett, lassan közeledni kezdett Felix felé. Lágyan csókolta, gyengédség bújt meg minden mozdulatában, amit csak a kisebb felé irányított. Nem bánt jól a szavakkal, viszont így képes volt kifejezni mindent, amit csak érzett; a fiatalabb pedig értette. Halványan görbítette felfelé ajkait csók közben, de ezt az idősebb egyáltalán nem bánta, sőt, még szíve is hevesebben kezdett el munkálkodni bordái fogságában.

- Ha valaha ismét hinni fogok Istenben, az miattad lesz – kuncogott Minho, ahogy homlokát a másikénak döntötte. Pilláit még mindig nem nyitotta fel, még mindig az előző pillanatok hatása alatt állva szólalt meg, viszont párjának már nem hagyott időt arra, hogy meglepettségének hangot adhasson – Neki kellett téged hozzám küldenie, ez az egyetlen magyarázat. Egyébként nem lehetek elég szerencsés, nem érdemellek meg.

- Annyira hülye tudsz néha lenni – fújtatott a kisebb és egy apróbb puszit hagyott a vörös ajkakon – Teljesen mindegy, hogy ki vagy mi miatt ismertük meg egymást. Én hozzád tartozom és ezen nem lehet változtatni.

Tizennyolcadik kérdés Fofcsigusz -hoz szól - végig marad

hamar elmegy

Kezdjetek el értem imákat szórni, leadtam a ballagási beszédet és csak most tudatosult bennem emiatt, hogy szent anya, alig egy hónap és érettségizem