Pavel nővére és vele együtt az egész Platonov család életük végéig élvezhették a Madame összes éttermét teljesen ingyen. Az asszonynál, elmondása szerint merő véletlenségből, pont volt egy aranyozott platinakártya. Két tökéletes franciamanikűrős ujja közé véve nyújtotta át a fiúnak.
- Gratulálok – mondta élvezettől csillogó szemekkel mikor Pavel átvette. Az ágyban ülve Yurival az ölemben figyeltük a cserét. Ő nem tudott szavazni végül mivel sehogy se lehetett a szájába lapátolni egyikből se. Néha ilyen makacs volt kimutatva Sergey örökségét. A házi barackpüré azért lecsúszott és mind megnyugodtunk, hogy nem fog éhezni.
- Köszönöm. Szép küzdelem volt – tette hozzá Pavel farzsebébe csúsztatva a kártyát, elnyomva egy mosolyt.
- Kérlek – takarta el kezével pezsgő nevetését ahogy hátra vetette fejét a nő – el kell ismernem esélyem se volt.
Pavel végül átvette Yurit, hogy tisztába tehesse és lefektesse. Az ő prioritása a fiú volt, és én maradtam a Madame-ra. Teljes biztonságban éreztem magam játékos kezeiben miként a nővért alakította.
Mégis mielőtt elhagyta volna a szobát a babával a karjaiban visszafordult az ajtóban.
- Azért... - kezdte lebigyesztett szájjal – elmehetek zongorázni egy estre. Csak ne legyen ketrec...
- Pavel Pavlovics – ütötte össze tenyereit a Madame – meg vagyok hatódva! Több vagy, mint úriember. Ígérem vigyázni fogok rád– hunyorgó szeme épp csak egy villanásra sejtette elégedettségét. A párnának vetve hátamat félre fordítottam a fejem nehogy Pavel lássa a mosolyom.
Nincs olyan kit a Madame meg ne szerezne. Mit játékbabák, üveggolyók vagyunk csupán a kezében arra gurulva, amerre kiejt a kezéből. Pavel kapkodva biccentett még elmormolva egy szabadkozó elköszönést és elhagyta a szobát. Az asszony erre visszaomlott az ágyamra karját végig ejtve a párnák tetején át a nyakam mögött. Én lejjebb fészkelődtem és úgy kuporodtam, hogy fejem bársonyos ölébe essen. A ruhája ráncai arcomba nyomódtak és megtöltöttek a mandula, gránátalma és titkok illatával. Megigéző teremtés, páratlan, mint minden nő, akit valaha szerettem.
- Zavar, hogy nem hagytalak nyerni? – pillantottam fel mikor ujjai beletúrtak a hajamba. A sok-sok ékszerbe beleakadt pár tincsem vagy éreztem miként karcolnak végig alig érezhetően a fejbőrömön.
- Minden úgy történt ahogy akartam – mosolygott le rám, sötétbe hajló szája édes-fényesen hívogatott. Felcsúsztattam a kezem végig nyaka meleg puhaságán egészen orcájáig. Lehelet finom csókot lehelt a számra majd sokkal érzelmesebben összedörgölte az orrunkat.
- Megijesztettél – súgta meg és kisimította a homlokomba hulló tincseket és ott tartotta ujjait. Sötét bogarú szemei végig pásztáztak, de Juraj voltam, igazán Juraj, nem egy idegen molylepke. A 10mg antipszichotikum kúra alatt a legtöbb furcsa gondolatom kilökődött. Néha még éreztem a verdesését, az eluralkodó pánikot, hogy bennem van. Aztán rájöttem zihálok és csak a szívem érzem, ami felgyorsult. De mi van, ha mégse az, kérdezte néha a kis hang a fejemben, mi van, ha mind csak azt akarják, hogy ne tudj róla?
Ilyenkor jó erősen megráztam a fejem.
- Haragszol, hogy még mindig szeretem Pandorat? – kérdeztem és lehajtottam fejem vissza az ölébe.
- És te, hogy még mindig szeretem a férjem? – a megértő ujjak nem hagyták el a hajam csupán a kérdőjel helyén egy tincset meghúzott.
- Nem. Örülök, hogy boldoggá tett.
- Még, ha téged egy egészen szokatlan módon is tett boldoggá, megértem miért nem tudod elengedni. És még talán számára is tudnék találni kifogásokat... elvégre elfeledjük mikor Pandora kinyitotta a szelencét ő állt a legközelebb. Minden borzalmat a világban ő ismert meg először. Hát csodálkozunk, ha nyomot hagytak benne? Bemásztak a száján lecsúsztak a torkán és kitöltötték a repedéseit. És mikor a remény kiszaladt utolsóként lopva letépte egy tollát és a szívébe tűzte – mégis mikor szemem sarkából fölpillantottam a Madame mosolya enyhén bosszús volt mégis telve diadallal – lehet, ha most itt lenne nem lennél az enyém. De győztesnek lenni félig arról szól tudod mikor érdemes beszállni a játékba.
- Én...
- Ne fájdítsd rajta a fejed édesem- búgta az arcomat cirógatva – az én szememben nem több ez a volt románc, mint dominó darab ahhoz, hogy mellém érj. Bolond lennék féltékeny lenni – nevetett fel és szikrázó, dölyfös hangjába jól esően beleborzongtam.

Ezen jóleső beszélgetés után több, mint egy héttel mégis az íróasztalomnál ültem kezeimbe temetett arccal June új e-mailje felett. Vagy egy hónapja nem néztem rá a levelezésemre, pont emiatt is. June türelme elvégre papír vékony volt mindig is.

„Drága Juraj,

Miért nem hívsz? A legutóbbi válaszod óta tele vagyok kérdésekkel! Sergey-nek gratulálok, hogy apa lett! Bár valamiért úgy érzem titeket is meglepett a dolog.
A felvételire való gyakorlás köt le gondolom. Mindig túl hajtod magad.
Viszont, ha tényleg ezt szeretnéd nem kéne szégyenkezned! Imádnám, ha mindenki hallhatná a játékod, de leginkább annak örülnék, ha élvezettel osztanád meg. Ne menj bele csak azért, mert Varinka kéri kérlek. Gondolj magadra is.
Szívem szerint felhívnálak. Viszont tudom nem szereted, ha hirtelen kereslek. Nem értem miért, mióta vagy tőlem ilyen távoli. Régen mintha minden könnyebb lett volna köztünk. Hiányoznak a beszélgetéseink és nagyon hiányzol te is.
Nézd meg milyen nyálas barmot csinálsz belőlem! Most, hogy ezt is elérted igazán felhívhatnál. Vagy én foglak!

Szeretettel
June"

Pont ezért szerettem őt ennyire. Ismét fiú voltam, elveszve New Orleans utcáin rá várva. Vártam a méz ízére a számban és orcája durcás szépségére. Gyász fog maradni utána, elkerülhetetlen siratása annak a fiúnak, aki June-nal elhagy. Az utolsó emlékezője a teljes Juraj-nak, az utolsó ember, aki még hitte helyre jöhetek. Akkor mégis minden más volt. Egy idegen földrészen én hontalanul, ő pedig telve nagyravágyással egymás mellé tévedtünk és egy röpke fél évet szerelemben töltöttünk. Mégis milyen kitörölhetetlenek maradtak az emlékek hálója közöttünk. Most mégis el kell szakítanom ezt a gyönyörű fonalat.
Nem e-mailben. Szóban.
A telefonom háttérképe most Yuri volt, egyetlen fogacskás mosolya nézett rám. Mikor a hívólistámon megtaláltam June-t az ő képét is elnézem. Ez a kép egy politikai magazinban is megjelent. De én tőle kaptam, mondván ez egy elég jó kép, hogy nézegessem. Mert ő mindig odafigyelt a részletekre.
Valami idegen eltökéltséggel lenyomom a hívás gombot és a fülemhez teszem a telefont. Minden érdeklődés nélkül csuktam le a laptopom. June szinte azonnal felvette. A munkája miatt folyton volt nála telefon, számíthattam volna rá. Mégis mikor felcsendült szopránja végigfutott rajtam a lúdbőr. Még ennyi év után is csodáltam, mint művészt.
- Szervusz! Hogy vagy?! Mi tartott eddig? – darálta végig.
- Szervusz June – a neve megmosolyogtatott – bocsáss meg, sok minden történt mostanában. De te jól vagy? Sam? Milyen Fokváros? – még egy kicsit szerettem volna tartani az illúziót, hogy minden olyan, mint volt. Sose jöttem rá milyen kegyetlen vagyok, se arra, hogy June többet érdemelt, mint a folytonos aggódást.
- Minden rendben, karácsonyra már hazamegyünk. A nagyapám csúnyán elkapta az influenzát reménykedünk, hogy felépül annyira, hogy itthon lehessen velünk akkorra. Az album nagy része csak a szerkesztésre vár. Már inkább csak nyaralunk igazából. Szóval mesélj mi van nálatok? Sergey és a gyerek, a konzervatóriumi felvételi, te magad – láttam magam előtt ahogy az ujjain számlálja a témákat. Még egyszer utoljára elmondhatom igazából.
Hadd ne legyenek kérdései, vagy téves következtetései miután elválunk. Most végezetül megengedem magamnak ezt a gyengeséget.
Ezért folytot hangon, magamra nem igazán figyelve elmondtam az elmúlt hónapokat. Radat és Yurit, a saját megbetegedésemet a háttérbe szorítva és a felvételin való boldog felsülésem.
- Hát persze, hogy nem tudtad eljátszani a halálát a gyereknek – mondta törődőn – a legjobb értelembe véve nem születtél színpadra. Nem mindenki képes vidám dalokat énekelni mikor szomorú, és nem mindenki tudd bármit eljátszani, ha az belül fájdalmat okoz neki. Ilyen vagy – a selymes puhasága a hangjának túl vigasztaló volt. Egymás mellett ismét majdnem gyerekek voltunk, abban az elátkozott lakásban keringve a szomorúsággal felfestett falak között.
- June... - a körmöm sercegve karistolta az íróasztalom szélét – June...
- Mondjad...
- Elengedhetsz.
- Mi?
- Elengedhetsz. Nem kell tovább kitartanod mellettem. Kérlek éld tovább az életed nélkülem.
- Mi a francról beszélsz?! Mi az, hogy éljem az életem nélküled?! Talán te képes lennél erre? Te olyan kurva könnyen ejtenél engem?! – tört ki belőle és hangja tele lett sajgó éllel. Összeszorítottam a szemem és rávettem magam, hogy folytassam.
- Sajnálom June. De ez nem fair veled.
- Az majd én eldöntöm Juraj Alexandrovics Kramszkoj!
- June! – álltam fel az asztaltól, valahogy le kellett vezetnem a felgyűlő idegességet és elkezdtem körbe-körbe sétálni – huszonegy voltál mikor kihoztál a kórházból. Két munkát végeztél az egyetem mellett csak hogy eltarts minket. Ápoltál, és őszintén nem hiszem itt lennék nélküled. De nem tudtad mire vállalkozol, olyan fiatal voltál és fogalmunk se volt róla, hogy gyógyíthatatlan vagyok. És te mégis éveken át támogattál, sose feledkeztél meg rólam. Elengedheted a kezem – lenyeltem a savas ízt a számban és lassan kifújva a levegőt kimondtam azt, amit évekkel ezelőtt kellett volna – June, semmi se volt a te hibád.
- Ez nem igaz! – sikította – ez egyáltalán nem igaz! Hazudsz! Hazudsz! Én erőltettem az iskolát, én hagytam Pandorat a közeledbe férkőzni majd raktalak válaszút elé mikor túl féltékeny voltam, és én költöztettelek be abba a lakásba és hagytalak ott mikor a legjobban szükséged volt rám mert besokalltam! Kevés voltam! Túl kevés! Ha akkor nem erőltetek rád mindent mert olyan kurva biztos vagyok abban, hogy én megmenthettelek, akkor ma is... ma...
- Nem June – Istenem miért kell kimondanom mindezt – akkor se lehetnék az a fiú, aki akkor voltam mikor megismertelek a táncházban. Hidd el azt kívánom, bár ne lenne így, és bár visszafuthatnék oda, ahol egykor először láttalak. Újra próbálnám az egészet és mégse lenne más a kimenetel. Ezért kérlek, éld tovább az életed, és hagyjuk el a múltunk. Nem akarom, hogy tovább emészd magad mikor egy ilyen csodás jelened van. És a mai napig bánt, hogy valaha azt mondtam neked a szerelem nem elég. Igenis elég volt, nélküled sose lett volna erőm elhagyni azt a várost.
- És...veled mi lesz? – suttogta. Az ablak felé fordultam és a kint tovább eső havat figyelve először gondoltam arra nem fogok még meghalni. Éveim, évtizedeim vannak előttem és sose gondoltam arra legyenek igazi terveim. Az utolsó tervem a cukrászda volt és azóta csak tengtem mert sose tudtam valóban van-e jövő, amire terveznem kell.
Sose gondoltam megérem a harmincat. A francba is.
De most hirtelen nagyon is elképzelhetőnek tűnt, hogy élni fogok még jövőhéten is, hogy jönnek majd újra és újra az ünnepnapok. Szóval mivel fogom tölteni az életem hátra lévő részét?
- Itt a családom – kaptam levegő után – nem vagyunk a legvidámabb banda, vagy a leg... okosabbak – mosolyodtam el – de itt vannak és ezért velük szeretném tölteni életem hátra lévő részét.
- Szóval haza találtál? Megtaláltad azt a Moszkvát, amit annyira kerestél?
- Hazataláltam.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?
- Tudom. És hidd el én is. Ezért most azt mondom ég veled June Darling – és megszakítottam a hívást.
Többé nem vagy a darling-om. Mégis, ha az idő rétegei valahogy összeakadnak és egymásra buknak remélem valahol van egy June Darling és egy Juraj Alexandrovics Kramszkoj, akik még mindig abban a törékeny másodpercben élnek mikor boldogok. A telefont visszatettem az asztalomra és végig kísértem a körmeim nyomát a fán. Régiek és újak ezrei. Az idegességben mindig van egy csöppnyi pusztítás, az anyag mintha nem bírná el a szétfeszítő erőt.
A szekrényemhez léptem és kinyitottam mindkét ajtaját. A ruhák szépen összehajtogatva voltak egymásra pakolva jobb oldalt, a bal oldalt pedig vállfán sorakoztak a többiek. Lent az alsó polcon dobozok. Egy a Fehér Nyúl maszkját rejtette, egy fehér szövetdoboz aranymasnival átfogva, oldalára aranytollal felírták a legolvashatatlanabb szép betűkkel, hogy Juraj. A fehér szaténpárna, amin pihent a maszk tökéletes épségben őrizte meg. Mellette egy sokkal megszenvedettebb irodai papírdoboz volt. Fedele mélyen behorpadt miután Sergey egyszer ráesett. A leveleim. Kínos és pontos emlékiratai a fiatal tizenkilenc majd épp csak húsz éves Jurajnak, akinek elméjén, visszatekintve ugyan voltak rá utaló jelek, úrrá lesz a kórsága. Egy nap talán orvosok serege fogja átolvasni és valami fontosat tesz a mentális betegségek diagnosztikájához. De ma? Ma csupán enyhén zavarbaejtő részletességgel papírra vetett naplóbejegyzések voltak. Olyanok, amiket én sose akarok újra olvasni és szívem szerint falnak mennék ahányszor eszembe jut az apám és Sergey is olvasták.
Most mégis erre volt szükségem. Ezért letérdelve kivettem a dobozt és felemeltem szakadt fedelét. Benne a levelek sokasága össze-vissza volt. Nem rendezték vissza sorrendbe szépen ahogy egykor anyánk tette el őket. Mindet olvasta és ugyan válaszolni valóban sose válaszolt tudom sokat kellett rajtam gondolkodnia. Már ezért megérte, egy szeletet kaptam a napjából, ellophattam pár percet egy órájából.
A leveleket mind félre söpröm próbálván megtalálni azt az egyetlen fényképet, ami a régi életemről mesélt. Nem került vissza a borítékba, valaki sokáig nézegethette, talán azok után, hogy minden írásomat elolvasta. Megfigyelte June-t és Pandorat aztán engem. Nem tudom apa vagy Sergey volt-e. Esetleg valami érhetetlen okból anya. Vajon ő látta? És látta azt is mennyire hasonlít Pandora és Lubov? Azt a zsigeri félelemmel való iszonyatot érezte, mint én mikor legelőször láttam? Egy újabb hiba az univerzum részéről.
A doboz legaljára szorult a lapok összehajtása mentén. Óvatosan kiszabadítottam onnan és kiemeltem. A dobozt el is felejtve felálltam és az íróasztalom lámpájához érve felkattintottam. A búra alatti legerősebb fényhez tartottam és a polaroidra aranymetszetű fénycsíkokat festett a lámpa. Hűséges kis jószág volt, most már tudtam és nem ejtett könnyeket azóta az este óta.
A kép, az ablak egy tökéletes világra ahogy egykor hívtam kiállta az időt. Még mindig tökéletesek voltunk rajta és még mind éltünk, a boldog-boldogtalan tudatlanságunkba. Ezen a napon meggyilkolják Pandorat és June azt mondja választanom kell köztük. Ezen a napon még találkozom Alberttel és az életem örökre kiszakad a stagnálás émelyítő egyszerűségéből. De itt mindezt nem tudtuk. A pír az arcomon, Pandora körmei, June pulóvere és a Faust fala mind oly vörös, lüktetően élettelteli még ennyi év távlatából is. Éreztem még June vanília aromáját, ami annyi süteményt ihletett és Pandora karácsonyi forraltbor és pot-pourri illatát. Sose tudtam meg milyen parfümöt használt és fáj ez a hiány. Talán, ha legalább az illatát megőrizhettem volna... de, mint minden belőle ez is elillanó volt akár a cigarettafüst.
Mondd Pandora te is visszatérnél ebbe a pillanatba?
Neked is jelentenie kellett valamit az életed utolsó tele. Mert emlékszem rád a templomban ülve ahogy öleltél, a szemeid égő félelemére mert elsőként jöttél rá valami visszafordíthatatlanul elromlott bennem, és tudtad a játékaid ezúttal fatális hibát ejthetnek. És talán egy részed, egy olyan amelyiket megvetettél, nem akart fájdalmat okozni nekem.
Túl sokat képzelek magamról? Már nem vagy itt, hogy ellenkezz. Már rég nem vagy itt, és muszáj magamat szórakoztatnom remélem megérted.
De azt hiszem ez a játék rég elrongyolódott, tönkre ment és már nem méltó hozzád.
Kitörölhetetlenül a részem vagy, összeolvadtunk, te meg én valami közös teremtménnyé. Két lábon járó szentélyed vagyok, ha úgy tetszik. De nem hinném, hogy tetszene.
Annyi reményt és átkot pakoltam rád az évek alatt! Még egy halottnak is sok lesz ez már.
Most mikor ennyire tiszta a fejem és te mélyen alszol Kékszakáll kastélyának leghátsó szobájában, ahova senkinek se adtál kulcsot talán eljött az ideje, hogy téged is feloldozzalak.
Számomra jó ember maradsz. Velem nem voltál túl kegyetlen, még ha kedved szerint táncoltam is. Hogy másokkal mit tettél azt rájuk hagyom.
Ezért kérlek, bár most nem vagy itt, se mavkaként, jelenésként vagy Ördögként valamikor látogass meg. A gyógyszerek féken fognak tartani én mégis várni foglak. Hogy elkapjam a hangod egy idegen szájból, hogy lássalak az utcán egy villanásra.
Remélem álmomban megérzem az illatod, és elkapom az asztalon felejtett kávésbögréd. Hogy néha puszta véletlenségből meglátok egy gyerekkönyvet, amit te illusztráltál vagy a kedvenc szivar márkád kandikál ki valaki zsebéből.
Annyi mindenben benne tudsz lenni.
De nem adhatom neked az életem hátra lévő részét teljesen. Harminc évemet így is felfaltad, a többit meg kell osztanod a családommal.
Sajnálom, tudom egyikünk se gondolt arra mikor elhagyta azt a várost, hogy talál is valamit a világban.
Bárhol is vagy, a lét és a nemlét peremén akár, tudd, sóvárgok utánad. Te voltál az első asszonya a világomnak.
Minden nő, akit valaha szerettem részletei a te egészednek.

A kép olyan könnyen gyulladt fel a kezemben, hogy akaratlanul is hamarabb beleejtettem a fémtálba. A konyhában nem volt senki. Csak néztem a sötétben a pöndörödő lapot és ahogy a lángocskák lassan habzsolják fel a tökéletes világot.
Volt valami viszketően elégtétel érzete. Hagytam pusztulni a múltam és egy fajta újjászületést reméltem mindettől.
A konyhalámpát valaki felkattintotta és a fényességtől összerezzentem. Oda a pillanat.
- Te meg mit csinálsz? – Varinka mama élesen szólt rám és papucsa halk csoszogásával mellém ért. Belelesett a tálba majd rám emelte a tekintetét magyarázatot várva.
- Elégettem – vontam vállat.
- Mi volt ez? – a nő önkényesen fogta és a mosogató csapját megnyitva megtöltötte a tálat vízzel. A kép még nem semmisült meg teljesen így mikor nedvesen csak két ujjal kihúzta még látott némi emléket. Pandora feje tetejét még nem érték el a lángok, haja választéka viszont már kormos volt. Egyedül a Faust sose-pusztuló fala maradt meg igazán a képen.
- Mi ez? – forgatta némi undorral a képet, de nem talált benne értelmet.
- Egy régi fénykép. Rólam, June-ról és Pandoraról – ismét vállat vontam. Az apátia kezdett eluralkodni bennem. Üresség mosott át rajtam, hisz két oly fontos ember tűnt el mellőlem. A konyha csöndjét meg-meg zavarta a csap csöpögése. Varinka mama végül kidobta a képet és a tálat egyszerűen a mosogatóban hagyta. Kósza pillantásokat vetett csak rám majd a nagy ablakhoz sétált. Kint már szürkület volt, gondolom azért jött le, hogy elkezdje készíteni a vacsorát. Sergey házon kívül volt egész nap. Rada szüleit látogatta meg vidéken Yurival és csak késő estére vártuk őket vissza. Kicsit magányos volt a kettejük nélkül a ház. Rég voltunk csak mi a nénikémmel.
Az asszony ujjaival végigsimított a párkányon álló leveles növényen. Minden fűszernövényünk lassan feladta az életét nálunk, de ez a mentabokrocska még állta a sarat. Egy levelet dörzsölgettet majd megszagolta ujjait. Mellé léptem kibámulva az utcára. Emberek dőltek előre küzdve a faggyal és a bokáig érő hóban gyalogolva. Az egyik legkeményebb telünk volt évek óta.
- Tényleg nem bánod, hogy Sergey meghívta apátokat karácsonyra? Vagy ez valami fura lázadás volt emiatt? – kérdezte kifelé figyelve. Most a magassarkúja nélkül alig ért föl a vállamon túlra. Az én madárkára emlékeztető nénikém.
- Nem, nem igazán. Azt hiszem el se tudom képzelni, hogy valóban eljön – vallottam be.
- Értem mire gondolsz – fojtott el egy fanyar mosolyt – vendégek! Azt se tudom szinte mit kell csinálni egy családi ünnepségen – rázta meg fejét.
- Hát azt én se – mindketten hamisan felnevettünk. Néha megesett, hogy tükröztük egymást szívfájdalmát, hisz annyira azonos volt.
- Haragszol rá? Apádra.
- Igen. Vannak dolgok, amiket azt hiszem el tudok nézni neki. Anya hazugságai miatt. De furán érzem magam, hogy egy szinte idegen emberre haragszom – játszottam egy könnyed ütemet az ujjaimmal a párkányon. Ahogy Varinka szintén rajta nyugtatta kezeit felvillantottak a képek réges régről mikor Pandoranak morzezongoráztam.
- Hmm – biccentett – és anyádnak megbocsátottál? Hisz azt akartad lássuk őt.
- Egy részem lehet sose fog neki – mondtam tovább ütve az ütemet – csak... azt akartam tudni mikor nagyon rosszul leszek nem hagytok el. De nem tudom azt mondani nem vagyok mérges, sőt keserű miatta.
- Helyes. Én se tudok neki mindent megbocsátani. Dunya gőgös és akaratos volt mindig. Szánom mert semmi se úgy alakult ahogy ő akarta. Tudtam minden csínyéről régen is. Nem voltam soha se olyan ostoba, mint ő hitte. Végül mindenét feladta és boldogtalanul élt, csak mert azt hitte keresztbe tehet nekem vele. Én nem sérültem. Nem úgy ahogy gondolta fogok.
De aztán... újra azon kapom magam, hogy tizenhárom vagyok és csodálom őt. Ahogy felszólal és az asztalra csap. Megrezzennek a porcelánok, a vizes kancsó majdnem a földre esik. És én mellette ülök tátott szájjal mert sose láttam még senkit, aki ilyen rettenthetetlen és büszke. És este az ágyban fekve ahogy hallom a szuszogását arra gondolok én sose fogok ilyen lenni. De Dunya... az ő hangját hallani fogják és senki se meri majd levenni róla a szemét ahogy ég. Ki fog emlékezni a szánni való kis Varinkara mikor ott van Dunya? Elfeledett lány voltam a kezdetektől. Ezért fájt úgy mikor elküldött Franciaországba. Kész lettem volna maradni, csak egy szavába került volna. Főleg mikor megtudtam kisbabát vár. Odadobtam volna mindenem, hogy segítselek felnevelni. Nem kár egy Varinkaért, ha Dunya szabad lehet. De nem engedte. Elzavart és azt mondta menjek csak el. Kinevetett, hogy ugyan minek dobom el ezt a nagy lehetőséget érted, nem a saját gyerekemről volt szó elvégre. És akkor megkérdezte hogyan nevezzen el, ha már ennyire kötődőm valamihez, ami nem az enyém akár játszhatnánk azt is érek valamit majd ennek a gyereknek – ekkor szünetet tartott és végig nyalt száján keresve a szavakat – elneveztelek Jurajnak. A szlovák hős után... és aztán eldobott téged. Olyan sokáig kutattam utánad. Dunya mindenét megváltoztatta miután elmentem az országból. A politikai ismerőseimet kellett felkeresnem, hogy eljuthassak hozzá. És nem mondta el, hogy elküldött. Nem mondott semmit addig amíg el nem jöttem hozzá. És aztán át kellett szelnem az egész országot, visszatérnem oda, ahol sose láttak szívesen...
- És végül nem mentem veled.
Varinka mama megrázta lehajtott fejét és kibontott tincsei lengve dédelgették szomorú arcát. Még én is ellöktelek magamtól egykor. Minden más lett volna vajon, ha akkor veled tartok?
- Azért megértem Dunyat, hogy az ő történetében mi vagyunk a rosszak. Ha valaha szembe kéne néznie mindazzal, a csak saját magát sebző tettel, amit véghez vitt miattunk beletörne. Megszűnne az lenni, aki, ha a valóságot látná. A rosszindulata lett a veszte, mégis egy hideg világban egyedül tőle kaptam bármi figyelmet.
- Csalódtál bennem? – buktak ki a fogaim között a szavak – a felvételi, az életem, igazából minden miatt? Hogy mikor eljutottál Szibériába engem találtál?
Nincsenek téveszméim, tudom milyen lesújtó látványt nyújtok és nyújtottam. Okkal van Sergey arca a médiában feltűntetve, ha a cukrászdáról adnak ki valamit.
- Nem – rázza meg ismét a fejét és kiegyenesedik – a fiam vagy. Nem én adtam neked ezt az életet, de a magaménak tekintelek. És nem azért, mert Dunya-é vagy, hanem azért, mert szeretlek. Mikor visszajöttünk ide és lassanként megismertelek, hogy tudtalak volna nem szeretni?
Halk szavú és kedves voltál. Ragaszkodtál hozzám és úgy néztél rám... mintha nem valami elfelejthető jelenség lennék. Szeretlek mert a magaménak érezlek. És büszke vagyok rád mikor kinyitod a cukrászdát és elkészíted azokat a tortákat, és rámosolyogsz a vevőkre és elkápráztatod őket a zongoránál. És majd kipukkad a szívem a boldogságtól ahogy Pavel Pavlovics rád néz, és összenevettek Sergey-jel és még azt a bolond Nikita Kiríllovnát is féken tudod tartani – óvatosan arcomra csúsztatja mindkét kezét, a hosszú évekig tartó gyakorlástól megkeményedett ujjai szeretettel, melegen érintenek meg – nincs veled semmi baj. Szerethető vagy pont úgy ahogy vagy.