Felix kimerült volt. Ő sem tudta volna megmondani, hogy testileg vagy lelkileg viselte meg őt jobban az, hogy a délután nagy részét sírással töltötte; hol némán, hol hangot adva a benne növekvő fájdalomnak. Szobatársa végig mellette volt, egy pillanatra sem engedte el, órákon át tartotta szoros, biztonságot nyújtó ölelésében, mely, ha nem is tűnt hatalmas dolognak, jelentősen javított a kisebb állapotán. A nap is nyugovóra tért, mire könnyei elapadtak; nem volt nyugodt, viszont a sírás felemésztette az összes energiáját, így csak üveges szemekkel pislogott maga elé, miközben Minho ujjai nyugtató köröket rajzoltak teste minden porcikájára. Mélységes csend telepedett közéjük, ez azonban nem zavarta egyiküket sem: Felix némán mondott hálát a fiúnak, az pedig a csend rezdülései által nyugtatta meg a karjai között menedéket keresőt, hogy ezért nem kell köszönetet mondania. Hiába tudták mindketten, hogy az idősebbnek nem lett volna oka Felixet vigasztalni, képtelen volt akár csak egy pillanatra is elmozdulni mellőle azután, hogy rátaláltak a vérben úszó Jeonginra.

- Seungmin most írt, stabilizálták Jeongin állapotát – súgta Minho ahogy félretette a telefonját. A kisebb csak bólintott, nem tudta honnan van meg az idősebbnek Seungmin száma, de abban a pillanatban neki nem is számított; csak Jeonginra volt képes gondolni. Alig pár napja még együtt töltötték a délután; hogy nem volt képes észrevenni a bajt? Folyamatosan kereste maga előtt azt a képet, ahol tudomást szerezhetett volna, ahol látnia kellett volna, hogy baj van, ő mégis figyelmen kívül hagyta az üvöltő jeleket – Ne hibáztasd magad, Lixie.

- Tessék? – nézett fel tompa tekintettel Minhora. A mindig vidám, mosolygós fiú, aki a napnál is ragyogóbb volt, abban a pillanatban nem volt több egy szürke foltnál. Érzelmei elfakultak, tompa volt és már gondolkodni sem volt ereje. Megkérdőjelezhetetlennek találta a tényt, miszerint csakis ő lehetett a hibás. Egy számára fontos személy fekszik a kórházban, ismét. Úgy tekintett az alsóbb évesre, mintha az öccse lenne, óvni akarta a bajtól, mégis ugyanott tartott, mint évekkel előtte.

- Nem te tehetsz arról, ami Jeonginnal történt.

- Látnom kellett volna – csuklott el a fiú hangja. Szemeiben ismét könnyek gyűltek, szívébe maró fájdalom kapott, viszont már meg sem próbált ez ellen tenni. Hagyta, hogy keserűsége ismét testet öltsön és eláztassa sírástól felhevült orcáját.

- Ezt senki nem láthatta előre, apróság. Fogalmad sem volt arról, hogy mi megy végbe Jeonginban, hiszen ő sem akarta, hogy tud. Nem azért, mert nem bízik benned, hanem mert egyszerűen nem tudott ezekről beszélni.

- Miért vagy ennyire biztos ebben?

- Mert pontosan ezt tettem én is.

- Sajnálom – sütötte le bűnbánóan pilláit Felix, mire Minho ajkaira szelíd mosoly szökött. Nem látott okot sajnálkozásra, főleg nem a fiatalabb irányából, hiszen akkoriban még csak egymás létezésének a tudatával sem voltak tisztában.

- Nincs mit sajnálnod. Régen volt és most már tanulságként gondolok rá, amiből lehet építkezni. Én is itt vagyok, felépültem. Semmi kétségem afelől, hogy Jeongin is rendben lesz, csak meg kell találnia a célját, amiért érdemes küzdenie.

- A vallás menedéket nyújthatott volna neki – harapott alsóajkába Felix még nagyobb gombóccal a torkában – Ha a hit nem ad neki elég erőt, akkor mi más volna rá képes?

- Én sem vagyok vallásos, mégis itt vagyok – von vállat az idősebb továbbra is fent tartva szelíd görbületét. Látta, amint szobatársának szeplői halovány pírfelhő mögé rejtőznek el, amit, ő maga nagyon édesnek titulált. Már épp szólásra nyitotta volna ajkait, figyelmeztetni akarta őt, hogy ne kérjen emiatt is bocsánatot, de az ifjú megelőzte kérdésének megformálásával.

- Neked mi ez a cél? Mi az, ami miatt érdemes minden nap felkelned és a hitnél is erősebb?

- A testvérem emléke – válaszolt egy kisebb meghökkenés után Minho – Azt akarom, hogy legyen valaki, aki emlékszik rá mert amíg az emléke jelen van, addig ő is életben van és ő sem akarná, hogy megtegyem. Seggbe is rúgna, ha utána mennék – engedett meg magának egy kisebb nevetést ahogy felidézte maga előtt bátyjának arcát.

- A szüleid...

- A szüleim a felejtésbe menekülnek, számukra az jelent megnyugvást, ha kitörlik mindazt, ami hozzá köthető volt. Nekik egy fiúk van, nem történt semmiféle baleset, még egy rohadt képet sem tartanak kint róla a házban.

Felix már meg sem próbálta szavakká formálni a fejében forgó gondolatokat. Némán simított Minho karjára, ezzel mondva hálát neki, amiért megnyílt neki és elmondta ezt. Fejét ismét az idős mellkasára fektette, hallgatta egyenletes szívdobbanásait miközben ismét átgondolta az előbb elhangzott szavakat. Önzőnek látta magát – attól még, hogy ő nyugalmat talált a hitben, nem egyenlő azzal, hogy mindenkinek így kellett tennie és ezt neki is meg kellene értenie. Megértette, hála Minhonak.

Tizenegyedik kérdés -sungoesdown -hoz szól - meglátogat

otthon marad

Nagyon köszönöm a segítséget -whenmoonrises ♥♥