Rendben, Harry azt fel tudta fogni, hogy nem álmodik, és hogy tényleg a Roxfortban van, azon belül is már megint a gyengélkedőn. Azt viszont már nem bírta megfejteni, mi módon kerülhetett meztelenül Piton ágyába! Úgy, hogy Piton épp szopja! Madam Pomfrey pedig nem úgy nézett ki, mint aki bármi meglepőt talál ebben a dologban. Miközben az asszony rákent némi narancsszínű krémet a Harry mellkasán levő égésekre, elmesélte a fiúnak, mi minden történt a varázsvilágban Harry eltűnése óta. A Minisztérium új házassági törvényei, utazási korlátozások és egyebek, de azt kifejezetten kerülte, hogy Pitonról beszéljen, és arról, hogy mit csinálhatott Harry a férfi hálószobájában.

– Mi az utolsó dolog, amire emlékszel, Harry? – kérdezte az asszony, és egy nagy adag kenőcsöt oszlatott el a fiú mellén; Harrynek a meglepetéstől elakadt a lélegzete, annyira hidegnek érezte az égésein. Lehunyta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni.

– Egy csata. Voldemort a földön feküdt. Megöltem?

Madam Pomfrey bólintott, és folytatta a krém szétkenését. Harry felszisszent, amikor az asszony véletlenül megdörzsölte a mellbimbóját; még mindig nagyon érzékenyek voltak azután, hogy... hogy... de az elméje nem akart emlékezni, még nem.

– Lucius Malfoy rám szegezte a pálcáját. Aztán... aztán...

Valami ott lézengett Harry emlékezetének határmezsgyéjén – nem, nem valami, valaki. Egy fekete talár homályos foltja, amint Piton odarohan Harry elé, hogy felfogja a Lucius Malfoy pálcájából előtörő átkot. Ó, Merlin. Piton megpróbálta őt megmenteni? Mintha lassított felvételt nézne, Harry lelki szemével látta volt professzorát a földre zuhanni, a rákövetkező zűrzavarban pedig Bellatrix Lestrange hátulról megragadta Harryt, és mindkettejüket dehoppanálta a csata helyszínéről.

Még több emlék tért vissza; a Lestrange kúria pincéje és Bellatrix kreatív kínzásai. Harry megrázkódott, és mélyeket lélegezve próbálta megnyugtatni magát. A nő ördögi volt; a fiú már nem számolta, hány Cruciatus-átkot kellett elszenvednie a kezétől, a késekről és korbácsokról nem is beszélve. Az idő java részében éhezett ott, néhány naponta kapott enni, és csak annyit, amennyi épp életben tartotta még egy kis ideig, hogy a nő folytathassa a kínzást. Harry azért imádkozott, hogy meghalhasson, de a sors nem volt ilyen kegyes.

– Nem vagyok allergiás a mágiára – mondta Harry. – Bellatrix átkozott meg, amikor áttörték a védőbűbájaikat; tudta, hogy ha megpróbálnának megmenteni engem, akkor varázslatot alkalmaznának a meggyógyításomra. Be akarta biztosítani, hogy ez ne sikerüljön.

– Milyen varázslat volt az, drágám?

– Az Excrucio Corpus.

– A testfájdító bűbáj? Nem csoda, hogy a mágia kínt okozott! Finite Incantatem.
Harry visszafojtott lélegzettel várt, hogy megint érzi-e az égető fájdalmat a varázslattól, de az nem jött.

– Mi történt? Miért nem emlékeztem erre az egész dologra ezelőtt?

Miután Pomfrey befejezte az égési sérülések kezelését, visszacsavarta a kupakot a tégelyre, és leült a székre Harry ágya mellett. Ez a szituáció már nagyon ismerős volt: Harry a gyengélkedőn, valakivel, aki épp egy hírt készül elmondani neki, habár normális esetben ez a valaki az igazgató volt.

– Harry drágám. Téged két éven át fogva tartottak és kínoztak; az elméd megpróbált megvédeni attól, hogy újra és újra át kelljen élned a traumatikus élményt, ezért elrejtette őket előled. Amikor az aurorok megtaláltak téged Bellatrix pincéjében, azt hitték, beleőrültél abba a rengeteg Cruciatus átokba, amiket kiszórtak rád. De nem voltál elmebeteg, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy azt a gyógyítók gondolták. Ehelyett visszatértél egy kisgyermek gondolkodásmódjához, abba az időbe, mielőtt még olyan súlyosan megsérültél volna. Kizártad a pincében töltött időket és minden mást is, ami valaha ártott neked. Emlékszel arra, mi történt veled Dursleyéknál?

Harry bólintott; ó igen, nagyon is emlékezett rá. Becsukta a szemét, és visszatartott pár könnycseppet. A nagybátyja, Vernon partijai bizonyos körökben legendás hírnévnek örvendtek.

Harry emlékezett egyéb dolgokra is, sokkal frissebbekre. Arra, hogy két erős kar átöleli; hogy biztonságban érzi köztük magát. Hogy egy pár cipővel játszik a kőpadlón, míg egy kéz gyengéden cirógatja a haját. Emlékezett, hogy mosolygott és nevetett. Emlékezett rá, hogy boldog volt, és fájt, hogy ezt elveszítette. Boldognak érezte magát Pitonnal, amikor nem emlékezett semmi másra. Piton nem bántotta. Nem verték szíjjal vagy seprűnyéllel, ha Harry nem azt csinálta, amit mondtak neki. Egy gyermek elméjével Harrynek semmi miatt sem kellett aggódnia, egyszerűen csak lehetett. Csak Harry lehetett. Reménytelenül vágyott rá, hogy visszakapja ezt az érzést.

– Piton megölte Dumbledore-t – mondta Harry halkan. – Miért nincs börtönben?

– Harry drágám. Szerintem tudod rá a választ, nem igaz?

A fiú bólintott.

– Az igazgató kérte meg rá? Ó, Istenem, a serleg! Én mérgeztem meg, ugye?

– Harry, Dumbledore professzor már az előtt az éjszaka előtt is hosszú ideje haldoklott. A Gomold gyűrűn átok ült; azóta haldoklott, hogy az ujjára húzta. Ezért adott át neked minden információt, amire csak szükséged lehetett; tudta, nem lesz majd ott, hogy vezessen. Ha szeretnél többet megtudni, azt javaslom, beszélj Piton professzorral.

Harry nem tudta, hogy akar-e beszélni Pitonnal, legalábbis még nem.

– Holnap – suttogta, és elfordult, a hátát mutatva az asszonynak.

* * *

Amikor Harry reggel felébredt, Piton az ágya mellett állt. Az a tény, hogy Piton nézte, miközben ő aludt, elég zavarba ejtő volt. Harry azonnal felült az ágyban, és érezte, hogy felforrósodik az arca, miközben visszaemlékezett rá, hogy a férfi szájába élvezett. Még senki sem magyarázta el neki ezt úgy igazán. Nem mintha ez olyasmi lett volna, amit Madam Pomfreyval akart volna megvitatni. Az asszony már így is túl sok intim részletet ismert az életéből.

– Miért tette? – kérdezte Harry minden bevezetés nélkül. Elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra a végére jár ennek a dolognak.

– Az igazgató haldoklott, Harry. Láttad a kezét. Az átok lassan emésztette fel őt belülről, mint a rák; semmit sem lehetett tenni érte. Voldemort tudta, hogy van egy kém az emberei közt, és hála Bellatrix lepcses szájának, egy jó ideje gyanakodott rám. Én már informáltam az igazgatót Draco feladatáról, és Dumbledore úgy döntött, hogy ezt az előnyünkre is fordíthatnánk. Tudta, hogy Draco valószínűleg nem lesz képes ezt végrehajtani. Lehet, hogy Draco kegyetlen és arrogáns, de nem gyilkos. Az egész támadás, ami a kastély ellen történt azon az éjjelen, csak egy csapda volt, hogy elkapják a kémet, aki én voltam. De Dumbledore terve sikerült, és Voldemort Nagyúr elhitte, hogy a hűségem iránta sosem ingott meg.

– Én nem erről beszélek! Nem Dumbledore haláláról van szó!

– Akkor miről?

– Maga tehet a szüleim haláláról! – köpte a szót Harry. Maga mondta el Voldemortnak a jóslatot!

Harry zsigerei összeugrottak attól az árulástól. Perselus Piton miatt kellett árván felnőnie. Perselus Piton miatt kellett abban a házban élnie, ahol... ahol... A fiú zihálni kezdett, amint a Privet Drive-on, és később a Lestrange kúria pincéjében kiállt kínok emlékei újra és újra lejátszódtak a fejében. Harry a fülére tapasztotta a tenyerét, mintha le tudná így állítani őket.

– Nem! Szedje ki őket! Szedje ki őket!

– Harry, minden rendben van. Figyelj rám. Ezek csak emlékek; az emlékezeted most tér vissza. Lazíts. Lélegezz lassan. Ki és be. Ki és be. Ez az. Ez az. Már nem bánthatnak többé. Biztonságban vagy. Biztonságban vagy.

– Házasság? – kiáltott föl Harry, amint visszaemlékezett a Minisztérium anyakönyvi hivatalában tartott rövid ceremóniára. – Én összeházasodtam magával?

– Igen, Harry, pár hónapja házasok vagyunk.

– De Madam Pomfrey azt mondta, hogy a homoszexuális kapcsolatok tilosak! Nem lehetek egy férfi házastársa!

– Harry, te egy hordozó vagy. A törvények szerint nőnek számítasz, mivel gyereket tudsz szülni. Lucius Malfoy akart veled kapcsolatot, de az életmentésből származó adósság miatt a Wizengamot úgy döntött, az én igényem élvez elsőbbséget. Ha nem így lett volna, akkor most Lucius Malfoy erőszakolna éppen, inkább ezt szeretted volna?

– Így hát ehelyett maga erőszakolt meg! – De már miközben a szavak elhagyták a száját, Harry tudta, hogy nem igazak. Emlékezett rá, hogy Piton milyen óvatos volt, megkérdezte, biztosan akarja-e, és olyan lassan készítette őt elő, amennyire csak lehetséges. Mit érdekelné egy erőszaktevőt, hogy a partnere megfelelően elő van-e készítve?

– Harry, sajnálom, de nem erőszakoltalak meg.

– Az szinte ugyanaz volt! – felelte Harry. – Egyszer csak a maga ágyában találtam magam bármiféle emlék nélkül arról, hogyan kerültem oda! Hogy egyezhettem volna bele, ha azt sem tudtam, mi folyik itt?

– Tudom, Harry, de meg kellett tenni. Ha nem esel teherbe egy éven belül, a házasságunk semmissé válik, és átadnak téged Lucius Malfoynak.

– Micsoda? A közelébe nem megyek annak a mocsoknak! Miért nincs az Azkabanban a többi halálfalóval együtt?

– A pénz beszél, és a Minisztériumnak sokra volt belőle szüksége, hogy újjáépüljön a háború után.

– Ez az én életem! Nem fogok a Minisztérium szeszélye szerint teherbe esni! Nem kényszeríthetnek!

– De; attól tartok, hogy igen, Harry. Amint valószínűleg észrevetted, többé egyikünknek sincs beleszólása a saját életébe.

Ez egy rémálom volt, csak az lehetett. Szülje meg Perselus Piton vagy Lucius Malfoy gyerekét? Epe gyűlt Harry torkába, mire a fiú elfordult, és az ágy mellé hányt; úgy érezte, mindent kiadott magából, amit valaha is megevett. Piton töltött neki egy pohár vizet az éjjeliszekrényen álló kancsóból.

Harry belekortyolt, és visszatette a poharat.

– Miért nem hagynak békén? Csak azt szeretném, hogy békén hagyjanak! Megöltem nekik a rohadt Sötét Nagyurat, mit akarnak még tőlem?

– A gyermekedet – mondta Perselus halkan.

– Mi? Ezt nem tehetik meg!

– Harry, ők a Mágiaügyi Minisztérium, minden francos hülyeséget megtehetnek, amit csak akarnak, és nincs semmi, amivel meg lehetne állítani őket. Az ellenszegülők tárgyalás nélkül az Azkabanba kerülnek, legalábbis ezt mondják. Talán még meg is gyilkolhatják őket.

– Szóval ez a szabadság? – kérdezte Harry keserűen. – Bárcsak semmit sem tudtam volna meg ebből az egészből. Még mindig nem válaszolt nekem, miért mondta el a Sötét Nagyúrnak a jóslatot?

– Szerinted miért? Mert megparancsolták.

– Szóval még akkor is Voldemort parancsai szerint cselekedett? – kérdezte Harry.

– Nem a Sötét Nagyúr utasítását követtem azon az éjjelen, Harry. Akkor már Dumbledore-nak dolgoztam. Ő azt akarta, hogy csak a jóslat egy részét mondjam el a Sötét Nagyúrnak, ezért elmondtam az elejét.

– Micsoda? Miért? Miért akarta volna Dumbledore, hogy maga bármit is elmondjon neki erről?

– Mert Dumbledore tudni akarta, melyik gyermeket fogja Voldemort megtámadni, melyiket tekinti a Sötét Nagyúr saját magára nézve veszélyesnek. Mivel Voldemort nem ismerte a teljes jóslatot, nem tudta, hogy ha megtámad téged, ő maga tesz azzá a személlyé, aki majd megölheti őt. Dumbledore-nak ezt tudnia kellett ahhoz, hogy kiképezhessen téged.

– Vagy inkább használhasson! – köpte Harry. Azt kívánta, bár semmit se tudott volna meg ebből az egészből; bár ne emlékezne arra a rengeteg szörnyűségre, ami vele történt. Semmire sem akart belőlük emlékezni. Megint olyan akart lenni, mint az a gyermek.

– Gondolom, a pálcám elveszett valahol a csatában, ugye? – kérdezte Harry lazán, azt remélve, hogy nem remeg a hangja. Nem bírta ezt tovább elviselni; túl sok mindent veszített el, és a mellkasát mintha Hagrid csontropogtató ölelése zúzta volna épp össze. A barátai éltek, de szeretet nélküli házasságokban raboskodtak, arra kényszerítve, hogy gyerekeket csináljanak a Minisztérium kénye-kedve szerint.

– Azt hiszem, boldog voltam, ugye? Boldog voltam magával?

– Igen, Harry, az voltál.

– Gondolom, az is valami. Bármi is történjék, ne engedje, hogy elvegyék a babámat – mondta Harry.

– Most már jól vagy, Harry. Már nem használhatják fel indokként a labilis elmeállapotodat. Nem kell odaadnod semmilyen gyermeket. Azt mondod... azt mondod, hogy velem akarsz maradni?

Harry megvonta a vállát.

– Inkább maga, mint Lucius Malfoy. – Ez nem kifejezetten szerelmi vallomás volt, de Piton egyébként sem várt semmi ilyesmit.

– A pálcám? – érdeklődött Harry megint.

– Igen, elveszett. Ollivander unokaöccse újra kinyitotta a boltot, szerezhetünk neked egy másikat.

– Rendben – mondta Harry. – Láthatnám az önét? Olyan hosszú ideje már, hogy utoljára a kezemben tartottam egyet.

Piton gyanakvónak tűnt, talán gyanakodott is, de végül megengedte Harrynek, hogy megfogja a pálcát.

Harry végigsimított a nyelén; jóval könnyebb volt, mint az övé, de a fiú ugyanazt a bizsergést érezte, mint amikor először érintette meg a sajátját évekkel azelőtt. A mágiája a felszínre akart törni. Mialatt úgy tűnt, semmi mást nem csinál, csak fogja a pálcát, Harry be tudta azonosítani a pillanatot, amikor Piton ébersége lankadt.

Gyorsabban, mint hogy Perselus meg tudta volna állítani, Harry a saját halántékához emelte a pálcát, és kiszórta a bűbájt.

– Exmemoriam!