Izzy

2024 május 21 este

Egy tengerparti városkában foglaltam szobát az estére. Nem volt sem nagy, sem kényelmes, de megfelelt.

A cuccaimat hanyagul ledobtam a négyszemélyes asztal tetejére, aztán egyenest a paraván takarásában bujkáló zuhanyzó felé vettem az irányt. Viszkettem a sótól, ami a bőrömre száradt.

A recepciós csávóka jó fej volt, mert habár későn értem ide, hozott ki nekem műanyagdobozban vacsorát. Aztán még annyit kért, mindig zárjam az ajtót.

Nem vagyok buta, a gonosz sosem alszik.

Egyébként ide is értem volna, ha nincs az a baleset út közben. Valami kismotor ütközött egy busszal. A motoros életét is vesztette.
Furcsa egy érzés ilyet látni. Vajon szerencsétlen flótás angyala, hogy élhette meg. Fájt neki?
Samnek fájna?

Ugyan sosem láttam mások őrangyalát, csak Samet. De azt is tudom, hogy más meg a sajátját sem észleli.

Annyit töprengtem már azon, hogy ez most egy büntetés vagy kegy kettőnknek.
Az elsőre szavazok...

Kisepertem a hülye gondolatokat az agyamból, miközben megengedtem a forró vizet, aminek idő kellett, hogy valójában is az legyen.
Az ujjammal megtáncoltattam a hideg vízsugarat, majd visszasétáltam a túrahátizsákomhoz. A tetejét lehúzta a sok kitűző súlya. Minden helyről ahol jártam volt egy. Párizs, Mexico, USA, Los Angeles, Svájc...

Ezt a hagyományt még Frankkel kezdtük el nagyjából tíz éves koromban, amit ma már csak én művelek.

Kioldottam a felső kapcsot, így pont annyira nyílt el a szája, hogy kényelmesen beletúrhassak. Kihalásztam a mobilom, lehuppantam a kényelmetlen faszékre, ami nyomta a farcsontom, olyan kemény volt.

Egy nap legalább egyszer hazajelentkeztem, nehogy felhívja Anya a rendőrséget, mert elvesztem. Hajlamos volt túlaggódni mindent, főleg a Sam miatti...

Megint ő... Folyton miatta kerülök szarba! Erre vannak az őrangyalok?

– Szia, Anya! – kaptam észbe a hangrögzítő éles sípolására. – Tudom, nálatok épp délelőtt van, szóval dolgozol. Itt viszont most fogok aludni menni – pillantottam ki az ablakon, amin visszatükröződött a benti látkép. Nyúzottnak néztem ki. – Egyben vagyok. Semmi gond.

Legalábbis nem nagy.

– Van kajám. És igen, ettem is – kaptam le az egyik doboz tetejét, majd kihalásztam egy szem rántott gombát. Nem volt rossz.
– Nem sütött meg a nap, mert nem volt ideje – nyámnyogtam. – Késett a gép, de holnap megyek strandolok egyet. Meg csinálok egy csomó képet is, amiket este átküldök, hogy kicsit olyan legyen, mintha itt lennél.

Anya és én szoros kapcsolatot ápoltunk. Lehet, mert Apával korán elváltak, így csak mi maradtunk egymásnak.

Meg Sam nekem.

Anya sosem ismerné el, de tudom, hogy miattam ment el apa. Elege lett belőlem, a degeneráltságomból. Abból, hogy a falnak beszéltem, ahányszor egyedül hagytak.

Amíg kicsi voltam cuki hóbortnak, a képzelőerőm hatalmasságának tudták be Samet. Aki egyébként sokat törődött velem, amikor mindenki magamra hagyott.

Az oviban a gyerekek furának tartottak. Én meg azt nem értettem, ők miért nem látják azt az angyalt, ha egyszer ott van mellettünk. Talán vakok? Így elvonultam magamnak.

Nem játszottam senkivel. Erre az óvónők behívatták a szüleimet, hogy valamit tenniük kell annak érdekében, hogy szocializálódjak.

Sam pedig segítséggyanánt meg próbálta  megértetni velem, hogy a problémám fő okozója ő, és muszáj mással is játszanom. Úgy tennem, mintha nem is létezne.

Jah, magyarázd meg egy négy évesnek...

Aztán jött az első nagy pofon. Apa elcipelt egy orvoshoz hat évesen Anya tudta nélkül.  A nőci ugyan aranyos volt, de Apa nem. Be akarta bizonyítani Anyának, hogy gyógyszer kell. Hogy ez már egészségtelen. Egy kudarc vagyok. Csakhogy a nő úgy gondolta, ezzel védekezem a világ ellen, és nem lesz gond, mentálisan a toppon vagyok. Egyszerűen csak magamnak való gyerek vagyok. Apa ebbe sosem törődött bele.

Anyáék kapcsolata etájt mehetett gallyra.

Teltek az évek, és a suli borzasztóbb volt. Cikiztek, ha angyalokról beszéltem. És akkor is, amikor azt hitték, magamban motyogok. Ettől befordultam még jobban. Rajzolgattam, a külvilágra nem is akartam figyelni. De még mindig jobb volt ott, mint otthon, ahol folyton veszekedtek. Apa sokszor bolondnak nevezett.

Rengetegszer képzelődtem arról, hogy szárnyat növesztek, és elmegyek oda, ahol Samandriel lakik. A felhők közé, Istenhez.

Aztán Apa lelépett, és megváltozott minden.

Magamat hibáztattam, de végre békében élhettünk. Nem emlékszem, Anya sírt e... De arra tisztán, hogy mennyivel kisimultabb lett.

Aztán megérkezett az életünkbe Frank. Aranyos pasas. Apám helyett is  apám lett. Nem mellesleg a szomszéd nénink fia. Így ismert minket pici baba korom óta. Hamarabb lett a „barátom”, mint ahogy Anya másik fele. Bár abban erőteljesen benne volt a kezem, hogy mi hamarabb egymásra leljenek.

Frank megtanított úgy élni, hogy ne kelljen kívülállónak éreznem magam. 

Vagy legalábbis ne teljesen.

– Puszilom Franket. Vigyázzatok egymásra! – Lenyeltem a falatot. – Szeretlek!

Ledobtam az asztalra a készüléket. Nem voltam oda érte. Akkor már inkább egy fényképező. Vagy csak a csend.

Kioldottam az ingem felső gombját, és bevillant Sam tekintete a parton.

Kár, hogy egy angyal... Bassza meg!

Miért nem lehetek szerelmes mondjuk egy korombéli hapsiba? Vagy nőbe? Az is jobb lenne, mint ez a faramuci helyzet az őrangyalommal.

Amikor tinédzser korba léptem, Sam egyre kevesebbszer jelent meg. Ott volt, csak teret adott. Én pedig minél több hormonnal rendelkeztem, annál jobban oda voltam érte.

Fene essen bele!

Ledobtam az inget a karfára, amit a nadrág majd a fehérnemű követett. Anyaszült meztelenül álltam a hideg kövön, ami visszatükröződött az ablakban.

Vajon ilyenkor ott csücsül valamelyik faágon?

Nem vagyok egy modell alkat, de soha nem is akartam az lenni. Kerek formák, keskeny derék. Kicsit olyan görögös, ahogy Mami mondaná. A dédszüleim Olaszországból vándoroltak Amerikába, de Apán kicsit sem látszik ez a vonal. És nem is értékelte a vérvonala eredetét. Én viszont izginek tartom, mert az ember múltja sokszor értékesebb, mint a jelene.

Egy sóhajjal bezártam az elmém ezen zugát, és inkább a forró gőzzel hívogató víz felé vettem az irányt. Jobb lesz minden, ha lemosom az élet mocskát.

Mindenki kapja be!

Sziasztok!

A mai rész kicsit agyalósabb lett. Izzy és az apukája nagyon nem jönnek ki jól. De basszus, nem tudom, ha valaki gyermeke a "semmivel" beszélgetne huzamosabb ideig, ki mit tenne?! Én sokmindenben hiszek. Lehet viccet csinálok magamból, de ha most azt mondanád, Reni, nálunk van egy szellem. Zokszó nélkül elhiszem. Hiszek abban, hogy van valami nagyobb, erősebb erő. Hogy vannak kötelékek emberek közt, amik messzire nyúlnak vissza. Hiszek abban, hogy minden mondának van alapja. Abban, hogy valaki igenis itt áll mellettünk, és vigyázza az utunk. Abban is, ha egyszer meghalok vár valaki ès valami ott... És van, aki nem tud továbblépni.
Ti miben hisztek?

A kövi rész Samandriel szemszöge lesz. Annyit előrevetítek, hogy csóri régóta kűzd Önmagával. A hit, az alázat verekszik a szeretettel/szerelemmel és egy olyan birtoklási vággyal, amit sosem érzett eddig.
És mi van, ha egy törcsi eltéved, a fedetlen test pedig szem elé kerül? 😁🤭

Köszönöm, hogy olvastátok!

Puszi Reni🥰🥰🥰