Jeongin elméjének majdnem legmélyebb zugában volt elmerülve. Nem állíthatta, hogy teljesen elmélyült gondolatainak tengerében, hiszen az iskolájának folyosóján járt éppen, viszont nem sok maradt meg neki belőle. Ösztönösen vitték lábai, tompán érzékelte, hogy akadály kerül elé tanuló társa személyében, ilyenkor fél lépéssel eloldalazott, de abban a pillanatban el is feledkezett róla, ahogy elhagyta az illetőt. Ajkain folyamatos mosoly játszott, álmodozott ezért nem is vette először észre az őt szólongató mély hangot. Nevének legalább ötszöri elismétlésére volt szükség ahhoz, hogy ismét a felszínre kerüljön. Pislogott egyet, majd még egyszer és ezzel kitisztult előtte a kép. Ismét élesen hallotta a beszélgetéseket, a szekrényajtók csapódását, cipők nyikordulását a laminált padlón.

- Merre jársz, Innie? – Felix láttán a fiú még ívesebben görbítette felfelé ajkait. Kedvelte az idősebbet, bár nem volt vita tárgya, hogy nagyon nehezére esett volna nem így tenni. A szőke ifjú az iskola majdnem minden diákjával jó kapcsolatot ápolt, mindenkivel rendesen bánt, kedves szavakat intézett feléjük és bárki fordulhatott hozzá segítségért. Jeongin már nem is emlékezett arra, hogyan barátkozott össze vele, egyszerűen természetes volt az egész jelenség.

- Csak elkalandoztam – hárított édes mosollyal. Ez volt az ő fegyvere, ezzel képes volt mindent elhárítani, leginkább a gyanakvásokat és ezért hálás is volt. Szüksége volt erre az erőre, sok mindent megúszhatott ezzel.

- Remélem szép helyeken jártál – mosolygott rá a szeplős – Van kedved együtt tanulni?

- Persze – egyezett bele azonnal Jeongin. Hiába járt egy évvel alatta, előszeretettel tanultak együtt. Társaságban egyszerűbb volt bármit is megjegyezniük, még ha közben nem is szóltak egymáshoz.

- Remek! Az én szobámban megfelel?

- Nincs itthon a szobatársad? – kérdezett rá meglepetten. Hallott szóbeszédeket az új diákról, de ő maga nem hitt ezekben. Nem szeretett előítéleteket alkotni, így Jeongin maga semmiféle véleményt nem formált meg magában az irányába.

- De, azt hiszem ma itthon van, de őt biztos nem fogja zavarni. El van a maga világában.

- Jól van, akkor menjünk – bólintott rá kisebb. Felix széles mosolya ragyogott a beszűrődő napfényben.

Sarkon fordulva indult meg kifelé az épületből és komótos tempóban sétáltak át a kollégiumba. Az idősebb vidáman csacsogott, mindenféléről mesélt barátjának, bár maga a fiú nem tudott túl sok figyelmet fordítani rá. Kíváncsi volt, tudni akarta mi történt vele, viszont gondolatai folytonosan elragadták a világtól. Néha már ösztönösen bólintott egyet, hogy a másik félnek ne szúrjon szemet elkalandozása, de ő maga már csak akkor eszmélt fel, amikor beléptek a szobába és meghallotta a rekedt hangot, ami üdvözölte őket.

- Gondolom nem zavar, hogy Innie átjött tanulni – dobta le a táskáját Felix ágyára végig Minhot figyelve. A fiatal is rá vezette tekintetét, halkan köszöntötte, majd cipőjéből kibújva telepedett fel az ajtóhoz közelebb eső ágyra.

- Engem aztán nem – vont vállat miközben szanaszét álló hajába túrt. Szemein még enyhe kómás köd ült, ennek ellenére is fel lehetett fedezni benne egy kisebb érdeklődést.

- Aludtál? – ült le Felix is barátja mellé. Jeongint meglepte mennyire könnyedén elbeszélgettek egymással, ő úgy hallotta, hogy az újonnan érkező senkivel nem kommunikál, vagy ha mégis, azt nem egy tisztelet teljes tónusban teszi.

- Aha.

- Ha akarsz még visszaaludhatsz, nem leszünk hangosak – halászott elő beszéd közben három füzetet táskájából a szőke fiú.

- Mit tanultok? – kérdezte inkább válaszadás helyett. Kimászott az ágyából, karjait a magasba emelve nyújtózkodott így felsője felcsúszva egy kisebb részt mutatott meg kidolgozott hasizmaiból. Jeongin félénken kapta el róla a pillantását és inkább ő is a könyvének szentelte a figyelmét, amikben képletek tucatjai sorakoztak.

- Ahogy elnézem Innie matekot, én viszont irodalmat.

- Néma? – vonta fel kérdőn szemöldökét az idős. Jeongin arcán még mélyebb árnyalatra váltott a vörösség, de ennek ellenére sem szólalt meg. Hangja benne rekedt, nem tudott volna szavakat formálni.

- Talán csak nem akar bunkókkal beszélgetni – vont vállat Felix, mire már a fiatalabb is felkapta a fejét.

- Én nem...

- Érthető – szakította félbe Minho mosolyogva. Mosolygott. A fiú, akitől félt a fél iskola, vidám görbülettel figyelte őket – Úgy tűnik ez csak neked szokásod.

Felix nem válaszolt, legalábbis nem szavakkal. Nyelvét kinyújtva rázta a fejét szobatársa felé, de az csak nevetve indult meg a fürdőszoba felé. Jeongin nem tudta hová tenni az elmúlt pillanatok csipkelődését. Nem tudta volna megmagyarázni, de abban a pillanatban nagyon magányosnak érezte magát. Még hallotta, hogy a barátja mond valami ahhoz hasonlót, hogy ha szüksége van matekból segítségre, nyugodtan kérje meg Minhot, hiszen ő ért hozzá, de erre csak egy apró bólintással felelt. Magány... ez volt az, ami benne teljesedett ki, ezt kellett elrejtenie mindenki más elől.

Kilencedik kérdés Pokroc -hoz szól - bemegy

tovább megy

Elnézést a lassú lassú frissítésekért, esküszöm igyekezni fogok rendszerezni a részeket, csak olyan szét szort vagyok, jaj nekem.