Az álomból a hátam iszonytató fájdalma riasztott fel. Megborzongva emeltem fel a fejem. Ismét Juraj ágyán aludtam el. A karjaimat párnaként használva dőltem rá az ágyára még mindig a széken ülve. A bordáim sajogtak a kényelmetlen póztól.
Juraj már fönt volt. Fejét oldalra hajtva félig lehunyt szemekkel pihent. Mostanság gyakran volt így. A szín még mindig nem tért vissza az arcába és a fekete foltok a szeme alatt nem szűntek meg. Olyan szívszaggatóan betegnek tűnt. Megfogtam a maga mellett pihenő kezét és megszorítottam. Ő elkésve visszaszorított és kúsza pillái megremegtek ahogy kikelt az ábrándjaiból.
- Jó reggelt – suttogtam álmoktól karcos hangon. Minden éjjel ismét a sötét éjszakában rohantam utána. Hiába ordítottam a nevét a hóesés elrejtette előlem és nem találtam meg.
- Jó reggelt – mosolygott rám fakón. Gyűröttnek éreztem magam, mintha egy rosszul összehajtogatott ruha lennék kisimíthatatlan ráncokkal. Felálltam és ropogó tagokkal nyújtóztam ki. Kiadagoltam a gyógyszereit, lázat mértem és rendbe tettem a szobát. Juraj nem mondott semmit, tűrte, hogy ellássam. Nem volt beszédes az utóbbi időben. Mégis keménynek kellett lennem, tartanom kellett magam. Ezért hiába nézett olyan esdeklően mégis odaadtam és végig néztem ahogy beszedi a gyógyszereit. Nem akartam még egyszer lefogni, hogy az orvos beadhasson neki egy injekciót. Ahogy vergődött alattam önkívületben esdekelve ne tegyem meg, nem fogom hamar elfelejteni.
- Miért nem szedted a gyógyszereid? – a kérdés akaratlanul csúszott ki a számon ahogy eltettem a mosott tiszta ruháit a szekrényébe. Juraj nem válaszolt. Miért is tette volna, eddig is ahányszor feltettem neki a kérdést inkább tett úgy, mint aki alszik. Éket vert közénk a némaság.
- Nem a te hibád – mondta végül halkan. Becsaptam a szekrényajtót erre. A hangos csattanás mindkettőnket felrázott. Farkasszemet néztünk és ő vesztett.
- Ne etess ezzel – mondtam keserűen – azért az én hibám is. Biztos tehettem volna valamit. Valami jobbat, mint Emma felkeresése, vagy hogy magammal rángassalak a Rada utáni nyomozásra. Ha leültünk volna beszélni!
Azt hittem tovább fog nyugtatgatni, hogy megint magára vállal mindent ehelyett felkacagott. Ideges és fájó volt, és mikor így nevetett tudtam inkább szeretne sírni. A plasztikus mosoly az arcán maradt és a szemei üresen néztek vissza rám. Megremegtem a látványtól, ez nem a bátyám tekintete volt. Végül csak sikerült addig piszkálnom, hogy eltaszítson. Pont, mint Radat is.
- Hogy is beszélhettünk volna? Hát nem vetted észre nem vagy éppen... hogy is mondják? Kommunikatív. Folyton rohangálsz, kitalálsz mindent csak, hogy ne kelljen se beszélned se meghallgatnod senkit – a rosszallás az arcán őszintén fájt, szóval így láttál mindig is – ott a kedvenc példád rá; Anya. Téged szeret, sőt imád. És ez nem csak a féltékenységemről szól. Mert még őt se tudod meglátogatni, aki soha se hibáztatna téged semmiért. Én gyáva vagyok, mindig is az voltam... de azt hittem te több vagy ennél - már nem is nézett rám. Nézz rám! Ne vedd le rólam a szemed, mintha idegenek lennénk.
Leültem az ágya szélére, feltéptem az alsó ajkamon lévő gyógyuló sebet és hagytam, hogy kitöltse a számat a fémes íz. Nem nézett egyikünk se a másikra.
- Sajnálom – mondtam – nem akartam, hogy csalódj bennem.
- Nem csalódtam – sóhajtott fel – azt hiszem lehetetlen elvárásokat állítottam eléd. Ami pedig nem volt fair.
Szétestünk. Az idilli életünk füstbe ment. A tündérmese arról, hogy egymásra találtunk és vált válnak vetve éljük le az életünket megsavanyodott. Mert képtelen voltam elfogadni a világ nem úgy forog ahogy nekem tetszik, hogy nincs egérút. Féltem megismerni másokat és hogy ők megismerjenek engem ezért inkább kitaláltam köréjük egy mesét ahogy magam köré is. Aztán kiadtam a szereposztást és magamnak adtam a főszerepet.
- Sajnálom – mondtam a tenyerem alatti takarót gyűrögetve – nem akartalak bántani.
- Ez nem csak rólam szól Sergey. Te nekem nem okozhatsz igazi fájdalmat ezt már megbeszéltük. De az élet nem egy buborék, látom hogyan viszonyulsz másokhoz. És ezért félek, ha egy nap olyan leszek, mint anya, vagy Rada vagy egy még sose látott betegség akkor mit fogsz tenni? Beraksz egy kórházba és soha többé nem fogsz gondolni se rám? Aztán ha meghalok majd Varinka mamát fogod faggatni milyen voltam hiába hagytam csak neked hátra egy üzenetet? – fáradtan összeszorította a szemét – ahogy nekem jogom, van a titkaimhoz neked is jogod van úgy tenni ahogy neked tetszik. De nem vagyok vak és nem tudok mást tenni, mint belegondolni velünk mi lesz akkor.
- De az más! Én...
- Nem más! Hát nem érted, hogy pont ez a lényege?! Sergey – a karom után kapott és rászorított csavarva rajta egyet – Sergey én nem leszek jól. Nem fogok meggyógyulni. Beteg vagyok! Bárhova is fordítod a fejed és mondod azt nem számít igenis számít! Nekem számít!
Egymásra meredtünk. Zihálva kerestem a szavakat, valamit, amit mondhatnék, hogy jóvá tegyek mindent.
- Igazad van – hajtottam le a fejem.
Ekkor nyílt az ajtó és Varinka lépett be rajta Yurival a karján. A nő hamis mosolya rögtön elárulta, hogy hallgatózott. Talán nem is volt olyan nehéz, hisz ordítottunk.
- Jó reggelt – mondta és a hangjában is volt valami édeskésen mű. Úgy akart csinálni, mint aki semmit se tud.
- Hagyd csak. Hallottál mindent mi? – kérdeztem és a nő tovább mosolygott tágra nyílt szemekkel.
- Nos, egy csöppet hallottunk belőle ez igaz – igazította meg Yurit a karján és az átkarolta a nyakát. Egészen összenőtek mióta én Juraj-t ápoltam. De már annyira hiányzott, hogy most felé nyújtottam a karjaim és ő viszonozta azonnal. A nő odajött hozzánk és átadta a fiamat, akit azonnal magamhoz öleltem megérezve a babák oly jellemző illatát. Beletúrtam puha tincseibe és ő motyogva nyugtatgatott az arcomat paskolva. Varinka a székre ült és hosszú ideig csak a szoknyáját rendezgette.
- Arra gondoltam – kezdett bele mikor már nem létezett ránc, amit kisimíthatott volna éjkék rakott szoknyáján – hogy meglátogatnánk ma Dunyat. Mi ketten Sergey-jel.
- Nem akarlak rávenni, hogy meglátogasd.
- Ne kivételezz velem fiam – vonta össze szemöldökeit rosszallón – én is épp olyan gyáva vagyok, mint Sergey. Ezért hát bizonyítani fogunk neked, magunknak és Dunyanak is. De azért nem biztos Sergey-nek be is kéne mennie – bizonytalanodott el mégis, tétován szájához emelve hüvelykujját és végig simítva alsó ajkán – azt mondtad mindig felzaklatja az említése. Nem tudom a látványa mit tenne vele. Azzal is megelégszel, ha kint vár a folyosón?
Juraj látszólag elgondolkodott rajta. Fekete pulóverének megtépázott ujjával játszott és egyikünkre se nézett míg végül egy aprót bólintott. A főtést elviselhetetlenül magasra emelhettük mert az egész arcom izzadt és idegeskedő kézzel dörgöltem le róla az izzadságot.
- Igen. Azt hiszem az is elég lesz.
Ekkor Varinka tényleg elmosolyodott úgy, hogy az a hamisnak a közelébe se ért.

Másnap ketten is eljöttek hozzánk ezért. Elsőként Moszkva első számú asszonya a Madame jelent meg. Hatalmas tintakék tollas kabátban és ételhordóval a kezében. A havazás még most se állt meg és mikor lesegítettem róla a kabátját a tollak csatakosan meredtek mindenfelé az olvadó hótól. A Madame önként jelentkezett, hogy ápolni fogja Jurajt amíg távol leszünk. Miután fél kézzel megigazította sötétlila ruháját és ezernyi ékszerét felém fordult.
- Hoztam levest az én beteg kedvesemnek. Sose kellett igazán megtanulnom főzni, de mikor a fiam vagy az uram beteg volt csináltam nekik levest. Fantasztikus levesfőző vagyok, ha szabad ezt mondanom – és a kezembe nyomta a vagy két literes fémből készült tárolót. Kíváncsian emeltem fel a tetejét és egyszerű schi levesnek tűnt a tartalma. Én se voltam szakácsa alkat – ezt a terepet inkább meghagytam Varinka mamának és Jurajnak – de ezt még én is megtudtam csinálni.
- Köszönjük biztos imádni fogja – mondtam mielőtt bevittem a konyhába, hogy letegyem. Délelőtt tizenegy volt, túl korai az ebédhez. Az asszony lelkesen követett érdeklődve nézve körbe a lakásban. Még nem igen járt itt, a randevúikat nála tartották általában.
- Édes otthon – mondta miután letettük a levest a konyhában és fel akartam vezetni őt a szobába. Ekkor viszont a lépcső fölött lógó Rada képet pillantotta meg és lecövekelt.
- Csak nem az anyuka? – hajolt a képhez, amin Rada és Karina mosolygott egy téli vásárt látogatva – lássuk csak... szerintem ő az – bökött Radara. Meglepetten fordultam a nőhöz majd a fotóhoz keresve rajta a jelet mi árulta el, hogy melyikük Rada. Yuri leginkább rám hasonlított, tipikus Kramszkoj forma volt.
- Honnan...
- Egészen egyszerűen – nevetett – nem éppen külsőre hasonlítanak, de azért látom benne a kicsi Yurit. Hmm... talán a kisugárzása. Szeretetreméltó lánynak tűnik – furcsa mosolyba fordult az arca, mintha Rada elmúlásán merengene. De a Madame sose volt az, aki a halálon gondolkodna. Hisz ő volt az éjszaka asszonya, aki a bolondok fényével bevilágította a sötétséget. Megint a Virág Bohócra gondoltam. Mi van, ha az álarcosbálokra a halottak is eljöhetnek. Hisz olyan közel voltunk a folyóhoz, lehet visszatért és maskarába bújt.
- Madame... - léptem egy lépcsőfokkal lejjebb. Macaron illata volt, édeskés és bájos, csak most az egyszer nem illet az arcához – a legutóbbi bálján... én találkoztam egy bohócnak öltözött balerinával és...
- És szeretnéd tudni ki ő? – billentette oldalra könnyedén fejét a Madame és a kontyából alá logó két hurkot formáló fonata a nyaka körül táncolt – drágám... hát kik vagyunk mi, hogy a misztériumok fátyla alá belessünk? Én csapnivaló házigazda lennék – emelte briliáns kövekkel ékszerezett kezét az arcához – és te a legostobább játékos mert az első szabályt se értetted meg – olyan fáradt volt a mosolya, mintha untig ismételte volna a tükörképének ugyan ezt. Nem hittem a Madame meg tud öregedni, nem tartozott ő annyira a mi világunkhoz, hogy hasson rá az idő mégis most láttam a szarkalábait, a mosolya gyengülő fényét.
- Elnézést. Igaza van.
- Kedveském – mosolygott töretlen a Madame mert az arcára festették ezt a képet évtizedekkel ezelőtt – hidd el az, amit nem találhatsz meg a nappali fényben értéktelen. A sötétben megnyugvást keresünk, álmot látunk és ennek így kell maradnia. Mert mikor nagyon-nagyon öreg leszel és felnézel a halotti ágyadról nem lesz olyan álom, ami felötlik benned. Csak az, amit megéltél. Egyedül az. Az ábrándképek az élőké, az igazság a halottaké.
Elhaladt mellettem, lassú ütemet vertek tűsarkai a ropogó öreg lépcsőn. Még egyszer megcsapott az illata és alázatosan követtem, mintha én lennék a vendég.
Végig mentünk a csöndes folyósón és úgy tűnt még emlékezett hol van Juraj szobája.
Azért csak kopogott az ajtón mielőtt benyitott volna. Bent a szobában égett a villany, a rendes plafonon lévő nem pedig az éjjeliszekrény lámpája. Varinka mama Yurival az ölében ült az ágy melletti széken és mikor a fiam meglátott kinyújtotta felém kezeit. Csak ekkor tértem magamhoz a révületből, a Madame szavainak bűvköréből. Odasiettem hozzájuk és átvettem Yurit jól megszorongatva az apró testet. Ő gurgulázva kapaszkodott belém felnevetve ahogy hajlongva összecsókoltam az arcát.
Lehet Radaé is, de az enyém is.
- Ó én édes kis marcipán katonám! – az asszony szinte futva sietett az ágyhoz és nemes egyszerűséggel lehuppant rá majdnem az ágyban fekvő karján landolva. Juraj, mint aki csak erre várt arrébb kúszott egy kicsit a nőnek helyet adva.
- Jaj, jaj – adta elő magát a Madame – nézzenek rád, de sápadt vagy. Fázol? Hát persze, hogy fázol gyere ide felmelegítelek!
És átkarolva hullámzó keblei közé szorította a fejét.
- Már egész jól vagyok – engedte az egész színjátékot Juraj halványan mosolyogva.
- Na, de Titania Kiríllovna! – kelt ki magából Varinka mama és felborzolt hajával olyan volt, mint egy igazi Baba Yaga. Yurival összebújva nevettünk rajtuk.
- Hagyjál Varinka Ivanovna – intette le a Madame durcásan, de keze azonnal visszatért Juraj hajába – nem látod, hogy épp beteget ápolok?! Én szegény édesem.
- Igazán nem bánom – mondta Juraj is, arca félig eltűnt a Madame bársonyruhájának redőiben. Feje tetején a megannyi ékszer végigcsurgott mintha valami szultán fejdísze lenne. Egész jó bőrben volt most ahogy arca kipirult az abajgatástól.
Ekkor érkezett meg második vendégünk. Lent a csengő felberregett és ez csakis Pavel lehetett. Amíg a Madame csakis Jurajra kellett, hogy figyeljen addig Pavelre bíztuk Yurit. Ketten csak elegek lesznek ahhoz, hogy ne gyulladjon ki a ház és mindenki megérje a vacsorát. Nem leszünk úgyse sokáig el.
Varinka egy utolsó felháborodott pillantást vetett az ágyban fekvőkre majd sarkon fordult, hogy beengedje Pavelt.
- Édesem kívánsz valamit? Mit ennél? Ne félj nem én főzöm meg, de bárhonnan rendelek csakis érted – duruzsolta a Madame, és bár Juraj nem látta az arcát én igen. Ismét azt a távoli szomorkás mosolyt viselte. Azt hiszem a Madame jobban megszenvedte Juraj betegségét, mint bárki hitte. Azért mégis maga maradt és továbbra is magához ölelte túlbuzgó szívét. Egyesével csavarta fel ujjára a fekete tincseket majd engedte el őket. Én addig leültem Varinka helyére hagyva kettejük egymásra találását.
- Jól vagyok igazán – mondta Juraj karját átdobva az asszonyon – mindig is ilyen sápadt voltam.
- Tudom én jól – suttogta a nő – már akkor ilyen voltál mikor először megláttalak a cukrászdában. Édes szellemfiú.
- Már nem igen vagyok fiú.
- És én is nagyon régen voltam már igazán lány. Azért még úgy szeretlek ahogy egy tinédzser teszi – kuncogott. Yuri fejét a mellkasomnak döntöttem és én is illendően kissé elfordítottam az arcom tőlük. Nem akartam hallgatódzni, de igazán nehéz volt mikor fél méterre se voltak tőlem.
- Egy másodpercet se öregedtél azóta.
- Azért egy csöppet több a szarkalábam.
- Ahogy igazán számít egyáltalán nem öregedtél – hajtotta vissza fejét a Madame mellkasára. Egyszerre sóhajtottak fel.
Pavel és Varinka hamarosan felbukkantak. A nő csak felhúzta szemöldökét amikor meglátta az ágyban fekvőket. Micsoda erénycsősz. Bezzeg Pavelnek az arca se rezdült. A fiú kezében szintén ételhordó volt a műanyag fajtából. A Madame szeme azonnal felcsillant.
- Jó napot – mondta Pavel mikor belépett a szobába – igazán örülök, hogy jól van Kramszkoj úr. Nagyon hiányoljuk mind a cukrászdában. A többiek is jobbulást kívánnak – mosolyodott el mikor meglátta Jurajt a Madame takarásában.
- Csak nem levest hoztál Pavel Pavlovics? – kérdezte a Madame.
- A nővérem készítette. Schi.
- Aha! Egy ellenfél! – ült fel az ágyban – én is levest készítettem. Szerinted a nővéred fel tudja vele venni a versenyt?
- Kérem – szegte fel állát Pavel – a nővérem verhetetlen szakács. Nagyon sajnálom Madame, de nem nyerhet.
- Egy párbaj! Máris megvan a délutáni elfoglaltságunk. Édesem elég jól érzed magad, hogy bíró légy? – mikor Juraj rábólintott sunyin rámosolygott Pavelre – ha csak Pavel Pavlovics nem vádol meg téged részre hajlással.
- Kramszkoj úr nem olyan. Biztos vagyok benne a küzdelem tisztességes lesz – húzta ki magát a fiú – remélem Madame sem lesz mérges a vereség miatt.
Erre felnevettem. Szinte sajnáltam, hogy nem vehetek részt a leves párbajban. Pedig Pavel olyan magabiztos volt, hogy a nővére felmossa a Madame-mal a padlót.
- Ha a nővéred győz, te és minden családtagod egész életetekben ingyen járhattok az éttermeimbe – majd hunyorogva elvigyorodott – ha én nyerek el kell jönnöd játszani egy bálomra. Játszhattok majd két kezest Juraj-jal. Ó, mester és tanítványa! Milyen felvillanyozó! – tapsolt elragadtatva – Yuri már ehet levest? Minél több tagból áll a zsűri annál jobb – kérdezte tőlem.
- Azt hiszem a levéből ihat egy kicsit – néztem el a fiam, aki az öklét csócsálta. Hacsak az egyikőjük titkos hozzávalója nem a körte kevés esélyük volt igazi szavazatot szerezniük tőle. Yuri majdnem mindent megevett, de egyedül a körtéért rajongott.
- Áll az alku – mondta Pavel és kezet rázott az asszonnyal.
- Istenkém – sóhajtott Varinak az ajtófélfának dőlve. Már most lefárasztották.

Kivételesen ma én vezettem. Varinka mama mellettem az anyós ülésen igazgatta haját a belső visszapillantó tükörben. Mikor úgy látta minden rendben van egy elégedett csattanással zárta vissza a lehajtható tálcát. Bár ilyen nyugodt tudtam volna lenni én is. Az asszony visszahelyezte kezét apró bőr retiküljére és kényelmesen hátra dőlt. A rádió halkan ontotta magából a híreket. Pont tizenkettő volt, több dugó is kialakult a Kreml közelében, mondta a bemondó.
A visszapillantó tükörben hátra sandítottam Yuri most üres babaülésére.
- Hiányzik Yuri – vallottam be sóhajtva ahogy rátértem az útra, ami a szanatóriumhoz vezetett. Furcsa volt nem közösen kimozdulni. Nem kellett egy rakás cuccot magammal vinnem és a babakocsijával szenvednem. De nem is volt itt, hogy megnyugtasson, vagy hogy elvonja a figyelmemet.
- Túlságosan össze vagytok nőve – Varinka mégse volt teljesen kész. Szétkattintotta retikülje csatjait és újra zörögve kereste meg a rúzsát és kente újra. Az enyhe bordó színnel akarta eltakarni a sebes száját. Mindketten romhalmazok voltunk az egész hetes önmarcangolástól.
- Teljesen természetes, hogy hiányzik. Én is biztos neki – reméltem.
- Mit fogsz csinálni, ha óvodába megy?
- Ne fájdítsd előre a szívemet.
Varinka csak mosolygott rajtam majd vissza ejtette rúzsát és összekattintotta kézitáskáját. Remegett a keze.
A parkoló szinte üres volt mikor behajtottam. A masszív épület óriásként terült el és nyelnem kellett ahogy ránéztem. Kicsit olyan volt, mint egy múltszázadi börtön.
Távolabb a bejárattól parkoltam le. Meg akartam kérdezni a nénikémet, hogy készen áll-e erre, de ő csak mereven bámulta a két szárnyú messzi ajtót. Nem mintha anya lent várhatna minket. Azt se tudja, hogy jövünk.
Kiszálltunk és bezártam a kocsit míg Varinka ismét mindent megigazított magán. Hány éve nem látták egymást?
Az asszony mellém ért és belém karolt, a felkaromon pihenő kezére tettem a sajátom és összenéztünk. Meg akartam kérdezni ő is úgy fél-e, mint én mégse tettem. Inkább lassú léptekkel elindultunk a szanatórium bejárata felé.
A megannyi szárnyból álló barna épület magában is félelmet keltő volt. Fojtogató érzés kúszott fel a torkomban a látványtól.
A recepción két nővér állt és minden gond nélkül adta ki a látogatási papírokat, amiket ki kellett töltenünk. Valamiért azt hittem nehezebb lesz, hogy faggatni fognak minket miért is vagyunk itt. Nem igen tudtam volna mit mondani. Bűntudatból? Kötelességből? Kényszerből? A lista végelláthatatlan volt.
Örültem mikor a papírok leadása és a rövid útbaigazítás után Varinka ismét belém karolt. Jobb volt így összefogva. Hagytam, hogy az idősebb nő mutassa az irányt.
- Te maradj csak az ajtón kívül – mondta Varinka mama mikor már a liftben álltunk – nehogy felzaklassuk.
Rábólintottam, a megkönnyebbülés hűvösen oldódott fel bennem. Kilépve a liftből a kórházi folyósó hosszan nyúlt el. A barnás-sárga linóleum és a tört fehér falak klausztrofóbiát ébresztettek bennem. Mint szinte minden itt. El se tudtam képzelni milyen lehet itt sétálni minden nap. A folyosó legvégén egy férfi betegápoló segítette a szobájába egy idős urat. Műanyag gumitalpai hangosan nyikorogtak ahogy körbe sétálta a bácsit.
Anya biztos őt utálja a legjobban mert olyan hegyomlás alkata van, mint apának.
- A 707-esben kell lennie – mondta Varinka és körbe kémlelt a szobaszámokat olvasva. A közepén kellett lennie a folyosónak. A gyér világításban akaratlanul is bekémleltem a szobákba. Minden ajtón hatalmas dupla üveges ablak volt ráccsal a két réteg között. Sokan aludtak mások magukban elvoltak kártyáztak, olvastak vagy rajzoltak. Istenem, szegény anya. Itt biztos majd elsorvad. Az émelyítő bűntudat kezdett úrrá lenni rajtam, mintha én tettem volna be ide.
Majdnem elhagytam a szobáját, de Varinka visszarántott ahogy megtorpant. A 707-es szoba pont olyan volt, mint a többi, belül vakító fehér, de halvány rózsaszín függönyökkel legalább. Ezt biztos anya vette.
És az ágyon ott volt ő is.
- Megőszült – haraptam rá a számra. Mama mindig olyan örökfiatal volt. Most viszont áttetszően fehér fonalak szövődtek a hajába és majd eltűnt a paplan alatt. Törékenynek és hervadtnak tűnt. Drága mama, mi történt veled.
- Ötvennégy éves. Megesik – pisszegett le Varinka, de fájón rámarkolt a felkaromra. Szinte hiányzott a keze mikor elengedett és ellépett tőlem.
- Várj itt – mondta halkan és acélszín szemei felvillantak ahogy hátra dobta egyik fonatát a válla fölött. Még csak nem is hezitált egyszerűen benyitott.
Én oldalra húzódtam úgy, hogy az ablaküvegen át belássak, Varinka mama pedig nem zárta be az ajtót mikor belépett. Anya elkésve emelte fel a fejét. Épp olvasott és mikor meglátta a húgát a könyv elfelejtődve esett ki kezei közül. Halkan szánkázott végig a lepedőn majd mellette bezáródva megpihent.
- Te? – anya értetlen arccal döntötte meg a fejét. Haja két oldalt omlott le vállairól, hullámainak vonala megegyezett a bátyáméval. Most olyan éles volt köztük a hasonlóság, hogy vaknak éreztem magam, hogy eddig nem láttam.
- Szervusz Dunya – a nénikénk biztos mosolyogott, de a vállai megremegtek. Határozott lépéseit sarkai kopogása festette alá és az ágyhoz érve leült rá. Szoknyája redői vízfátyolként hullottak le az ágyról.
- Miért vagy itt? A fiú szokott jönni – furcsán esetlen volt ahogy anya szinte feszélyezetten simította ki a paplanja gyűrődéseit. Régen sose érdekelte, ha gyűröttnek látják, ha fekete árkok voltak a szemei alatt, hisz mind a kemény munkájának jelei voltak.
- Juraj beteg. Megfázott.
- Ó.
Ekkor mindketten elnémultak és csak nézték a másikat. Azt hittem veszekedni fognak, esetleg még össze is verekednek bármennyire is állt távol mindkettőjüktől.
Anya vékonyka csuklójával kinyúlt és már-már vártam, hogy megtépi Varinka mamát mikor megfogta az egyik fonatát. Ujjaival végig barangolta a vörös szalag útját, ami bele lett fonva. Mosolygott egy édeskeserű sose látott fajtával. Mint akinek megbánás ül a lelkén.
- Még mindig így hordod a hajad? Te csaló – mondta minden méreg nélkül – sose volt gyereked, tán megházasodtál amíg távol voltál?
- Nem - oly gyengéden lehelte a szót, hogy majdnem elszalasztottam – tudod jól miért hordom így.
- Fájdalmat okoztam neked – suttogta anya és végre átcsengett a régi erő a hangjában.
- Tudom. És majdnem belehaltam – suttogta gyöngéden a szavakat Varinka ahogy kisimított egy ősz tincset anyám homlokából. Görnyedten ült és mégis felemelte a fejét, hogy a húga arcát jól láthassa. Egy mosoly remegett a szája szélén, de sose jelent meg igazán.
- Jó – lihegte megtörten – mert én is majd belevesztem.
Varinka ekkor elkezdte lehúzni jobb keze összes karkötőjét. Az arany karperecek és a gyöngyök felfűzött sokasága zizegve engedett és minden törődés nélkül dobálta őket maga mellé az ágyra, pont anya felhúzott lábához.
Szemöldök ráncolva figyeltem ahogy anya is felhajtja bal karján a pizsamája hosszú ujját. Mennyire szánnivalóan nyeszlett lett a keze. Régen képen törölte apámat és még másnap is látszott a nyoma, vagy puszta kézzel törte szét a drága holmijainkat csakhogy kedvét lelje benne. Ma már képtelen lenne minderre.
Mikor mindkettőjük csuklója szabad volt finoman összeérintették ott, ahol az erek vékony szála átfutott a bőrük alatt. Felvillant bennem a kép, az apróság, aminek sose tulajdonítottam jelentőséget. Anya csuklójának belsején volt egy halovány karcolás nyoma. Oly jelentéktelenül színtelen, hogy azt hittem ő se tud a létezéséről.
- Emlékszel? – sóhajtotta Varinka és összefűzte az ujjaikat.
- Meg akartalak ölni azon a napon. Belelökni a fagyos tóba, hogy örökre alá merülj.
- Mégse tetted – suttogta lágyan – elvittél az erdőbe és egész nap csak mi ketten voltunk. Ebédet is pakoltál. A végén pedig, mikor az alkonyi szürkületben már alig láttunk megvágtad a csuklód majd az enyémet.
Azt mondtad most már testvérek vagyunk igazán és épp így összeérintetted a kezünket. A vérünk összekeveredett.
- Ne légy ilyen szentimentális. Magamon kívül voltam. Azt hittem nem jutunk haza. Nem mondtam el neked, de valójában eltévedtünk. Hogy ezek után visszataláltunk az ösvényre véletlen volt.
- A testvéreddé fogadtál – folytatta hajthatatlanul Varinka – és egészen hazáig fogtad a kezemet.
- Semmit se jelentett nekem – szorította erősebben Varinka kezét remegve anya.
- Hazudsz – döntötte homlokát a vállának és a másik is így tett. Sokáig maradtak így. Összesimulva, mint két összefont hajtincs. Valami szentséget láttam, olyat, ami nem illetett meg. Mégse tudtam máshova nézni.
- Gyere vissza hozzánk – mondta Varinka mama – gyere ki és élj.
- Nem lehet – fújta ki remegve a levegőt a mama – nincs hova mennem. Nem vár kint semmi.
- Én várlak. Mikor elég erősnek érzed magad én várni foglak és ígérem nem hagylak el. És addig is vigyázni fogok a fiaidra. Úgy szeretem őket mintha a sajátjaim lennének ugye tudod?
Mama erre már nem felelt semmit. Mégis valamit jelentenie kellett neki ezek a szavak mert másik karjával, szinte szégyenlősen belemarkolt a húga ingjébe.
Egy utolsó kérés;
Kérlek ne felejts el.

Egyszer mégis szétváltak. Varinka elkezdte visszavenni a megannyi ékszerét és anya elfordította tőle a fejét mintha mi se történt volna.
- Jobbulást annak a fiúnak – morogta mikor Varinka felkelt az ágyról – és... üdvözlöm Seryozhat.
A fiatalabb testvér csak bólintott és egy halk elköszönés után elhagyta a szobát.
Miután bezárta mega után az ajtót ismét belém karolt, meleg orcáját a vállamnak nyomva. Csak pár könnycseppet hullajtott, mire a lifthez visszaértünk már fel is száradtak mintha sose lettek volna ott.
- Azt hittem gyűlölőd... - a kocsiban végre kibuktak belőlem a szavak. A slusszkulcsot elfordítva a motor felmorajlott és fellélegeztem ahogy kiálltam a parkolóból. El innen.
Varinka mama ismét a belső visszapillantóban vizsgálta magát, ujjbegyével a szemei alatti vörös bőrt simogatva. Erre mégis megállt és sértett pillantást küldött felém.
- Ne nézz így, mondd azt, hogy nem lenne logikus mindaz után, ami történt köztetek.
- A szív nem a logika szabályait követi. Sok minden történt köztünk, ez igaz. És féltem viszont látni őt egy kórházi ágyban. De én döntöm el megbocsátok-e érte.
- Még te is megbocsátasz... - morogtam – miért vagytok ilyen megbocsátóak? Te meg Juraj is.
Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki akaratosan kapaszkodik a sérelmeibe. Bolond lennék, hogy nem akarom visszaadni a szívem azoknak, akik már egyszer megsértették?
Varinka hátra döntötte a fejét és nyugodtan válaszolt.
- Fiam, csak azok nem kényszerülnek a megbocsátásra, akik szeretetben nőttek fel. Mi elhagyott gyerekek megbocsátunk, mert ha nem, hát ki marad nekünk?
- De már nem vagy egyedül. Nem kényszerülsz rá – reméltem, hogy nem.
- Sose szűnsz meg az a gyerek lenni, akit eltaszítottak maguktól. Néhány sebből sose nővünk ki – olyan szelíden magyarázta nekem, mintha én lennék megbántva – és mert tudod milyen ez a fájdalom kinyújtod a kezed a felé is, aki megbántott. Szeretem Dunyat. Őszintén szeretem, és ha ez azt jelenti ostobán megbocsátó vagyok, legyen. Mert én döntöm el megéri-e. Érted már végre Sergey?
Szóval ezt akarta Juraj? Azt akarta belássam az áldozatokat, amiket hozni kell másért, és ha ezt megtettem elfogadni mindazt, amit elvettek és adtak?
- Én is nagyon-nagyon szeretem anyát – csuklott el a hangom. Tétova pelyhekben ismét esni kezdett a hó.
- Tudom.
Nem változtathattam meg a múltat, és vajmi kevés beleszólásom volt a jövőbe a magam cselekedetein kívül.
Ezért muszáj szeretnem nagyon azokat, akik megmaradtak nekem. És hagyni másokat is, hogy szabadon szerethessék őket.