Elélveztem. Belespricceltem az alattam fekvő, gyönyörű fiúba. Várjunk... ez nem Julian! Mi ütött belém? n őt szeretem. A fiút mégis hagytam elmenni, míg a karom között fekvőt nem. Mi is a neve?

– Hogy hívnak? – kérdeztem.

– Truns – válaszolta.

– Mit csináltál velem? – folytattam a vallatását. – Megbűvöltél! Biztosan azt tetted.

– Nem... én nem.

Feltartotta a kezét. A tenyere a kidolgozott hasizmom simogatta. A számra hajolt és csókolni kezdett. Nagyon tetszett. Közben hiányzott Julian. Muszáj megkeresnem!

– Engedj! – kiabáltam rá Trunsra.

Nem hagytam ellenkezni. Felkeltem az ágyból. Kirohantam a fedélzetre. A tekintetem a vízet nézte. Egy ponton vörös valami terjengett benne. Vér. Julian biztos beütötte magát. Sietve lemásztam a kötélen, egyenesen a vízbe.

Nem hordtam ruhát. Elfelejtettem. Vicces lehetett, ahogy végigrohantam egy szál semmiben. Beugrottam a tengerbe. Épphogy nem ütköztem bele egy sziklába. Julian ott süllyedt lefelé. Érte úsztam. Magamhoz öleltem, de ő nem moccant.

Nehezen, de kihúztam a fedélzetre. Ott leterítettem. Az arca sápadt. Meg sem mozdul, nem lélegzik. Közel hajoltam hozzá. Rövidke csókot nyomtam a szájára. NEm használt. Csak feküdt tovább.

– Julian! Maradj életben! – kiáltottam a nevét.

Könnyek marták a szemem. Megjelent Truns. Kitartotta a tenyerét, amiből fény tört elő. Nem foglalkoztam vele. Még egyszer megöleltem Juliant. Úgysem segíthetek neki. Nem segíthetek, ugye?