Én csak nevetni tudtam az egészen. Bent ülve a kocsiban, maxra tekerve a fűtést még mindig bele-belerázkódtam az elfojtott kacagásba. Kit érdekelt az egész most komolyan?
Egy ostoba konzervatórium ostoba felvételije. A bátyám viszont kiment, átírt egy ősöreg darabot és most, hogy értem mitől volt más, mint az eredeti nekem sokkal jobban tetszett a Juraj verzió. És ennek csak a fele volt elfogultság.
Varinka mégse osztozott a lelkesedésen. A volánt úgy szorongatta, hogy egész keze elfehéredett. Futó pillantásai a visszapillantó tükörben élesek voltak akár a frissen fent kések.
A bátyámra sandítottam, aki hátra vetette fejét, neki a támlának és kifújta magát épp. Mikor észrevett összemosolyogtunk.
A lány, a headset-es lány a színpad mögött csakis a Virág Bohóc lehetett. A nevetése, a szőke tincsei még a tartása is elárulta őt. Miért nem volt ismét balett ruhában? Hogyhogy nem gyakorolt épp a többi hajlongó ruszalkaszerű lánnyal?
Neki is tudnia kellett, hogy én vagyok a Fekete Nyúl.
Lehet balettbérletet kéne váltanom?
A kocsi csöndjében a telefonja pityegése tisztán kivehető volt. A bátyám felnyögve vette elő a kabátzsebe mélyéről a készüléket viszont mikor meglátta mit mutat a kijelző felült értetlen arcot vágva.
- Ki az? – kérdeztem áthajolva Yuri fölött, aki erre megrángatta a nyakkendőm.
- Apa.
A szó zavartan csusszant ki a száján, idegenül csengve a fülemben. Ó, az apánk. Volt ilyenünk is, még ha gyakran meg is feledkeztünk egymásról.
- Mit akar?
Ekkor Juraj válasz helyett felém fordította a telefonját. Egy SMS értesítő volt a tetején megnyitva.
„ Sok sikert a felvételiden. Remélem úgy alakul minden ahogy szeretnéd."
Ez bárki mástól egy kurta-furcsa üzenet lett volna, apától viszont egyenesen ömlengésnek számított. Felhorkantottam.
- Én bezzeg a vizsgáimra csak egy vállveregetést kaptam– viccelek visszaülve elszedve Yuritól a nyakkendőm végét, hogy ne fojtogasson tovább. Idegesen a számba harapok ahogy Juraj megnyitja az üzenetet és még egyszer átolvassa. Ne már. Eddig olyan jó hangulatban volt. Egy rövid időre visszacsöppentünk a régi életünkbe. Nem akartam, hogy felzaklassa ez a hülye SMS.
- Kíváncsi vagyok honnan tudta meg... - gondolkodott el a bátyám majd rögtön felkapta a fejét – Varinak mama?!
Az asszony feljebb vonta a vállait védekezőn, de az arca nyugodt maradt.
- Arra gondoltam feldobna... de persze, hogy elkésett vele.
Juraj hüvelykujja a betűk fölött táncolt semmit se írva egy ideig.
- Nem tudom mit írjak vissza – pillantott rám mire vállat vontam.
- Válaszoljak helyetted?
- Aha – adta át szinte rögtön a telefont. Ez tetszett az egomnak, hisz olyan ritkán engedte, hogy átvegyek tőle feladatokat! A kezembe kaparintva a telefont elkezdtem pötyögni.
„ Minden jól alakult. Megbuktam mert rájöttek jobb vagyok Súbertnél." Elégedetten nyomtam meg a küldés gombot. Olyan hamar jött a válasz, hogy még időm se volt átadni.
„Sergey add vissza a bátyádnak a telefont." Micsoda intuíciói lettek hirtelen. Még humorérzéket is be tudott vajon szerezni Szentpéterváron?
- Lebuktunk – adtam vissza a telefont a bátyámnak. Ahogy átolvasta az üzenetet felvonta a szemöldökét és egy furcsa bocsánatkérő és mégis vidám kifejezés ült ki az arcára.
- Sergey... a Schubertet nem S-Ú-B-E-R-T-nek írják hanem S-C-H-U-B-E-R-T-nek – magyarázta és Varinka szimplán kiröhögött. Megadóan emeltem fel a kezeimet. Igazán nem az én hibám, hogy engem már nem írattak be szolfézsra. Elvégre a családban egyedül én tudtam adóbevallást írni magamtól.
Kinek mi adatot.

A hétvége utolért minket és Varinka mama nem tudott kitalálni egyetlen igazi szidást vagy akár büntetést, amiért átrohantunk az operaházon. Nem mintha megbüntethetne minket amúgy! A bátyám már harminc, én meg apuka vagyok, ergo igazából sérthetetlenek és elérhetetlenek minden számonkérésre.
Meg össze se törtünk semmit, nem illegális a futás vagy a darab megváltoztatás. Bár tény és való Juraj-t nem hívták vissza, sőt diszkvalifikálták.
Ez se szegte kedvét szerencsére. Most is épp a szombati vacsorára való lazacot sütötte serpenyőben. Mellette kis lábosban mártást kevergetett, aminek fűszeres, telt illata belengte a kis konyhát. Nem is akart menni, ezért nem vallaná be, de tudom jól valahol megkönnyebbült.
Ütemesen kavargatta hát a szószt néha-néha beleszúrva a húsba a hőmérőt, hogy ellenőrizze a hőfokot. Nem csak a cukrásztudománya volt kimagasló és a vacsora puszta gondolatától összefutott a nyál a számban hiába voltam még tele az ebédre evett főzeléktől.
A konyhaasztalnál ülve a lassan elalvó Yurival a karjaimban figyeltem a másik kettőt, Jurajt a tűzhelynél és Varinkat az asztalnál hámozva a zöldségeket a körethez. Spárgát, amit én ki nem állhattam, krumplit és egyben lévő fűszernővényeket készített elő. Nagyon nyugati és nagyon egészséges.
Ahogy Yuri nyála az ingemre csurgott és a hátát paskoltam úrra lett rajtam a tettvágy. Olyan hétköznapi és nyugodt volt ez a nap! Igazán elviselhetetlen egy ilyen túlfűtött időszak után.
Most a bátyám mosolygott, az otthoni kötényét viselte és olyan kiegyensúlyozottnak tűnt. Egészségesnek.
Finoman megráztam a fejem. Nem. Már megint elkezdtem eltörölni a betegségét a saját megnyugtatásomra. Még mindig küzdött, örökké így is fog maradni. De olyan erős volt, küzdve minden nap. Nekem is ezt kéne tennem.
- Mi az? – meglepetten pislogtam párat, és csak ekkor tűnt fel felém fordult főzés közben. Fehér köténye közepén a jól ismert szöveg állt; Pandora Cukrászda.
Mosolya megilletődött volt és a fakanállal játszottak ujjai, zongorázott rajtuk, de inkább tűnt úgy mintha fuvolázást mímelne.
- Bocsánat. Bánnátok, ha vacsora előtt még elintéznék gyorsan valamit? Vigyázni kéne addig Yurira – a baba a neve hallatára megmozdította fejét, de szinte azonnal vissza is hanyatlott a karomnak. Icipici ujjai még kisebb körmeivel álmosan markoltak egyet az ingem gallérján.
- Menj csak, ha szeretnél – kezdte el bepakolni a zöldségeket egy fehér porcelán tepsibe Varinka mama felállva az asztaltól. A tál oldalán két vörös madárka csókolta meg egymást. Óvatosan két oldalt megfogta a tálat és a bátyám kinyitotta neki a sütő ajtaját. Mikor újra felegyenesedett kérdőn pillantott rám.
- Mit szeretnél elintézni?
- El mennék Smirnovhoz. Elolvasni Rada levelét.
Felálltam az asztaltól mire Yuri szemhéjai megremegtek, de fel nem ébredt. A nénikénk átvette a fiút, óvva fonva karjait köré. Számára nem sokat jelentett a levél elolvasása, de Juraj aggódó arccal döntötte oldalra a fejét.
- Veled menjek?
- Hagyd csak – veregettem vállon – mire lekapcsoljátok a sütőt már itthon is leszek.

Ott állva viszont már úgy gondoltam velem kellett volna mégis jönnie. Idegesen jártam ide-oda a panel bejárata előtt. Próbáltam rávenni magam, hogy becsengessek, már átmozgattam a vállam, leráztam a kezeimről a zsibbadtságot és háromszor is odaléptem, hogy na most aztán benyomon a kaputelefont.
Itt lett volna az ideje, mielőtt még kihívják a rendőröket a furcsa fickóra, aki itt köröz. Mivel még mindig havazott kevesen voltak kint, leginkább csak a kutyasétáltatók merészkedtek ki az utcára. A ház előtti szakaszon és a lépcsőn is eltakarították a havat és homokkal felszórták, hogy biztonságos legyen. Smirnov sokat dolgozhatott rajta most, hogy az idő nem akart enyhülni és minden jegesedett. A cukrászda előtti részt is folyton fel kellett takarítanunk nehogy valaki lábát törje mikor be akart jönni.
Vettem pár mély lélegzetet és átmozgattam a nyakam.
Menni fog.
Benyomtam a kapucsengő időtől sárgás fehér gombját. Két-három csöngés után hallottam a kattanást ahogy felveszik a telefont.
- Halló – némi torokköszörülés után beleszólt az idős úr.
- Jó napot! – hajoltam közelebb nehogy a süvítő széltől ne halljon – Sergey Alexandrovics Kramszkoj vagyok! Rada fiának az apja. Tetszik rám emlékezni? A levél miatt jöttem. Elnézést, hogy csak így beállítok.
- Emlékszem önre Sergey Alexandrovics! Semmiség, jöjjön csak be! – és már be is engedett. Levertem a havat a bakancsomról és belöktem az ajtót.
Bent tisztítószer illata terjengett, a járólap kövei vizesen csillogtak. Óvatosan végig sétáltam rajta, el a postaládák és szemetesek mellett próbálván nem tönkre tenni a felmosást.
Smirnov már az ajtóban várt. Az férfi kötött bézs pulóverbe öltözött és nyaka körül gondosan feltekert vörös sál lógott.
- Jó napot – köszöntöttem – még egyszer bocsánat, hogy csak így betoppantam. Hoztam narancsot, bocsánatkérésképp – adtam át a hálós szatyrot egy kiló naranccsal.
- Hagyja csak – legyintett apró, de erős kezével és átvette az ajándékot. A karika gyűrűje tompán csillogott, szinte eggyé válva hordójával – tessék csak bejönni és melegedjen fel. Cudar idő van mostanság még Moszkvához képest is.
Alaposan megtöröltem még egyszer a lábam a lábtörlőben és levettem a kabátom, a sálam és a kesztyűmet. Smirnov ismét a konyhába vezetett, ahol jó meleg volt. Jól esően megcsapott a hő és csak most éreztem át mennyire átfagytam a ház előtti sétálgatásban.
A tűzhelyen régi zománcos lábos állt és ugyan volt rajta fedő éreztem a káposzta illatát, ami belengte a szobát. Mellette a pulton vágódeszkán még el nem pakolt kenyér és pár leszelt karéj. Az asztalon medovik szeletek sorakoztak egy porcelán tálalón, aminek szélén csipke mintát festettek kékkel. A házmester a kenyér mellé tette a narancsokat majd visszafordult felém.
- Üljön csak le, hozom a levelet és valamit, hogy felmelegedjen. Kocsival van?
- Metróval jöttem. Köszönöm szépen, de csak ha ön is iszik velem – mosolyodtam el haloványan ahogy leültem.
- Hát persze! – sietett el kapkodva megvetemedett lábait, és eltűnt a fűzött gyöngyös függöny mögött. A szobában most is ment a tévé, de le lehetett némítva mert egyedül valaki szuszogó, néha felhorkantó lélegzését lehetett kihallani. Smirnovné ledőlhetett aludni ebéd után.
Megilletődve könyököltem az asztalon Smirnov visszatértére várva. Szemeim bebarangolták a képeket találgatva mekkora lehet a család. Nagyjából három-négy gyerekük lehet és vagy nyolc unokájuk. A képeken hol fiatalabbak, hol idősebbek voltak és nem volt könnyű mindenkit beazonosítani.
- Itt is vagyok – jött vissza már-már lelkesen Smirnov, egyik kezében egy üveg vodkával a másikban a rettegett levéllel. A fehér papírost elém csúsztatta míg ő két kis poharat szedett elő a konyhaszekrényből.
- Ebédelt ugye? Vegyen egy kis medovikot! – tolta elém a tálat is majd mindkettőnknek töltött. Meglepődve láttam meg a címkét az üvegen mikor letette. Egy elég drága márka volt, nem feltétlen olyan, amit kinéztem volna belőlük. Remélem nem valami különleges alkalomra tartogatta és nyitotta ki csak miattam. A férfi elkapta a tekintetem és felemelte ismét az üveget maga is átolvasva a címkét.
- Radatól van. Mielőtt... elment lehozta az összes üvegét. Néha meghívott minket anyussal. Iszonytató milyen drága italai voltak, és ő úgy öntötte nekünk mintha víz lenne – reszelősen felkuncogott – bizony volt mikor alig találtunk haza egy ilyen meghívás után. Lehet... tudnom kellett volna miért hozza le őket...
Ideges kis szikrák gyúltak a kezemben és összedörzsöltem őket mintha fáznék. Szóval talált nekik új gazdát. És talán egy egészen kicsit boldoggá tették őt az ajándékaim.
Koccintottunk és fölhajtottuk a kupicányi vodkát. A melegség cseppfolyósan szétáradt bennem és átfutott rajtam a borzongás. Ujjaim a boríték szélein húzogattam találgatva most nyissam-e ki.
- Bánná, ha itt olvasnám el? – kérdeztem.
- Nem, csak nyugodtan. Szeretne egyedül maradni? – mikor kapkodva megráztam a fejem kihúzta a mellettem levő széket és leült. Ahogy helyet foglalt lehetetlenség volt, hogy rálásson majd a levélre. Az idős úr elvett egy süteményt és beleharapott, mintegy mutatva nem fogja beleütni az orrát a dologba.
Nem remegtek a kezeim mikor feltéptem a borítékot.
De belül, nagyon mélyen a szívem a gerincemnek vetette magát. Szinte éreztem ahogy magamban egyre inkább tépem fel az ajtókat és próbálok a legmesszebbibe eljutni, oda, ahol nem bánthat bármi lesz is a levélben.
Rada kék golyóstolla több helyen is maszatolt. A sorok fel és le lejtettek, szavak tucatja volt kisatírozva és újra írva, vagy mikor már kifogyott a helyből föléjük passzírozva.
Ujjlenyomatokat hagyott, amik túlélték a tulajdonosát. Meg akartam érinteni őket, ráilleszteni a sajátjaim, csakhogy még egyszer utoljára elérhessek hozzá.
Nem jössz vissza akkor se, ha elolvasom.
Nem láthatlak újra és sose kérhetek már bocsánatot tőled.
Megismerni téged a teljes valódban örökké elveszett.
Csak ez a három papírlap maradt, a léted összepréselt mementója.

„Seryozha,

Az interneten azt olvastam az öngyilkosok leveleket szoktak hagyni. Ha ezt olvasod tudod miért kerestem rá.
Már két hónapja, hogy velem van a Fiú. Nem tudom mit kéne csinálnom, azt hittem meg fog halni mikor úgy döntöttem nem megyek be a kórházba. Szar embernek tartasz? Vagy ehhez meg se kellett szülnöm?
Tudom mit gondolsz rólam.
Hogy egy ribanc vagyok, egy gyors kúrás, akit utána nem kell felhívnod.
Sose gondoltál arra én is szeretnék virágot egy szaros bor helyett?
Most, hogy eldöntöttem megölöm magam mindent könnyebb elviselni. Az a sok felgyülemlett harag és idegesség elmúlt. Már nem fáj a hasam. Ha ezt a levelet elolvasod sose mondd el a szüleimnek. Nem akarom, hogy szomorúak legyenek.
Nagyon fáradt vagyok. Nem csak a Fiú miatt.
Ki fogsz nevetni, mint mindig, de most, hogy tudom már nem leszek itt mikor elolvasod könnyebb bevallanom.
Tudtalak volna szeretni.
Ezért hagytam, hogy megalázz. Mert te gazdag vagy, gyáva és minden, amit a magam fajták sose érhetnek el. Egy kicsit szerettem volna, ha te vagy a hercegem. Mikor felhívtalak meg akartalak zsarolni, hogy vegyél el. Hogy fizess mindent, és hogy az anyád és az apád vegyenek nekünk egy nagy házat, ahol sose kell majd dolgoznom.
De mikor azt mondom tudtalak volna szeretni nem erre gondolok. Valamikor elkezdtelek kedvelni. Túl a kék szemeiden. Mert nem voltál te se mindig kegyetlen, és azért még ha nem is mondtad tudom, hogy jól érezted magad velem. Mert ahogy nekem sose volt könnyű az élet neked sose volt szabadságod. Ezért eljátszottam a gondolattal milyen lenne beléd szeretni, addig játszani amíg valahogy te is belém szeretsz. Hogy milyen lenne közösen nevelni a Fiút.
Aztán mégse tudtam megtenni. Ismét nevethetsz, ha akarsz. Túl lelkis vagyok, ez az én bajom.
Mikor viszont megszületett a Fiú, vele együtt mindent kiadtam magamból, ami szeretett téged.
Most már nem szeretek. Se téged, se a Fiút még a szüleimet se. Üres vagyok. Sose voltam még ilyen üres.
Ijesztő.
Nem hinném van értelme folytatnom. A Fiúnak nem kellek, nem fogok mikor elviszem hozzád.
Jó, hogy elköltöztél otthonról. Mikor elviszem majd hozzád, láthatom milyen leszel szabadként. Most még elképzelhetetlen ez. Mert olyan rohadt gyáva vagy. Ezt nem bírtam benned soha. Mire vagy gyáva? Mitől félsz?!
Azt hiszed mások nem félnek? Hogy én nem rettegtem mindig is?
Egy idióta vagy. Egy szánalmas, utolsó idióta.
Szóval szedd össze magad mikor elviszem a gyereked és rád bízom. Jobban kell teljesítened, mint nekem. Valamelyikünknek muszáj lesz, és én már az erőm végén vagyok.
Azt hiszem ezt utálom benned a legjobban. Hogy látom mi lehetnél, ha egyszer az életben felelősséget vállalnál.
Lehet gyűlölni fogsz mert rád kényszerítem végül.
Mert ismerlek, még ha nem is hiszed el.
Te is túl lelkis vagy. Meg fogod tartani.
Ezért soha ne mutasd meg neki ezt a levelet. Ne mondd el soha senkinek milyen elbaszott is volt Rada Fohichna Ulyanova. Micsoda egy utolsó szerencsétlen ribanc is volt. Hogy beletört a próbálkozásba és végül feladta.
Most, hogy tudom meg fogok halni sokat gondolkodom mi lesz utána. A szüleimmel vagy Karinaval.
Meg veled. Túl sokat gondolok rád, nem lehet mást csinálni mikor itt a Fiú.
Néha kacagok és kacagok mert muszáj lesz örökre emlékezned rám.
Máskor sírok érted. Mert te kis szerencsétlen pont belém botlottál. Gyűlölsz?
Gyűlölhetsz, ha szeretnél. Ígérem nem leszek rád mérges érte. Te még tőlem is félsz ugye? Nem foglak kísérteni.
Csak a Fiút ne gyűlöld. Úgyis te vagy inkább, mint én.
Olyan kékek a szemei, mint a tiéd.
Boldog voltam mikor láttam.

Ezzel búcsúzom,
Rada"

Az asztalon könyöklő karjaim közé rejtem a fejem. Sós forrongó könnyek futnak végig az arcomon, szánkáznak le az orrom két oldalán rá a viaszos terítőre. Minden félelmem beigazolódott. Akkor miért szakadt meg a szívem egyedül Radaért?
Láttam magam előtt ahogy az ágya mellett ül a földön, megszokásból lakkozva a lábkörmeit és tudja meg fog halni. A naptár képei végigperegtek és sose felejtem el az arcát azon az augusztusi napon.
Bárcsak tudtam volna mire készülsz, gyorsabban futottam volna, ha tudtam volna. Felkészülhettem volna.
De az élet hirtelen történik, az utunkat csak visszatekintve látjuk tisztán. A megbánásainkat pedig magunkkal visszük tovább.
Nem vagy itt, és mindent úgy sajnálok, hiába tudom már nem érlek el.
Attól a naptól mikor azt az első cigarettát odaadtad egészen az utolsó pillantásodig mikor átvetetted magad a korláton én elszalasztottam a létezésedet. Hogy csodálatos, kedves vagy túl büszke vagy-e már sose derül ki.
Bár itt lenne Juraj. Ő értené, vele meg tudnám osztani. A bátyám, aki a világ egy olyan arcát ismerte, ami mindenki más szeme előtt elsuhant.
Mert ő megértette milyen az mikor nem szállsz fel a vonatra, ott ragadsz a peronon és belefagysz a télbe. Vágyni valaki után, akit már rég elvitt az a messziségben eltűnő vonat.
- Na, na – veregette a vállamat Smirnov úr – egyen egy kis medovikot. A méz minden szívbajra gyógyír.
Felemeltem a fejem és ettem egyet, majd még egyet és így tovább.
Élni fogok. Élnem kell és ígérem Rada sose feledlek el.

Kábán battyogtam hazafelé. A hó ropogott a talpam alatt, a méztől összeragadt a szám. Rada levelét felégettem az öngyújtómmal és a Moszkva folyóba ejtettem. Nem akarta, hogy tudják mi állt benne ezért visszaadtam neki. Én úgyis tudtam kívülről. Elég időm volt vagy százszor átolvasni míg kiértem.
A házunk szürkés vakolata alig látszott ki a gyér hóesésben. Még el kéne lapátolnom a havat. Vacsora után megteszem, fogadkoztam és lenyomtam a kilincset.
A kandallóban ismét tűz lobogott, de a paravánt alig húzták el, mivel Varinka a hárfájánál ült. Szépséges aranyujjai lassan pengettek végig a húrokon, azok pedig engedelmesen remegve játszottak akarata szerint.
Juraj a kanapén ült ölében Yurival, akinek műanyag csörgődobját segített rázogatni. A baba vasmarokkal fogta, a nagybátyja pedig a könyökénél fogva segített neki ütemre rázogatni.
- Üdv itthon – pillantott hátra felém a bátyám, profilját narancs kontúr szegélyezte a tűztől. Pont, mint Rada hajának a színe.
- Pá-pá pa – üdvözölt lelkesen csavargatva csuklóját Yuri megmutatva zeneitehetségét.
- Hazajöttem – mosolyodtam el fáradtan levéve a kabátom és kibújva a bakancsomból.
Varinka mama lehunyt szemekkel tovább játszott, kezeivel végigsiklott a húrok sokaságán és egy igazi dalba kezdett.
Levetődtem a kanapéra és hagytam, hogy melengessen a kandalló. Yuri átkéredzkedett hozzám és a vállamnak csapta csörgődobos kezét.
- Jól van értem én – emeltem meg hónaljánál fogva, hogy kényelmesebben az ölembe ültessem – borzasztó apád itthon hagyott.
- Hogy ment? – kérdezte Juraj illendően halkan, nehogy megzavarja a nagynéninket. Elveszetten felé döntöttem a fejem megpihenve a válla éles csontján. Vigasztaló kezei lassan érkeztek meg a hajamba. Az Atlasz kezek ezúttal megnyugvást hoztak, megértőek voltak, gyöngédek.
- Búcsúlevél volt – mondtam rekedten – nem volt vidám – öleltem magamhoz a tovább csörgő Yurit. Megcsókoltam a kobakját és most láttam benne Radat. A szemöldökében és ahogy a Madame is mondta a kisugárzásában. Ahogy a csuklója mozgott, ahogy nevetett. Rada. Rada mindenütt.
Juraj sóhajtott, éreztem miként emelkedik majd süllyed a teste, a szíve áttetsző dobogását.
- Elszalasztottam.
- El – mondta.
- Örökre elvesztettem.
- Igen.
A fagytól hideg arcom a pulóverébe fúrtam.
- De ti itt vagytok.
- Itt vagyunk.
A kezei a hajamban maradtak, finoman borzolva a tincseket a hárfa ezüstös dallamaira.
Azért mégis kikeltem az öleléséből és ő engedett.
- Arra gondoltam... apa eljöhetne hozzánk az ünnepekre. Nem akarlak téged és Yurit elrángatni Szentpétervárra szóval egyszerűbb lenne, ha ő jönne. És Rada szüleit is... meghívhatnánk. Még megvan a számuk valahol – pontosan tudtam, hogy hol. Az ő unokájuk is volt. Apa pedig az egyetlen rokonunk volt, aki szabadon járt a világban.
Mindenki kérdőre vonhatna miért bocsátok meg neki azok után, amit az anyámmal, Jurajjal vagy Varinkaval tett.
De itt tévednek.
Nem bocsátok meg. Még nem.
Mégis nekem is csak egy apám van. Ezzel az eggyel kell beérnem és kezdenem valamit. Szükségem van rá, hogy higgyem jobb is lehet, hogy sajnálja.
Hinnem kell, hogy én is jobb fiú és apa lehessek. Aztán a legvégén jöhet a megbocsátás. Talán mindkettőnk számára.
- Bánnád, ha apa eljönne? – fordultam a hárfa felé. Varinka mama felemelkedett, de tovább játszott.
- Miért bánnám? – döntötte meg finoman fejét, fülében a fülbevalók tömött gyöngysora meg-megzizzent. Zavartan lesütöttem a szemem. Kínos volt erről beszélni. Nem is tudtam mennyit tud az egészről Juraj.
- Mert szerelmes voltál belé...
A bátyám feljebb ült és a nénikénkre kapta a tekintetét. Szóval nem tudta miért is jött a világra. Hogy az egész létezése abból a pillanatból fakadt mikor anya túl messzire ment Varinka bántásával és végül magát sebezte meg.
Varinka mama halkan felnevetett még a játékát is abbahagyva, hogy kezével elnyomja szája szinte csúfondáros mosolyát.
- Kedveltem, talán az első férfi volt, aki igazán tetszett – vállai megremegtek és éreztem melegem van – de akkor is csak egy idegen volt. A partin, amin először láttam én és Dunya nem is beszéltünk. Csak sokkal később lettünk bemutatva egymásnak. Lány voltam, és mint olyan hamar kihevertem. Elvégre akkor már várt Párizs.
Borzongva öleltem Yurit. Ó, mama! Te ostoba hirtelen haragú mama! Az egész életedet erre az egy viccre tetted fel és csúnyán vesztettél.
- Nem értem – lehelte Juraj. Ne is értsd meg. Jobb nem tudni. Nem, ha az egész létezésünk értelmét borítják fel vele. Varinka mosolya is azonnal eltűnt.
- Semmi baj fiam. Régi történet. Már senki se emlékszik rá igazán, hogy is volt.
- Fel... felhívom akkor – tereltem tovább a témát, elkanyarodva ettől a fájó részlettől. Varinka mama megadóan lejjebb hajtotta fejét és lehunyt szemekkel folytatta hárfajátékát. Mintha keserűbb lett volna a dallam.
Juraj előzékenyen visszavette Yurit, aki őrült csörgéssel tiltakozott elnyújtva sikkangatva. Mégis mikor a nagybátyja engesztelően háton dörgölte ugyan szemöldök ráncolva, de belenyugszik. Neki vetette hátát a férfi mellkasának és visszatért a csörgődobja rázogatásához. Ahogy a szemem sarkából figyeltem elgondolkodtam lehet igaza volt Varinkanak és mégis be kéne íratni valami zenei felkészítőbe. Na, majd az óvoda választásnál lehet ez is egy szempont.
A telefonomban kikerestem apát és hirtelen eszembe se jutott mikor beszéltem vele rendesen. Némi bűntudatot éreztem, ami igazán röhejes volt. Semmibe se kerülne neki nekem is írnia pár SMS-t. Borzalmas, hogy még erre is képes voltam féltékeny lenni!
A fogamat szívva benyomtam a hívást. Kínosan sokáig nem vette fel. Vajon látta a kijelzőn, hogy én vagyok és azért nem vette fel?
- Halló? Sergey? – szólt bele apa szokott mély, dörgő hangján és a kisgyerek bennem beleremegett.
- Szia apa! – dőltem hátra a nyikorgó kanapén – hogy vagy?
- Jól... - bizalmatlanul hangzott – ti is jól vagytok? Te és a bátyád?
- Remekül, remekül – erőltettem magamra lazaságot – izé, szabad vagy az ünnepek alatt? – Varinka töretlenül játszott, de láttam ahogy kiles szempillái alól olykor-olykor. Yuri elunta a csörgőjét és méltatlankodva a földre dobta le a játékszőnyege mellé. Juraj összeszorította a szemeit a kellemetlen hangra és közelebb vonta Yurit lefoglalva mielőtt a telefonbeszélgetésbe is belekéredzkedne. Még csak az kéne, hogy apa így tudja meg valójában már nagyapa. A nagy meglepetést inkább élőben szerettem volna, hogy kiderüljön mintsem így.
- Igen! – kiáltott fel majd zavartan köhintett párat – az ünnepek körül kevés a dolgom...
- Az remek – hogy lehet ennyire kínos valakivel beszélni, akivel régen egy házban éltél, tűnődtem – arra gondoltunk meglátogathatnál minket karácsony körül. Izé... lesz pár másik vendég. Majd elmagyarázom a dolgokat. Ráérsz?
- Igen. Igen, persze ráérek! Bárki lehet ott... csak... te és a bátyád ott lesztek ugye?
- Elvégre mi hívtunk meg – néztem Jurajra, aki Yuri fején pihentette állát és úgy követte az eseményeket – szóval karácsony. Majd még egyeztetünk.
- Karácsony, jó. Fel is írom. Hívj amikor jó neked – egy tétlen pillanatig még mindketten hallgattunk, egyikünk se akarta igazán bontani a vonalat mégis kifogytunk a beszédből.
- Akkor szia apa. Karácsonykor találkozunk – köszörültem meg a torkom.
- Jó. Szia. Vigyázzatok magatokra – és mint aki szégyelli az utolsó mondatot azonnal kinyomta a hívást. Hosszan fújtam ki a levegőt leejtve a telefont tartó kezemet a kanapéra.
- Ez kínos volt – vallottam be – de lelkes volt legalább. Ami szintén kínos volt – fordítottam fejem Juraj felé. Egy félő mosoly játszott a száján és vállon veregetett.
- Mindketten jól csináltátok.

medovik - Réteges orosz sütemény, aminek a tölteléke változó, de általában mézet, tejfölt vagy sűrített tejet tartalmaz