Perselus még akkor sem hitte el igazán, hogy a meghallgatás az ő javukra dőlt el, amikor Minerva és ő már keresztülvágtak Londonon a Szent Mungó felé tartva, Minerva zsebében Harry új utazási engedélyével. A Wizengamot, Lucius drága ügyvédei és új kebelbarátja, a mágiaügyi miniszter közreműködése ellenére, úgy határozott, hogy az életmentésből származó adósság miatt Perselus a törvényes igénylő Harry Potter kezére.

Perselus végigsimított csupasz nyakán; még mindig alig tudta elhinni, hogy nem valami tévedés történt, és hogy nem kerül rá vissza a nyakörv. A Wizengamot eltörölte minden addigi korlátozását. Perselus munkát vállalhatott, varázsolhatott (nem mintha pálca nélkül sok mindent tudott volna varázsolni, de mindegy) és ugyanannyi megszorítással utazhatott, mint bárki más. Röviden, visszaengedték a varázslótársadalomba, és kegyelmet kapott, amit bizonyításképpen a Wizengamot főmágusa írt alá.

Scrimgoeur nem örült, és Lucius Malfoy sem; Perselus eltűnődött, hogy vajon Lucius mennyi aranyat ígért a kincstárnak, ha a bíróság az ő javára dönt. Miniszteri hatalmánál fogva Scrimgoeur ragaszkodott hozzá, hogy Perselus győzelmét feltételekhez kössék, a bíróság pedig beleegyezett. Ha Harry Potter egy éven belül nem esik teherbe, akkor a Harry és Perselus közti házasság semmissé válik, Lucius Malfoy pedig szabadon összeházasodhat a fiúval. Ez volt az egyetlen dolog, amiért Perselus nem rajongott. Az ellen nem volt kifogása, hogy vigyázzon Harryre és a gondját viselje, de hogy teherbe ejtse? Úgy tűnt, azzal, hogy megmentették Harryt a Lucius Malfoy általi szinte biztos megerőszakolástól, Perselusra osztották ki buzgón az erőszaktevő szerepét. Mert Harry elmeállapotában mi más lehetne a szex, mint nemi erőszak?

Az Oxfort Street zsúfolásig volt tömve vásárolgató muglikkal, miközben Minerva és Perselus átevickélt köztük a Purgall és Metell Ltd. koszos üvegéhez. A vörös színű téglák mállottak, az ajtón lévő betűk aranyozása lepattogzott, a kirakat belsejét pedig vastag porréteg fedte. Minerva halkan odaszólt az egyetlen kiállított próbababának, ami olyan ódivatú, citromzöld ruhát viselt, hogy már erősen ráfért volna egy újítás.

– Perselus Piton és Minerva McGalagony. Harry Potterhez jöttünk.

A próbababa rájuk kacsintott, aztán műanyag kezével, melyről hiányzott a mutatóujja, intett nekik, hogy menjenek közelebb.

Minerva átlépett az üvegen, és eltűnt szem elől. Perselus vett egy nagy levegőt, mielőtt ő is megtette volna ugyanezt. Mindegy, hányszor látogatta már meg a varázslók kórházát, sosem tudott hozzászokni ahhoz az érzethez, ahogy az üveg cseppfolyóssá válik körülötte, miközben ő maga száraz marad. Rettenetes érzés volt, és Perselus megborzongott, amint átlépett a túloldalon lévő váróterembe.

A recepciós boszorkányt egy férfi és két kisgyerek foglalta le, akik, úgy tűnt, hogy a fejüknél fogva összenőttek – úgy ordítottak, mintha itt lenne a világ vége. Minerva csak egy pillantást vetett a zűrzavarra, és inkább egyenesen a lift felé sietett. Kezével nyitva tartotta a liftajtót, amíg Perselus bement, aztán megnyomta a negyedik emelet gombját. Mihelyst megállt a lift, Perselus megindult a kórterem felé, de Minerva nem követte.

– Erre, Perselus – mondta egy másik folyosóról. – Harry külön szobában van.

Perselus visszafordult, és követte az asszonyt. Tudhatta volna, hogy Harryt külön szobába rakják majd. Harry Potter még mindig a varázsvilág hősének számított, és a miniszter szeretett vigyázni a hőseire; legalábbis azokra, akiket elismert.

Az egyszerű, fehér ajtó előtt egy makulátlan, zöld talárt viselő gyógyító állt. Gallérján a Szent Mungó jelvénye; a keresztbe rakott pálca és csont mellett egy másik jelzés is díszelgett – egy vörös színű főnixtoll. A férfi egy mester gyógyító volt. Alig nőtt magasabbra, mint Flitwick professzor, és olyan kopasz volt, mint egy biliárdgolyó, arca pedig bölcsnek és a ráncoktól repedezettnek tűnt, mint egy cserépedény, amit épp most ejtettek el véletlenül.

– McGalagony professzor, Mr Piton. Az ápoló épp most segít Harrynek felöltözni; egy pillanat múlva kint lesznek. Önöknél van minden szükséges irat?

Minerva átnyújtotta a dokumentumokat a gyógyítónak. A dosszié Harry utazási engedélyét és a meghallgatás eredményét tartalmazta, lényegében azt, hogy Harry most már nem a gyógyítók, hanem Perselus felügyelete alá tartozik.

– Attól tartok, lényegtelen, hogy Harrynek van-e utazási engedélye, vagy nincs – mondta a gyógyító. – Nem utazhat mágikus úton. Harrynek problémái vannak a mágiával – mindenféle mágiával. Vonattal kell majd visszamenniük a Roxfortba.

– Egész pontosan mit ért „probléma" alatt? – kérdezte Minerva.

– Nos, ez lényegében olyan, mintha a varázslat allergiás reakciókat váltana ki Harrynél. Először még természetesen nem tudtuk ezt, és úgy kezeltük őt, mint bármely más beteget, gyógyító bűbájokkal és bájitalokkal. De minden alkalommal, amikor mágiát alkalmaztunk rajta, a legaggasztóbb tünetektől kezdett szenvedni; légzési nehézségei támadtak, fájdalmas kiütései lettek, belázasodott és vonaglott. Most, hogy mellőztük a mágia használatát, testileg egész jól felgyógyult, és elég stabillá vált ahhoz, hogy szállíthatóvá váljon.

– És mentálisan?

– Attól tartok, azon a téren nincs változás, McGalagony professzor. Az elméje egyszerűen nem működik többé. Mostanra már bizonyára végeztek; megyek, és idehozom őt. – A gyógyító az ajtó felé intett a pálcájával, mire az egy halk szisszenéssel oldalra csúszott, ő pedig eltűnt a nyílásban.

– Most már mihamarabb vissza kell mennem a Roxfortba, Perselus. Egyedül is rendben fel tudja tenni Harryt a vonatra?

– Biztos vagyok benne, hogy boldogulni fogok, Minerva – mosolyodott el a férfi, mire a szokatlan művelettől megfájdultak az állkapcsán az izmok. Olyan rég volt már, hogy oka adódott bármin is elmosolyodni.

– Gondoskodom róla, hogy mire visszaérkezik, Hagrid előkészítsen egy megfelelő helyet a kettejük számára. Nem a pincét; azt hiszem, Harrynek elege lehet már a pincékből, nem igaz?

– Szerintem is – értett egyet a férfi, majd Minerva hamarosan elment.

Az ajtó újra szisszent egyet; a gyógyító ezúttal Harry Potterrel kézen fogva jelent meg. A fiú kék farmernadrágot viselt és mugli pulóvert, ami túlságosan nagy volt vékony alakjára. A farmer szárát feltekerték, egyik térdénél pedig szakadás virított. Perselus nem tudta, hogy ez vajon egy furcsa divatőrület-e, vagy csak Harry nem vigyázott a ruhájára. Fehér edzőcipő ékesítette a lábát; a balnak az orra lekopott, és mialatt Perselus Harryt nézte, a fiú elkezdte dörzsölgetni bal cipője orrával a földet. De Harry tekintete volt az, amitől Perselusnak elakadt a lélegzete.

A zöld szempár semmit nem fejezett ki... semmit a világon. Semmi felismerést. Semmi emléket. Semmi félelmet. Semmi fájdalmat. Semmi örömöt. Semmi életet. A fiú nézése teljesen üres volt. Mintha a férfi egy életnagyságú bábura pillantott volna, nem emberi lényre.

– Harry, mondtam neked, hogy valaki más fog ezentúl vigyázni rád, emlékszel? Ez itt Perselus, ő vigyáz rád mától fogva. Mondd szépen neki, hogy „Hello".

– Hello – motyogta Harry a lábának, de Perselus tudta, hogy a fiú csak azt ismétli, amit a gyógyító mondott neki. Harrynek fogalma sem volt arról, mit jelent az, hogy „hello", vagy arról, hogy ő most elhagyja a kórházat. Nem élt benne kíváncsiság, sem semmiféle érdeklődés az iránt, ami körülötte folyt.

Hány éves lehetett most? Tizenkilenc? Húsz? Harry nem változott sokat azóta, hogy a Roxfortba járt. A válla enyhén szélesebb lett, az arca pedig kicsit szögletesebb, de a fiú még mindig alacsony volt és nagyon sovány. Perselus tudta, hogy ő maga sincs elhízva, de remélte, hogy pár hónap a Roxfort kosztján mindkettejüknél változást hoz majd.

– Kap valamilyen bájitalt? Szednie kell bármiféle gyógyszert?

– Nem adunk neki semmilyen bájitalt, de az egyik gyógyítónknak a felesége mugli orvos. Ő írta fel ezeket, hogy lenyugtathassuk. – A gyógyító átnyújtott egy barna színű tablettás üveget. Lenyugtatni? A fiú már most is olyan volt, mint egy zombi.

– Most épp nyugodt – magyarázta a gyógyító –, de néha vannak agresszív időszakai, és meg kellett őt fékeznünk. Mágiát nem lehet nála alkalmazni, úgyhogy a higiéniai ügyeket is mugli módon kell majd kezelnie. Nem tud egyedül mosdani, és attól tartok, nem sikerült rábírnunk a mellékhelyiség használatára, ha vizelésről van szó. Csak akkor használja, ha székelni akar. Fel kell majd tűrnie az ingujját, Mr Piton. Nem lesz könnyű.

Perselus bólintott. Harry Nyavalyás Potterről volt szó – persze, hogy nem lesz könnyű.

– Köszönöm. Harry, készen állsz, mehetünk? – Perselus kinyújtotta a kezét, és meglepetésére Harry is kinyújtotta az övét, majd megragadta a kezét. Mivel a fiú semennyi mágiát nem volt képes elviselni, mugli metróval kellett utazniuk a King's Crossra, aztán ott megtalálniuk a főútvonalú állomást. Kész rémálom volt Harryt eljuttatni oda. Ha Perselus csak egy percre is elengedte a kezét, Harry elkódorgott valamerre, vagy csak állt bambán. Perselusnak két alkalommal még zsebtolvajokat is el kellett kergetnie, mert ki akarták a fiút rabolni, de még ha sikerült is volna Harry zsebéhez férkőzniük, a fiúnak akkor sem volt pénze.

Végül sikerült megérkezniük a kilenc és háromnegyedik vágányhoz. Harry szeme felcsillant, amint megpillantotta a piros színű mozdonyt; ez volt az első jele bármiféle élénkségnek, amit Perselus aznap látott rajta.

– Sihuhu! – kiáltott fel Harry mosolyogva, és összecsapta a tenyerét, mint egy kisgyerek, aki először lát vonatot.

Perselus megint kézen fogta Harryt, és felvezette a vonatra. Mivel épp iskolaidő közepe volt, a vonat szinte üresen állt, csak pár bevásárló utazott rajta, akik Londonból Roxmortsba mentek vissza, így elég könnyen találtak maguknak üres fülkét.

Perselus leültette Harryt a magával szemben lévő helyre. Miután a vonat megindult, Harry egy ideig kibámult az ablakon, de aztán ásított, és összegömbölyödött, hogy aludjon egyet a párnázott üléseken. Így, alvás közben, sokkal fiatalabbnak nézett ki, és ha Perselus ki merte volna jelenteni, normálisabbnak is. Nehéz volt összeegyeztetni ezt a jámbor, csendes Harryt azzal a diákkal és harcossal, aki Perselus emlékeiben élt.

Hamar leszállt az esti szürkület, miközben a vonat keresztülvágott a vidéken, és Perselus maga is elbóbiskolt. Hirtelen Harry kiáltására ébredt, amint a fiú a rémálmai démonaival harcolt. Amikor a gyógyító azt mondta, hogy Harrynek agresszív időszakai is vannak, elfelejtette megemlíteni, hogy az erőszak saját maga ellen irányul.

Harry az egész testét karmolászta; kis híján letépte magáról a pulóvert, körmei nyomán pedig a vér is kiserkent a karján és a mellkasán. Perselus felállt, és lefogta Harry karjait, a fiú oldalához szegezve őket. Harry sikított és tekergőzött, ahogy Perselus mindent beleadva, mágia használata nélkül próbálta őt megfékezni.

– Nem! Nem! Nem! – üvöltötte Harry újra és újra, ahogy Perselus markában vergődött.

– Sss, Harry. Itt vagyok. Most már biztonságban vagy. Nem bánthatnak többé. Biztonságban vagy. Biztonságban vagy. – Perselus addig beszélt, amíg Harry küszködése alábbhagyott, és a fiú nekidöntötte a fejét a férfi mellkasához. Perselus érezte, hogy könnyek nedvesítik át az ingét, amint Harryt ringatta a karjában, de a fiú sírása néma volt.

– Biztonságban vagy, Harry. Hazamész.