Jisung párjának kezébe kapaszkodva lépett be a kórház ajtaján. Sokat vívódott azon, hogy elmenjen-e meglátogatni Jeongint, hiszen annyira közel nem álltak egymáshoz, hogy csak Felixen keresztül töltötték néha együtt az idejüket, viszont végül arra az elhatározásra jutott, hogy akkor nincs veszteni valója, ha meglátogatja, akkor pedig nagyon is nagy, ha nem megy. Lehet másoknak semmit nem jelentett folyton vigyorgó valója, talán Jeonginnak segíthet vele. Az sem lenne probléma, ha esetleg összebarátkoznának.

- Biztos szeretnéd, hogy bemenjek veled? – álltak meg a kórszoba előtt. Hyunjin bizonytalan volt, ő valóban nem váltott egy-két szónál többet a kisebbel ezért nem is értette, hogy Jisung minek hozta magával.

- Nélküled nem tudom végig csinálni – pillantott fel rá. Az idősebb tekintete ellágyult, biztatóan fektette tenyerét kedvesének hátára, majd kinyitva maguk előtt az ajtót tessékelte be. A szobában már nem uralkodott annyira fertőtlenítőszag, mint a folyóson, bár így sem volt a legkellemesebbnek mondható. Bent Jeonginon kívül Seungmin és Felix foglalt helyet egy-egy műanyag széken és beszélgettek az ágyon fekvővel. Az ifjú arcán először meglepettség futott át, amikor meglátta az ajtóban állókat, viszont nem tűnt úgy, hogy zavarná a jelenlétük.

- Lix elárulta, hogy ez a kedvenced – nyújtott át Jisung egy doboz mentával megtöltött csokoládét Jeonginnak, aki lágy mosollyal köszönte meg és nem is habozott kibontani az ajándékát. Eközben a két újonnan érkező is oda húztak maguknak egy széket és azon elhelyezkedve figyeltek.

- Vegyetek ti is – nyújtotta körbe a kis dobozt a fiatal ezzel rálátást engedve egész alkarját fedő kötésre. Jisung gyomra azonnal apróra zsugorodott így nem is fogadta el a kínált édességet, csak felhúzta lábait a székre és azokat átkarolva támasztotta állát térdeire.

Sokat nem tudott arról pontosan mi történt, vagy mi folyik a háttérben. Meglepte, hogy Jeongin szülei nem voltak ott, viszont nem volt bátorsága erre rákérdezni, túlságosan is személyes lett volna. Azonban azzal már tisztában volt, hogy Seungmin azóta nem mozdult el mellőle, mióta megtalálta a szobájában. A tanároktól felmentést kapott az órák alól, minden percét a kórházban töltötte és Felix is igyekezett a lehető legtöbbet járni hozzá. Ahogy legjobb barátját mérte fel, Jisung sötét karikákat fedezett fel a tompa fénnyel csillogó szemek alatt. Hosszadalmas éjszakái voltak, tisztán élt benne az emlék amikor átment hozzá és Minho karjai között talált rá. Üvöltött, zokogott – végig önmagát hibáztatta.

- Köszönöm, hogy... eljöttetek – szakította ki elmélkedéséből Jeongin félénk hangja. A szőke hajú fiú lágy mosolyra húzta rózsaszín ajkait és csak vállat vonva találta meg a hangját.

- Ugyan, barátoknál ez a szokás – A kisebb szemeiben könnyek csillantak fel, de hamar sikerült kipislognia őket így valószínűleg Jisungon kívül másnak fel sem tűnt.

A beszélgetés a továbbiakbankellemes tónusban folyt tovább. Mindenki beszélt, halk nevetések töltötték be aszobát és ezzel is gyógyították a megtört szíveket, de leginkább Jeonginét. Afiú úgy volt megtörve, hogy más nem látta, nem engedte, hogy mások lássák, deott remény gyúlt fel mindenki számára, hogy be lehet forrasztani azt a sebet.Hangosan senki nem mondta ki mi történt, nem azért, mert nem akartakfoglalkozni vele, egyszerűen senki nem állt készen rá. Nem volt szükséges amúlttal foglalkozni ahhoz, hogy megkezdődjék a gyógyulás – legalábbis egyelőre.

Tizenkettedik kérdés -whenmoonrises -hoz szól - megteszi

megfutamodik

Kicsit bizonytalan vagyok ezzel a résszel jajnekem