Chan vonakodott. Alsóajkát rágcsálva szemezett a kollégiumi szobaajtóval, de végül összeszedve minden bátorságát kopogtatott be. Hallgatta a falap túl oldaláról átszűrődő tompa lépések hangját, majd mély lélegzetet vett ahogy elhalkultak és helyét kulcs zörgése vette át. Amikor meglátta Felixet, mosoly szökött ajkaira. Végig mérte a vékony alakot, majd felvéve a szemkontaktust kereste meg hangját.

- Volna kedved elmenni sétálni? – kérdezett rá köszönés nélkül. A kisebb ajkai is felfelé görbültek ahogy bólintva egyezett bele a programba. A fiú válla felett Chris látta a mogorva új tanulót, de ő fel sem nézett, mintha teljesen hidegen hagyná, hogy ki is érkezett hozzájuk. Talán így is volt, de nem is sokáig elmélkedett ezen, hiszen nem miatta ment oda.

- Hozzak valamit neked, ha már úgyis elmegyek? – nézett Felix a szobatársára ezzel meglepve Chant. Ő úgy tudta, hogy Minho senkivel nem hajlandó beszélni – legalábbis nem normális hangnemben – abban a pillanatban ő nem így tapasztalta. Elgondolkodva nézett fel az ölében pihenő regényből, majd végül finom fejrázással hallatta a hangját.

- Semmi sürgetően fontos nem jut eszembe – válaszolt nyugodt hangnemben. A fiatalabb erre csak bólintott majd egy intéssel búcsúzva el tőle lépett ki a folyósóra.

- Jól kijössz vele? – kérdezte meg Chan kíváncsian ahogy elindultak lefelé az emeletről. A kollégium eléggé kihalt volt, de ez nem is volt meglepő péntek késő délután; a legtöbben már rég hétvégi programjukra voltak úton.

- Igen. Eleinte kissé mogorva volt, de most már beletörődött abba, hogy el kell viselnie, szóval már nem olyan vészes a helyzet – nevetett vidáman Felix. Ő mindig is ennyire derül látó volt, amit az idősebb igen irigyelt tőle. Önmagát sem vallotta volna pesszimistának, de barátjának a közelébe sem ért, ha optimizmusról esett szó.

Egy darabig csak csendben ballagtak egymás mellett a város parkosított részén. Kellemes, nyugodt csend lengte körbe őket, egyikőjük sem igyekezett ezt megszakítani. Kettejük barátsága igen egyszerű volt; jóban voltak, könnyedén el tudtak beszélgetni, viszont a felszínnél mélyebbre sosem ástak, nem akartak hullámokat verni a nyugodt vízen, nagyon is jól megvoltak így. Chan mégis arra az elhatározásra jutott, kockáztat, nem hagyták nyugodni a pletykák, amiket hallott.

- Tudod, hallottam néhány furcsaságot – kezdett bele óvatosan az idősebb ahogy oldalról pillantott a szőkeségre.

- Arra vagy kíváncsi, hogy igazak-e a pletykák? – nézett Felix a felhős égre. Hangjában nem csengett sértettség, düh, hangszíne úgy csengett mintha csak az időjárásról ejtettek volna szót. Ezzel ellenben Chris feszengett, bűntudata volt amiért ilyesmit hozott fel.

- Tudom, hogy nem igazak. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy rendben vagy-e.

- Persze, szóltak már rólam rosszabb szóbeszédek is – válaszol könnyedén, mosolyogva – És egyébként igazak. Mármint természetesen nem az egész, de vannak igaz részek.

- Én...

- Csak akartam, hogy tudd – szakította félbe Felix. Kisugárzása még mindig nyitott, könnyű volt, mint eddig is így lassan Chan szorongása is alább hagyott.

- Tudod, ha szükséged van valamire vagy valakire, rám számíthatsz – jegyezte meg óvatosan. Válaszul egy széles mosolyt és egy bólintást kapott.

Az út további részében ismét nyugalmas csendbe burkolództak. Kiélvezték egymás társaságát, a szellős időjárást és azt, hogy az utcákon alig egy-két lélek lézengett rajtuk kívül. Chan biztos volt abban, hogy segítséget akar nyújtani a kisebbnek, csak abban kételkedett, hogy biztosan szüksége van-e rá. Felix talpra esett volt, magabiztos és ami talán még fontosabb is; mellette álltak a barátai. Ugyan az idősebb ausztrál nem ismerte olyan jól Jisungot és Hyunjint, tudta, hogy bármikor kiállnának érte, akármi történjék is – ennek ellenére sem akart egyszerűen a háttérbe húzódni.

Hetedik rész -whenmoonriseshoz szól - apró nyitás

téma terelés

Boldog karácsonyt Babócák♥♥