Az éjszakában futva...

Nem.

Egy holdtalan éjjelen a férfi...

Nem...

Még a hold se járt fönt az égen mikor az erdő sűrűjében egy ló...

Nem!

Szerencsétlen hű zongorámon sorra bicsaklottak meg a hangok. Már nekem fájt. Frusztráltan túrtam a hajamba halántékomon meghúzva hátha valahogy kirántom a fejemből a megoldást. Egyetlen napom volt a konzervatóriumi meghallgatásig és borzasztóbban álltam, mint valaha. Alajos messze otthon Budapesten már beleőrülhetett a csuklásba olyan sokat gondoltam rá.
A mese széttöredezett, az akkordok megbolondultak és a ló iszonytató vágtája közben kitörte a lábát.
- Kramszkoj úr – Pavel bizonytalanul szólított meg a kanapéról. A párnák között ülve kávét ivott, ölében Yuri plüss zsiráfjával, amit a kisfiú hagyott ott reggel. A szende gombszemek gúnyosan bambultak rám, innen nekem legalábbis úgy tűnt.
A fiú kezében lévő porcelán csésze viszont eszembe juttatta a saját kávémat, ami zongora tetején állt. A peremét megragadva felhajtottam a benne lévő utolsó kortyokat. Ez ma már a negyedik csésze volt. De ha Sergey kérdezi akkor csak a második.
Most mikor már szinte teljesen felépültem, és a házhoz jövő doktor injekcióitól már-már zavaróan tiszta fejjel ültem otthon egyszerűen semmire se jutottam. A hét elején megfogadtam Varinka mamának, hogy eljutok az Erlköning végére, mintegy cserébe azért, mert ő meg meglátogatta anyát.
De hiába voltam itthon egyedül – ha nem számoltam Sergey, vagy ha ő nem tudott jönni Pavel látogatásait – egyszerűen semmire se jutottam.
- Most mi lesz? – kérdezte Pavel miután nem válaszoltam csak leütöttem pár kósza billentyűt. Nem a hangszerrel volt a baj. Még csak a betegségemre se foghattam, hisz pont erre kaptam az injekciót tíz napon át kínosan a fenekembe szúrva. Szerencsére nem voltam eléggé magamnál, de Sergey elmondása szerint az első három alkalommal rám kellett ülnie, hogy beadhassák.
- Hát... - vakartam meg a tarkóm elkeseredetten – majd rögtönzök.
Pavel arca mindent elmondott, de azért ki is mondta.
- De hisz ön borzalmasan rugalmatlan!
Köszönöm Pavel, én is tisztában vagyok vele.

Tényleg hiányoztak az altatók. Mikor este letettem a fejem a párnámra azt hittem egész éjjel forgolódóm majd ehelyett, amint a fal felé fordultam bealudtam. Ha reggel nem ébreszt a telefonom lehet át is alszom a meghallgatást.
- Ideges vagy? – fordult kissé hátra a volán mögül Varinka, vagy már ötödszörre kérdezve ugyanezt. Két kézzel fogtam a termoszt, amit Sergey csordultig töltött nekem kávéval és a válasz előtt belekortyoltam.
- Dehogy – vontam vállat nyugodtan. Mellettem, Yuri túloldalán, az öcsém rám nézett majd le a remegő térdeimre.
- Minden rendben lesz – tette ő is hozzá. Csak akkor lesz minden rendben, ha belefutunk egy dugóba és lekéssük a felvételit. Kész, ez az egyetlen happy end lehetőségünk.
Istenem, bár jobban törődtem volna ezzel az egésszel. Magamon kívül voltam, az elmúlt hónapok Juraja maszatos és érthetetlen volt mostani szemmel. De azért leülhetett volna többet gyakorolni.
A felvételit ráadásul az operaházban tartották nem a konzervatóriumban. Ezért Varinka leparkolt minket a szokott helyén, ami hivatalosan nem az övé volt, mégse mert senki se odaállni és bevitt minket a művészbejárón. Annyira nem is bántam, nem akartam felmérni a „versenytársaimat". Még most is féltem nevetségesen öregnek fogok tűnni a kamaszok között.
A szűk folyosókon színpadi kellékek és pár szakember volt csupán. Varinka könnyedén fordult jobbra-balra és vezetett végig minket hátsó lépcsőkön, öltözők és irodák hosszú folyosóján, ahol megannyi lefutott műsor plakátját is kirakták.
A nő az egyik lépcsőforduló előtt viszont megtorpant pont az egyik plakát előtt.
- Nézzétek! – bökött rá. A poszteren nem más volt, mint a nénikénk, vagy húsz évvel ezelőtt a komolyzene hirdetésekhez illő pózban. Az aranyozott és faragott hárfa aligha volt igazi, de ahogy Varinka kibontott hajjal sötétkék fényes selyem estélyiben hozzásimult elhittem ki tudna csalni belőle hangokat.
- Hűha! – hajolt közelebb Sergey, és Yuri a karjaiban vidáman paskolta meg a nyomtatott nénikéjének arcát- ez akkor volt mikor meglátogattál minket anyáéknál?
Azt hittem anya említése megfagyasztja a hangulatot, de Varinka mama csak mosolyogva rábólintott.
- Dunya azt hitte meg akarom bántani azzal, hogy elhívtam. Pedig micsoda este volt! Három ráadást adtam – és elmerengve simít végig egykori arcképén majd elszedi Yuri puha kacsóját mielőtt felsértené a papírt – na, ennyit akartam! – csapta össze tenyereit kiesve a transzból – itt menj fel és feljutsz a színpad mögötti váróba. Mi meg végig megyünk erre és kijutunk a nézőtérre – hadonászott kezeivel.
- Mi? – döbbentem le magamhoz ölelve a termoszt és a kottát – nem jöttök föl velem?!
- Nem? – kapkodta tekintetét értetlenül Varinka – mit csinálhatnánk ott? Felmész és úgyis minden bajodat elfelejted, amint kilépsz a színpadra!
- Ja. Például a légzést – motyogta Sergey Yuri hajába. Még csak ellenkezni se tudtam vele. Felmenni egy borzalom volt, egyedül felmenni egy teljesen másik fajta horror.
- Mi azért felmegyünk veled. Majd a színpad széléről hallgatunk meg Yurival – ekkor lehajolt a babához – megyünk ugye? – és ahogy rázogatta Yuri lelkesen ajánlkozott szintén. Ha elég energikusan adta elő az ember bármiben benne volt.
Fellélegezve nyomtam a szívemre a megtépázott kottámat. Már így is tele volt kávé és elmosódott grafit foltokkal, de most már szerencsétlenül gyűrött is volt. Majdhogynem olvashatatlan. Nem is azért hoztam, hogy használjam.
- Hát jó – legyintett Varinak megadóan – sok szerencsét fiam– mondta nekem – ti meg viselkedjetek – rázta mutatóujját Sergey és Yuri felé. Ezek után sarkon fordult és elindult tovább a folyosón. Mikor eltűnt a szemünk elől a fordulóban Sergey kinyújtotta rá a nyelvét.
- Baba Yaga – mormogta elrejtve incselkedő mosolyát.
A hosszú lépcsősoron követtük a kiírásokat és felkeveredtünk a backstage-be, ahol a felvételizőknek székeket is tettek ki. Röviden eligazított minket egy férfi, aki a jelentkezőknek ki is osztotta a számukat. Ezt a mellkasomra kellett tüzöm akár egy szalagot. Ekkor figyelhettem meg a többi részvevőt is.
Most láttam őket első ízben és megnyugodtam, hogy nem lógok ki annyira. Voltak köztük tízen és húszon évesek is. Mind ide-oda kóvályogtak kottalapokat olvasva. Páran a hangszereikkel bíbelődtek, a hegedűsök a vonóikat és húrjaikat ellenőrizték, a fúvósok fúvókáikat igazgatták. Milyen szerencse, hogy a zongora már kint volt a színpadon, így nem rajtam múlt milyen állapotban volt. Az egyik üres székre pakoltuk le a cuccainkat távolabb a többiektől. Jól esett megszabadulni a sáltól és kabáttól. Itt bent a feszültségtől fullasztó volt a levegő, a kinti faggyal ellentétben. A havazás sose állt el igazán azóta az este óta.
Sergey gyakorlott mozdulatokkal szedte le Yuriról az anorákját majd igazította meg kantárjait. Ma még ő is kapott egy ujjnyi nagyságú csokornyakkendőt, amit a puha, fehér plüss pulóverére lehetett csatolni.
Izgágán álltam egyik lábamról a másikra ahogy figyeltem egy headset-es lányt, aki sorra küldte az embereket a színpadra.
A gyomrom icipici csomóvá vált és a hányinger kezdett legyőzhetetlenné válni. Hogy én, hogy gyűlöltem a fellépéseket. A sok-sok szemet és a várakozó zümmögést a csöndben. Nem voltam több egy cintányéros kismajomnál. A Madame estéjein legalább nem voltam teljesen önmagam. Vágytam újra egybe olvadni a Fehér Nyúllal.
- Jól vagy? Lehet már nem kéne több koffeint innod. Sápadsz és remegsz – vette el tőlem a termoszt Sergey és tette le a székre. Yuri maga is szerette volna a poharat és kérlelően nyújtogatta a kezét felé, és mikor nem adták át neki panaszosan csapott az apja vállára. Sergey csupán engesztelően megpaskolta a hátát.
- Jó leszel. Istenadta tehetséged van. Az angyalok körtáncot jártak a bölcsőd fölött mikor megáldottak vele.
Szemöldök ráncolva ráztam meg a fejem. Annyira nem illet az ő szájába ez az irodalmi kifejezés. Mégis honnan szedte?
- De ez a vicc – mondtam keserűen – én nem Varinka mama vagyok. Ez nem megy csak így – csettintettem – nagyon sok... sok... sok...sok időre van szükségem. És elrontottam mindent mert épp bolond voltam ahelyett, hogy gyakoroltam volna! – suttogtam elfojtottan kezeimet idegesen húzva végig arcomon. Én barom, megint szétestem ahelyett, hogy a dolgomat végeztem volna mindenkit cserben hagyva. Egy vicc vagyok.
- Nem voltál bolond! – suttogta felháborodva Sergey mire csak fáradtan ránéztem – nem voltál épp a mentális egészséged magaslatán, de attól még nem vesztetted el a fantasztikusságod! Nem mondom azt, hogy értek a zenéhez, de azt tudom, hogy te nagyon is! Ha nem születtél tehetségesnek akkor nem csak még büszkébbnek kéne lenned mind arra, amit elértél!? Hogy a Madame vagy Pavel is meghajol előtted? Vagy úgy gondolod ők is tévednek?
Ez meglepett és hátrébb hajoltam. A Madame zsigeri műértő volt, Pavel pedig a képességeit adta a kezembe, hogy segítsem kicsiszolni őket.
- Varinka mama is azért harcolta mindezt ki mert hitt benned. Ha te nem tudsz hinni magadban akkor gondolj arra mi mind igenis hiszünk! Menj ki és én majd helyetted is hiszek a sikeredben! És ha elrontod? Mit számít? Mi mind tudjuk milyen rendkívüli vagy, és csak ez számít. Az otthoni zongorád ugyan úgy fog szólni, a cukrászdában a vendégek továbbra is szeretni fogják a zenéd és várni fogják a visszatérted!
Ah azt hiszem sírni fogok, szipogtam.
- Ez igazán csodaszép volt – mondta egy idegen hang – te jössz, Juraj Alexandrovics Kramszkoj.
A headset-es lány volt az. Aprócska szőke konty volt a feje tetején és tökéletes tartásából tudtam valójában balerina lehet, akit befogtak dolgozni valamiért. Mégis, ami meglepett Sergey elvörösödése volt a játékfigura forma lány miatt. Valami olyan különös zavartság ült ki arcára, amitől feléledt bennem a kíváncsiság, de már mennem kellett. Még hallottam az idegen lány nevetését, ami dallamosan szép volt akár egy csengettyű játék.
A színpadra lépés előtt még egy utolsó mély lélegzetvételt vettem és abba kapaszkodtam, amit Sergey mondott. Túl kell élnem ezt és visszatérnem hozzájuk, visszamenni a cukrászdába és egy lusta délutánon körbe vennem magam a szeretteimmel. Azt akartam, hogy ismét ott ülhessünk mind a kávé és sütemény illatban, hogy Pavel egy új darabot gyakorolhasson és a Madame szépséges fényű szemével rám mosolyogjon. Legyen ott Yuri, hogy belekóstolhasson a tejszínhabba és Varinka mama foga alatt roppanjon a koktélcseresznye. Hogy Sergey-jel a pult mögött megoszthassuk mindazt, ami közösen a miénk.
A vakító reflektorfénytől sűrűn pislogva sétáltam ki a zongorához. Egy egyszerű fekete versenyzongora volt, amire fénytócsákat festett a lámpa. A nézőtér felé lestem ahogy a padhoz értem. A legelső sorban ott ült Varinka, kezeit összekulcsolva mosolyogott rám, mellette a cukrászdában is ott lévő Yegor Aliyevics és a német Kaiser úr. Más idegen arcok is voltak még ott, a tanács többi tagjai vagy a konzervatórium oktatói. De egyedül Kaiser úr vöröses barátságtalan arca rít ki nekem ahogy feltartott egy dossziét és látványosan lapozott benne egyet. Gondolom minden fellépő adata és bemutatott műve volt benne.
Megköszörültem a torkom és esetlenül meghajoltam. Mintha hirtelen nőttem volna még egy métert a testem nagyon messzinek érződött tőlem és még messzibbnek tűnt a pad, amire le kellett ülnöm.
Nem is értettem a tizennégy éves önmagam, aki olyan rendszeresen tudott fellépni normális mennyiségű félelemmel.
Azért valahogy sikerült leülnöm és feltennem a kottát. A csálé lapok borzasztóan néztek ki a tartón és rémülten próbáltam legalább egy kicsit helyre tenni őket. A szamárfülek szomorúan hajoltak meg, helyrehozhatatlanul. Mindig is ilyen meleg volt a színpadon? Megigazítottam a galléromat és ismét megköszörültem a tokrom.
De már nem volt mit tenni, eljött a pillanat mikor bele kellett kezdenem a szégyenteljes felsülésembe.
A zongorán túl felpillantottam és megláttam Sergeyt.
Ott állt a függöny takarásában, és ha csak egy kicsit is közelebb jött volna már a színpadon állt volna. Magához ölelte Yurit és mindkettőjük delejes kék szeme világítani látszott az árnyék homályoságában. Mosolyogtak, összebújva szurkoltak nekem, apa és fia összesimulva a létezésben.
Nem várhattam Pandorat, ő most elbújt Kékszakáll tiltott ajtaja mögött dacosan mert a gyógyszerek féken tartották. Vágytam is rá, és meg is voltam könnyebbülve, hogy nem jött el. A Pokol ajtaja még egy kicsit visszatarthatja.
Bele kellett kezdenem, a másodpercek elnyúltak és valaki a nézőtérről köhintett.
De nem hagyhattam a Tündérkirályt győzni, nem mikor Sergey előttem állt.

Az éjszaka feketesége messzire ért mikor a Hold oly távol járt. Az apa ki jól ismerte az erdőt mégis tudta merre vezesse lovát a csapáson. Az őszi leveleket felkavarta szél és délibábot táncoltak nekik.
A fia a karjaiban láztól vacogva bújt meg ahogy a lovat hajtotta a férfi.
És ekkor, az ágak susogásából és az éjféli ködből kivált ő, az erdő kegyes-kegyetlen ura a Tündérkirály.
Az kit csak az elveszett lelkek láthatnak.
„Apám eljött a Tündérkirály" köhögte a gyermek a láz vörösbe öltöztette porcelán arcát. Az apa fél karja szorosabban fogta és suttogva mondta a fekete tincseknek, amiket a csillagtalan éjből vágtak ki.
„ Csak a köd játszik veled."
A Tündérkirály szépséges szavait visszhangozta az erdő.
Mindent ígért, édesgető játékot, szépséges partot, játszótársak hadát és egy anyát ki szereti.
A legszebb dolgokból font koszorút, és mikor a fiú fejére akarta ejteni, hogy az éj és tündérek hercegévé koronázza a fiú elhessegette.
„Ó apám, a Tündérkirály és a népe hív."
„Csak a szél az mi átfúj az ágak között, csak a fűzfa sírását hallod"
Mikor az út tisztult és a fák takarása gyérült a király haragja fellobbant, mint az éjszakai lámpás.
Szólongatta a fiút, meg akarta ragadni és köré zárni markát, hogy az övé lehessen. A Tündérkirály karmai kinyúltak a kis testért, de a ló gyorsabban vágtatott, az apa erősebben hajtotta ahogy meglátta az első házak álmosan világító ablakait.
A karmok majdnem összezártak és a fiú majdnem elveszett, de ekkor elhagyták az utolsó fát. A Hold kibukott és a ló felnyerítve köszöntötte, felverve a falu népét.
A holdfény delejesen világította meg a pírban úszó, fellélegző apát és fiút.
A Tündérkirály vereséget szenvedett.

Levegőért kapkodva fejeztem be a történetet. Verejtékeztem és remegő kézzel töröltem meg az arcom. A hajam a fejemre tapadt második énként és a fények táncoltak előttem.
A fiú megmenekült, a mese véget ért.
A halántékomnak ütődő tárgy térített igazán észhez. A tompa puffanásra lenéztem és megláttam egy dossziét a lábamnál, amiből szanaszét álltak ki a papírok. A résztvevők üres arca pislogott fel rám.
- Hogy merészeli! – üvölt fel Kaiser úr félig már a színpadra mászva. Szerencsémre nem volt elég magas, hogy könnyen fölugorjon és időben talpra tudtam állni a zongora takarásában keresve menedéket.
- Maga szélhámos! Maga elkényeztetett, nagyzoló keljfeljancsi! Hogy merészeli?! Talán jobbnak tartja magát Goethénél vagy Schubertnél!? Takarodjon le a színpadról!
Nem kellett elismételnie, felkaptam a kottámat és kisiettem. Rá se mertem nézni Varinkara.
Sietősen mentem vissza a védelmet adó sötétségbe a színpad mögé. Sergey még mindig ott állt értetlenül kapkodva a fejét a még mindig a színpad szélén csapkodó német és köztem. A nézőtéri sereg susogva hullámzott, mint ahogy eddig a fejemben hallottam a hangokat, csak most a valóságban is megtörtént. És meglepően feloldozó volt. Ez a valóság és megléptem. Francba az egésszel. Nem is akartam ide járni!
És hirtelen ráébredtem. Egész életemben futni akartam, teljes erőmből menekülni. De most, hogy ezt megtettem akár tényleg el is rohanhatnék. Nem behúzott nyakkal, csak a felszabadulástól részegen.
- Mi... - akarta kezdeni Sergey feljebb tornázva karjaiban Yurit, de elkaptam a karját.
- Gyere. Fussunk – mosolyodtam el. Felcsillant a szeme, és mint a gyerekek futni kezdtünk. Felkaptuk a kabátunk, otthagytuk a termoszt és a felvételi számom és rohantunk. A kabát lebegve úszott a levegőben ahogy elhagytuk a színt. A többi jelentkező elugrott az utunkból vagy összehajolva sziszegett. Egyedül a headset-es apróság integetett utánunk. Szélcsengős nevetése kísért végig minket a folyosón. Yuri sikkantgatott ahogy félig Sergey vállán átvetve akár egy krumpliszsák pattogott. Ő élvezte talán legjobban a menekülést kezeit kitárta mintha repülne.
- Mi történt? – lihegte Sergey ahogy befordultunk egy szűk folyosóra és majdnem felborítottuk a kellékes ládákat, amiket ott hagytak. Hát persze, fogalma se volt róla épp átírtam egy vagy kétszázéves balladát, és köptem le Schubert és Goethe sírját is a Konzervatórium szemében.
- Nem halt... meg – fújtattam – nem öltem meg a gyereket. Kivezettem őket az erdőből.
Erre az öcsém hátra vetett fejjel nevetni kezdett, és messze földön hallhatta mindenki. Épp csak neki nem ment a falnak a következő fordulónknál.
- Emlékszel merre a kijárat? – kérdeztem félig magamra kanyarítva a sálam mert már kezdett kiesni a kabátom ujjából ahogy lóbáltam.
- Egyáltalán nem! – rikkantotta és felugrott, hogy vele együtt Yuri is kiáltson.
Erre és arra kanyarogtunk, lépcsők sorozatán mentünk föl és le és mire visszataláltunk arra az első ismerős folyosóra teljesen kifulladtunk.
A hátsó ajtó előtt, ami a szabadságot jelentő parkolóba vezetett már ott állt Varinka mama. Sokáig bolyonghattunk a méhkasszerű épületben, ha az asszony megelőzött minket.
De ott állt, csípőre tett kézzel és egy mély ránccal összevont szemöldökei között. A blúzán lévő borongós zafírkő is morcosabbnak tűnt.
Még pár utolsó hosszú lépéssel feladtuk és lefékeztünk előtte. Elől ment Sergey és ahogy megállt én finoman neki koccantam. Lihegve tátott szájjal dőltünk egymásnak és cinkos pillantást váltottunk. A szája szegletéből nem tudta letörölni a mosolyt.
- Pá-pá – integetett Varinkanak Yuri, örülve, hogy összefutottunk vele. Egyetlen pillanatra a nő arca felderült és visszaintegetett a babának, hogy aztán azonnal visszaboruljon.
- Fiúk – a szigorú száj vékony vonallá préselődött. Kettőnk között járatta a tekintetét és rádöbbentem még sose voltam rendesen megszidva, amióta elhagytam a szüleim házát. A nagyszüleim olyan végtelenül megtűrőek voltak, és én oly annyira nem mentem soha szembe senki akaratával, hogy nem volt rá szükség. Izgatottan, behúzott nyakkal vártam a mennydörgést, kicsit szorosabban állva Sergeyhez.
- A kocsihoz! – lendítette ki karját Varinka mama végül mikor nem találta meg a megfelelő szavakat – még ki kell találnom mit mondjak erre az egészre! – dobbantott majd mintegy példát mutatva ő indult meg elsőként kifelé. Rakott szoknyája kavarogva lengedezett lába körül és prémes kabátjának gallérját feljebb tornázta a kinti hidegre készülve.
Egy utolsó nevetős pillantást váltottunk Sergey-jel és követtük.
Ez volt az első alkalom, hogy mint gyerekeket meg akart szidni. Ez volt az első alkalom, hogy testvérekként rendetlenkedtünk.