A nap már narancssárga színben tört be az ablaküvegen amikor Minho szobatársára vezette a tekintetét. Nem tudta, hogy mit csinál pontosan a fiú, ölében egy laptop pihent és már órák óta csak annak a képernyőjét bámulta. Csend volt, az idősebb ezt általában nem is bánta, hiszen nem volt az a beszédes fajta, de akkor vágyott a társalgásra. Vívódott magában, hogy valóban kiszakítsa-e Felixet a maga kis világából, de végül amellett maradt, hogy nem veszíthet semmit azzal, ha megpróbálkozik vele.

- Felix? – szólította meg a szőkét, mire társa azonnal felkapta a fejét. Kíváncsiság csillogott a szemeiben és emellé még gépének képernyőjét is lejjebb hajtotta, hogy véletlenül se terelhesse el a figyelmét – Te miért vagy ennyire biztos abban, hogy megérdemli a hiteted ez az egész felsőbbrendű világ?

Minho maga sem volt abban biztos, hogy miért is így indította a beszélgetést. Igaz, ami igaz; kíváncsi volt arra hogyan képes valaki hinni ilyesmiben, hogy nem vesztették el a bizalmukat ez iránt, csakúgy, mint ő is tette. Az ő hite a süllyesztőben végezte, sok-sok évvel előtte és azóta sem találta meg a választ a kérdésére, hiába kereste teljes odaadással. Csalódott a vallásában, kérdés nélküli odaadása teljesen odaveszett és a helyén nem maradt más, csakis a maró düh. Ahogy viszont Felixet figyelte, az ártatlan, szeplőkkel díszített orcát, azt ahogyan ő töretlenül áll a hite elé, lenyűgözte – emellett talán kissé irigykedett is rá. Ő békességet talált abban, amiben az idősebb csakis keserűséget.

- Pár évvel ezelőtt a testvérem súlyosan megsebesült – kezdett bele a mesélésbe a kisebb kérdés nélkül; nyíltan beszélt, őszintén – Nem voltam egy hálás gyerek, folyamatosan bajt kevertem és úgy éreztem, hogy az én hibám amiért elütötték az öcsémet. Így büntetnek azért, amit tettem. Napokig hajszolt a kétségbeesés, míg végül utolsó mentsvárként a kórház kápolnájában kötöttem ki. Nem hittem Istenben, az angyalokban, démonokban, de úgy éreztem ez az utolsó esélyem. Nem ismertem egy imát sem, fogalmam sem volt, hogyan kellene megfogalmaznom a gondolataimat így végül csak beszéltem, nem gondoltam túl, azt sem merem állítani, hogy igazán tisztelet tudó lett volna, de abban a percben nem is igazán számított – mosolyodott el finoman – Akkor, ott a kápolnában ígéretet tettem. Megesküdtem Istennek, hogy ha megmenti az öcsémet, hinni fogok; felhagyok az előző életemmel, megváltozom és nem vonom többé kétségbe a létezését. Igaz, ami igaz, nem értek egyet a biblia minden egyes tanításával, de a hitem nem a könyv felé irányul. Azt is egy ember írta, több száz évvel ezelőtt, biztos vagyok benne, hogy a maga gondolatait is Isten szavai közé csempészte így azt nem tartom helyén valónak.

- És az öcséd felépült – mosolyodott el fájdalmasan Minho. Ironikusnak találta, hogy a fiú pontosan azért találta meg a hitét, amiért ő elvesztette.

- Neked is van testvéred, igaz? Hallottam ahogy álmodban a nevét ismételgeted – vallotta be a fiatalabb. A barna hajú fiú torka összeszorult. Gyakran álmodott testvérével, de azt nem gondolta volna, hogy beszél álmában, ráadásul a fiú nevét formálják ajkai.

- Volt – adott végül őszinte választ egy kisebb habozás után. Úgy érezte ez a minimum, ha már az ausztrál fiú is nyíltan állt hozzá – Három éve halt meg egy motor balesetben.

- Nagyon sajnálom, Minho – rezzent össze Felix, mintha maga is érezhetné a veszteség fájdalmát. Közel állt hozzá, de nem tapasztalta meg; ezért hálás lehetett.

- Nem kell, nem te okoztad azt a balesetet – rázta le a sajnálkozását – Tudod, elég vicces hiszen én ott vesztettem el a hitemet. A családom nagyon vallásos, így én is az voltam, meg sem kérdőjeleztem miért hiszek, csak elhittem, hogy nekem ettől jobb lesz. Isten szava szent és sérthetetlen – horkantott fel gúnyosan – Isten mindent megold, ha eleget imádkozol hozzá. Éjt nappalokká téve, nappalokat éjszakákká téve imádkoztam hozzá, de nem segített. Könyörögtem neki, hogy mentse meg az egyetlen embert, akit igazán szerethetek és aki szeret engem, akiben bízhatok. Ha valóban létezik Isten, rohadt egy önző személy lehet. Neki nem volt szüksége a testvéremre, nekem igen és mégis elvette.  Szóval nem, képtelen vagyok benne hinni, vagy legalábbis abban, hogy olyan kegyes, mint azt előadják az írások.

A nyolcadik kérdés RoseBlue00-hoz szól - csatlakozik

kimarad

Ha nagyon őszinte akarok lenni, büszke vagyok erre a részre. Jaj, és boldog újévet drágaságaim, remélem mindenkinek jól fog telni♥