Nagyon szép volt. Csodálatos. Láttam Archon, mennyire megtetszett neki. Azt hittem, meghalok a fájdalomtól. A szőke hajú, kék szemű fiú egyből elmosolyodott. Odafutott Archellhez, majd megpuszilta a száját. Mi történtik?

– Szia. Most már te vagy a gazdám – mondta a kapitánynak.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Arch.

– Téged szolgállak, mert téged láttalak meg először.

– Hogy szolgálsz? – kérdezte tovább.

– A takarításban, a főzésben, a halászatban... az ágyban. Mindenben.

Az arcára hatalmas mosoly költözött. A szeme csillogott. Közelebb bújt a kalózhoz. Elveszi tőlem. Láttam Archell szemében a boldogságot. Összekapcsolódott a tekintetünk.  Hamar lesütötte a pillantását, majd a fiúra nézett. Összetört a szívem.

Elszomorított a tény, hogy már nem szeret. Máris elhagy. Mikor számomra ő életem szerelme. Tudtam, éreztem. Legbelül. Nagyon fájt, csak úgy marcangolta a vékonyka testem.

– Arch... – szólaltam meg halkan.

– Mi az?

– Már nem akarsz engem?

– Öhm...

Nem válaszolt. A fiú megfogta a kezét, majd sarkon fordultak. Bementek a kabinba. Rögtön odafutottam hallgatózni. A fülem az ajtóra tapasztottam, hátha hallok valamit. Egy ideig pusmogás zaja hallatszott ki. Aztán nyögéseké.

Hangos nyögéseké. Kitártam az ajtót, és beléptem hozzájuk. Archell alatt feküdt a fiú, akinek azóta sem tudom a nevét. Meztelenül. Miközben a kapitány erős lökésekkel tette a magáévá. Észre sem vettek, hanem a csodaszép fiú még hangosabban nyögött. Egymás karjában mentek el.

– Elárultál! Azt hittem, szeretsz! – kiabáltam rá.

– Julian, várj! Várj, Julian, hiszen szeretlek!

Nem vártam meg. Csak könnyek között futottam, fájó szívvel. Amint elérte a hajó szélét, nagyot ugrottam, és a levegőben sellővé változtam. Elmerültem a mélyben. A fejem egy kőbe ütöttem, elsötétült előttem minden.