Aznap este, miután Perselus lefektette Harryt aludni, elővette a naplókat, amiket Minerva adott neki. Aggasztotta a gardróbszekrény említése, de Harry nem volt abban az állapotban, hogy elmagyarázza a dolgot. Bellatrix Lestrange zárta be oda a fiút? Erre utalt Harry, vagy valami másra? Perselus félresöpörte az amiatti bűntudatát, hogy Harry intim gondolatait olvassa, és leült, ölében a legutóbb írt naplóval.

1996. július 3-i bejegyzés

„Hiányzik Sirius. A Rend megfenyegette Vernont az állomáson, és elmondták neki, hogy meghalt a keresztapám. Most már nincs, aki megvédjen; csak rontottak a dolgokon. Miért kellett nekik bármit is mondaniuk? Most már Vernon azt hiszi, hogy elárultam nekik, mit szokott velem csinálni, és ettől még a normálisnál is dühösebb lett. Azt hiszem, meg fog ölni. Talán jobb is lenne, ha megtenné."

1996. július 15-i bejegyzés

„Azt hiszem, megint eltörte a csuklómat, alig tudom mozdítani a bal kezemet. Mindig a bal kézre megy, arra az esetre, ha túlságosan belelendülne és a végén még nem tudnám elvégezni a házimunkámat. Amikor elment dolgozni, Petunia adott pár mugli fájdalomcsillapítót, de nem hiszem, hogy varázslóknak jót tesz, ha ilyeneket szednek. Annyira rosszul voltam, hogy a nap nagy részében hánytam, így Petunia ma nem csináltatott velem semmit. Még azt is megengedte, hogy a vödrök helyett a fürdőszobát használjam, de meg kellett ígérnem, hogy nem mondom el Vernonnak. Mintha elmondanék neki bármit is. Haza akarok menni."

1996. július 19-i bejegyzés

„Petunia elvitte Dudleyt látogatóba Marge-hoz, így tudom, csak idő kérdése, hogy Vernon hazahozza a barátait."

1996. július 20-i bejegyzés

„Petunia már nagyjából egy napja odavan, Vernon pedig öt embert hozott haza magával a híres partijához. Le sem bírom írni, miket csináltattak velem, túlságosan undorító. Én is undorító vagyok, és azt kívánom, bárcsak halott lennék."

1996. július 30-i bejegyzés

„Nem bírom ezt tovább csinálni. Nem akarom ezt tovább csinálni. Dumbledore megígérte, hogy eljön értem a születésnapomon, de már máskor is hazudott. Mi lesz, ha nem jön el? Mi lesz, ha örökre ebben a borzalmas házban ragadok? Könyörögtem és könyörögtem, hogy ne küldjenek ide vissza, de senki sem hallgatott meg. Senki sem akar meghallgatni. Mind azt hiszik, hogy ismernek engem, holott egyáltalán nem. Senki sem ismeri Harryt. Csak Pottert ismerik. Pottert, a bátrat. Pottert, a bolondot. Pottert, a Fiút, Aki Túlélte. Miért nem látnak engem? Ron és az ikrek észrevették a rácsokat az ablakomon, meg a lelakatolt ajtót is, és mégsem jöttek rá, hogy mit jelent mindez. Néha azt kívánom, bárcsak megint a gardróbban lehetnék. Vernon oda nem tudott beférni."

1996. augusztus 10-i bejegyzés

„Dumbledore mégis eljött értem a születésnapomon, de össze sem pakoltam előtte, mert annyira biztos voltam benne, hogy nem jön el. Azt mondta Dursleyéknak, hogy tudta, miket műveltek velem egész idő alatt. Alig hittem el! Tudta, és évről évre mégis visszaküldött ide? Hogy tehette ezt velem? Hamar rájöttem, hogy nem azért vitt el Dursleyéktól, mert törődik velem – csak azt akarta, hogy győzzem meg Lumpsluck professzort, hogy jöjjön el a Roxfortba. Én nem egy személy vagyok a számára. Csak valaki, akit használhat. Meg akarok halni, de nem az Odúban, Mrs Weasley nagyon odalenne. Megvárom, amíg visszajutok az iskolába. Annyira könnyű leesni egy seprűről."

Perselus egy csattanással becsukta a könyvet. Oly kevés szó volt, és mégis, oly sokat mondott. A szomszédos szobában alvó fiatal férfi annyi mindenen ment már keresztül, és a varázsvilág még többet akart tőle. Harry Potter gyermekét akarták, de előbb fagy be a pokol, semmint hogy Perselus bármilyen babát is odaadjon nekik, akár az övé és Harryé az, akár nem.

Perselus akkor és ott megfogadta, hogy mindent meg fog tenni, amire csak képes, hogy visszahozza Harryt az elmebaj végtelen mélyéről. Az ép elméjű Harry még mindig jelen volt; Perselus látott erre utaló villanásokat, de csak nagyon keveset, és nagyon ritkán. Elolvasva a naplóját és azt találgatva, mi mindenen mehetett keresztül a fiú, Perselus csak azon csodálkozott, hogy Harry nem omlott össze már hamarabb.

Miután elolvasta a naplókat, Perselus rájött, hogy a Szent Mungó gyógyítói mivel lőttek mellé. Nem arról volt szó, hogy a fiú nem tudta vagy nem akarta használni a WC-t, hanem arról, hogy kisebb korában nem engedték meg neki, és valahogy ez az, amire most emlékezett. Perselus felfedezte, hogy Harry párszor egy vödröt használt a konyhában, és miután ő türelmesen elmagyarázta neki, hogy az illemhely is olyan, mint a vödör, többé már nem volt problémájuk ezen a téren.

A fürdés más kérdés volt. Harry rettegett a víztől, Perselus pedig azon tűnődött, hogy vajon Vernon Dudley víz alá tartotta-e a fiú fejét, hogy megijessze őt. Perselus arra kényszerült, hogy szivaccsal mosdassa Harryt, mivel tisztítóbűbájokat nem lehetett használni. Úgy tűnt, a fiú élvezi a szivaccsal való fürdetést, már ha az elragadtatott kuncogása ezt jelentette.

Perselus a hajába túrt, és felsóhajtott. Még ha sikerülne is Harryt visszahoznia, nem volt rá garancia, hogy a fiú bármit is kezdeni akar majd ővele. Harryt már jóval azelőtt foglyul ejtették, hogy a Dumbledore merengőjében talált emlékekkel kapcsolatos tárgyalást lefolytatták. Harry még mindig árulóként emlékezne rá, és Perselus nem tudta, hogyan viselné el, ha a fiú megvetéssel tekintene rá.

Ám jelen pillanatban, abban az áldott tudatlanságban, amiben Harry élt, csakis áhítattal és szeretettel nézett rá. Perselus nem akarta ezt elveszíteni; Harry megint olyan ártatlan volt, és ő ezt tényleg el akarja venni tőle? Miért olyan rohadt bonyolult ez az egész? Akárhogy is, nem volt választása; meg kellett próbálnia segíteni a fiún, akkor is, ha ez azt jelentette, hogy Harry el fogja hagyni.

* * *

A következő reggel Perselus a kandallón keresztül üzent Poppynak, hogy legyen kéznél, mialatt ő megkísérel Legilimencia segítségével Harry elméjébe pillantani. Elképzelése sem volt, mi fog majd történni, és azt akarta, hogy a javasasszony ott legyen, arra az esetre, ha valami balul ütne ki. Poppy hozott Harynek egy csokibékát. A fiú feltépte a dobozt, és fülig érő szájjal mosolygott, amikor meglátta a kiugró állatfigurát. Sikerült elkapnia, aztán annak ellenére, hogy nemrég reggelizett, az egészet beletömte a szájába, amitől az arca és mindkét keze csupa csokoládémaszat lett. Perselus magához hívott egy mosdókesztyűt a fürdőszobából, és hozzálátott, hogy letisztítsa a fiút.

– Csikiz – kuncogott Harry, miközben megpróbált elhajolni a kesztyű elől, de Perselus ismerte már a fiú trükkjeit, és sikerült őt megtartania, míg Harry arca és keze tiszta nem lett. Perselus a szennyeskosárba röptette az eszközt, majd Harryvel szemközt, törökülésben leült a földre.

– Ki őrzi a gyengélkedőt? – kérdezte Perselus. Csak azért tette fel a kérdést, hogy amíg csak lehet, elodázhassa a dolgokat.

– Bimba professzor – mondta Poppy. – De ha vészhelyzet adódik, vissza kell mennem. Biztos ebben a dologban, Perselus?

– Nem, nem igazán. De meg kell próbálnom. – Azzal Perselus visszafordult Harryhez, és megfogta a fiú kezét. Úgy döntött, pálca nélkül végzi a bűbájt, abban a reményben, hogy talán így elkerülheti, hogy Harrynek allergiás reakciói legyenek a túl erős varázslattól.

– Legilimens – suttogta Perselus, azzal hirtelen a férje elméjében találta magát.

* * *

Perselus egy erdei tisztáson találta magát, de minden fa ki volt pusztulva. Égettnek tűntek, mintha villám csapott volna beléjük. A férfi aljnövényzet helyett csak homokon állt. A lila égen rózsaszín felhők fodrozódtak. Két ösvény vezetett el a tisztásról. Perselus először a jobb oldalit választotta, és azt követte. Miután megtett pár száz métert, egy virágmintás kanapé termett előtte az ösvényen, a bútorral szemben pedig egy kicsi asztal és egy televízió jelent meg.

Perselus leült a kanapéra, és várt, hogy elkezdődjön a műsor. Először azt gondolta, valami baj van a képpel, mert mindössze egy fekete képernyőt látott, habár susogó, szuszogó hangokat is hallott. Pár perc múlva egy fénysugár jelent meg a képernyő bal oldalán, a jobb oldalon pedig Perselus egy kisfiú körvonalait látta. Egy pufók kéz rángatta elő a fiút az ingénél fogva egy előszoba ragyogó fényébe, amitől a gyerek hunyorogni kezdett. Tehát ez volt a gardrób.

– Miket meséltél az iskolaorvosnak, fiú? Azt hiszed, hogy a bőrünk alatt is pénz van? Hogy van időnk téged szemészhez hurcolászni? Semmi baj azzal, ha Dudley régi szemüvegét hordod! Azt fogod hordani, és legyél érte hálás!

– Igen, Vernon bácsi.

– Szemtelenkedsz velem? Kinek képzeled magad? Te csak egy hitvány, haszontalan kis dilinyós vagy! – Csatt! A férfi bal keze egy vörös lenyomatot hagyott Harry arcán, és a kérdéses szemüveg leesett a fiú orráról. – Csak egy dologra vagy jó, ezt ne felejtsd el! Térdre, azonnal!

– Kérlek, Vernon bácsi, azt mondtad, nem csinálod többet!

Amikor Vernon orrba vágta Harryt, piros vér csöpögött le, ahogy a fiú egyszerre sírt és próbált lélegezni.

– Ne kelljen megint elmondanom! – ordította Vernon, és fenyegetően felemelte a karját. Harry térdre ereszkedett, és becsukta a szemét, miközben Vernon lehúzta a sliccét.

Perselus szeretett volna belemászni az emlékbe, és kiemelni onnan Harryt, de nem tehetett semmit. Ez egy emlék volt, már megtörtént, és nem menthette meg a fiút attól a hitvány rakás emberi hústól, ami Vernon Dursley volt.

Az emlék elhalványult, de csak azért, hogy még többnek adja át a helyét; mind a Harryvel való erőszakot részletezte, amit a fiúnak abban a házban kellett elszenvednie. A verést; az éhezést; Vernon partijait, amiket a férfi Petunia távollétében rendezett, és amelyeken Harryt úgy adták kézről kézre, mint egy partikelléket, hogy mindenki kedve szerint használja. Perselus szíve belesajdult a látványba, de akkor is nézte, mindaddig, míg a képernyő megint elhalványult, és egy újabb emlék jelent meg.

Harry, Ginny Weasleyvel, amint a roxforti tónál ültek. A nap, mint egy narancssárga tűzgolyó, épp lemenőben volt a tó mögött, de a két diák túlontúl belefeledkezett a csókba ahhoz, hogy a naplementére figyeljenek. Perselus egy nyilallásnyi féltékenységet érzett annak láttán, hogy Ginny Weasley az ő Harryjét csókolja. A lány felnyögött, és lesimított a fiú mellkasán. Harry keze erre azonnal ott termett, és megragadta a lányét, mielőtt még az az ágyéka közelébe kerülhetett volna.

Perselus megállapította, hogy Harry bepánikolt; a légzése akadozott, és a férfi látta a fiút összerándulni. Ginny elhúzódott, és kitépte a kezét Harry markából.

– Mi bajod van? Miért nem hagyod, hogy megérintselek? – kérdezte a lány. Vetett egy megvető pillantást Harry nadrágjára. – Még csak nem is vagy kemény! Amikor Deant csókoltam így meg, ő nem bírt megálljt parancsolni a kezének!

– Nos, akkor talán menj vissza Deanhez! – vágott vissza Harry villámló szemmel.

– Talán vissza is fogok! Merlin a megmondhatója, hogy veled nem jutok semmire! Röhejes vagy! – köpte a szót Ginny, amint a haját hátravetve elvonult. Perselus szerette volna őt megfojtani. Harry az emlékben lepillantott közönyös ágyékára és sírni kezdett. A képernyő elhomályosodott, és több emlék már nem jött.

Amint Perselus felállt, a kanapé és a televízió eltűnt, a helyükön pedig egy fából készült bölcső jelent meg. Nem volt benne csecsemő, csak egy halom összedobált takaró. Perselus tudta, hogy ez mit szimbolizál. Harry elméje túlságosan megtört ahhoz, hogy valaha is teljesen meggyógyuljon. Soha többé nem kapják vissza Harryt.