FIGYELEM! Ez a rész egyesek számára érzékeny témát érinthet, csak saját felelősségre, kellő megfontoltság után olvasd el! A történetet a továbbiakban is érteni fogod, ha ezt nem olvasod el, kérlek nagyon vigyázz magadra.

Seungmin zsebre dugott kézzel sétált végig a kollégium tágas folyosóin. Nem volt igazán célja, csak fel-alá bolyongott, mintha bármi érdekeset is felfedezhetne. Unalmas perceit igyekezett elütni, de ennél jobb elfoglaltságot nem igazán sikerült találnia. Összefutott néhány iskola társával, őket biccentve köszöntötte, de nem szentelt nekik túl nagy figyelmet. Elmerengett, valami izgalmas elfoglaltság után kutatott elméjének legmélyebb zugában, amikor az egyik ajtó mögül üveg csörömpölést hallott.

Először nem akart nagy figyelmet szentelni rá, hiszen nem az ő dolga volt, de mellkasára kellemetlen súly telepedett, ami nem engedett. Összevont szemöldökkel lépett a falap elé, de ahogy várta, zárva volt. Újabb csörömpölést hallott, erősebben rángatta meg a kilincset, de az még mindig nem akart engedni. Rövidebb szitoksor szakadt fel belőle, de újabb próbát tett – mellé állhatott a szerencse, mert az egyik erős rántásra a zár megadta magát és az ajtó kinyílt előtte.

Nem sokáig élvezhette a győzelem édes ízét; ahogy elé tárult a bent uralkodó látvány, a világ szaltót hányt. Jeongin, az egyik alsóbb éves eszméletlenül feküdt a padlón. Mind két karján egy-egy hosszú, függőleges vágás éktelenkedett, amelyből megállíthatatlanul szivárgott a vér. Seungmin elsápadva vetette magát térdre a fiatal fiú mellett. Segítségért kiáltott miközben a hozzá legközelebb eső textilt megragadva szorította rá a fiú kezére. Tompán érzékelte a külvilágot, Hallotta mögötte a sürgés-forgást, de ő csak azzal volt elfoglalva, hogy elállítsa a vérzést. Önmagát is meglepte keze stabilitásával, egy pillanat erejéig sem kapta el remegés, ruhája már rég karmazsinvörös színt öltött magára, viszont nem törődött vele – csak azt látta maga előtt, hogy nehogy elveszítse a fiút.

- Édes istenem... - a mély orgánum hallattán Seungmin felkapta a fejét. Nagyon is jól ismerte ezt a hangot és amikor kétségbeesett tekintete Felix reszkető alakjára esett, benne is ismét fellobbant a pánik. A szeplős térdei megrogytak, de Minho időben kapott utána és nyújtott számára támaszt. Az ifjú tekintetéből nem lehetett kiolvasni semmit, védelmezően ölelte szobatársát, aki tenyerét szájára tapasztva tört elő könnyekben.

Park atya ezt a pillanatot választotta arra, hogy felbukkanjon. Holt sápadt arccal, de határozott hangon utasította a diákokat, hogy oszoljanak szét, ne bámészkodjanak. Seungminban düh lobbant annak láttán, hogy a tanár félre állította Felixet is, aki remegő lábakkal akart menni a kisebbhez. Jeongin közel állt az ausztrál fiúhoz, mellette kellett volna lennie. Minho volt csak képes elvinni a zokogó fiút. Erősen tartotta, csitította, hiába nem ért el vele semmilyen hatást.

A távolból mentőautó szirénája csendült fel. Seungmin ismét a karjai alatt fekvőre pillantott. Már az ő szemeit is könnyek marták, tanára megpróbálta elhúzni onnan, de ő vicsorogva hárította az érintést; csakis akkor volt hajlandó elengedni, amikor két mentős jelent meg mellette. Erőtlenül ült a padlón, vállai előre estek, vértől ragacsos kezei combjain pihentek ahogy hátát a hűvös falnak döntötte. Tekintete üvegessé vált, bámult maga elé és egy teljesen más világba csöppent. Olyan zuhanás kapta el, amit még soha nem érzett. Képtelen volt mozdulni, hosszadalmas időn keresztül csak ült ott a vörös tócsa közepén és bámult ki a fejéből. Nem érzett semmit, üresség kerítette hatalmába – csak akkor tért magához, amikor az egyik atya felkeltette a figyelmét. El kellett mennie a kórházba, tudni akarta, hogy Jeongin az ő karjai között mondott búcsút, vagy volt még esélye. Szüksége volt még egy lehetőségre.

A tizedik kérdés mindenkihez szól - Felix

Minho